Bruck András A vágy autóbusza Ha nem tartjuk tiszteletben a törvényeket, akkor rámegyünk: rámegy az életünk, a családunk és rámegy az ország. (Orbán Viktor, 2013. május) Hát itt van újra, visszatért boldog ifjúkorom! A múltból itt maradt és nagyritkán még szolgálatba állított hanglemezek, akadozó magnókazetták, na meg a régi fényképek után, rajtuk azokkal a megmosolyogtató öltözéket és frizurát viselő alakokkal, immár maguk a hetvenes, nyolcvanas évek is itt vannak. A velünk maradt romló tárgyak után, íme, előttünk áll a bennünk élő romlatlan szellem: a diktatúra szelleme. Mint bő két évtizedre eltűnt régi barátokat ölelem magamhoz az egyre szaporodó és a múltból oly ismerős híreket: egy kiállítás betiltása itt, egy ifjúsági klub, egy kulturális központ bezárása ott, tiltakozó egyetemisták zaklatása, Heller Ágnes vegzálása, manipulált, cenzúrázott közmédia, bejelenteni nem mert, titokban hozott sunyi kis törvények, még az elvárásokat is túlteljesítő polgármesterek, ilyen-olyan igazgatók önkényeskedései, állami pénzekkel zsarolás, egzisztenciális fenyegetettség, munkahelyi kiszolgáltatottság – egy mindinkább eltorzult, eltorzított ország hétköznapjai. Beugrik egy régi-régi emlék. Táncolás közben partnerem ezt súgta oda: vigyázz, itt még a hangfalnak is füle van! Nem a lány igazi hangja volt ez, hanem az óvatosság és a félelem reflexe. És ma ismét működnek ezek a reflexek – az irtózatos apátia és közöny ellenére az emberek pontosan tudják, hogy már megint miben élnek: hogy mit ajánlatos vagy nem ajánlatos mondaniuk. Nem vakok, csak reményvesztettek. Nagyon is látják, hogy a diktatúra ideológiai és gyakorlati megalapozását szolgáló ezerféle jogtiprás után immár közvetlenül a lábuk alatt hömpölyög a szennyes ár. A diktatúra sosem szép, de annak ez a mostani, magyar változata különösen ocsmány. Nem a brutalitása mellbevágó, hanem a becstelensége. Pedig valamiféle becsületkódex nélkül nincs politika, nincs politikus, demokrácia pedig végképp nincs. Ellentétben Kádár rendszerével, amelynek alapja a nyers erő, az idegen érdeket muszájból kiszolgáló kényszer volt, ennek itt a manipuláció, a hazugság, a becsapás. Az ember még fel sem fogta, meg sem emésztette az egyik hamis számot, adatot, érvelést, már zúdul is rá a következő. Szóvivőknek álcázott ifjú dezinformátorok járják a stúdiókat és rezzenéstelen arccal hazudnak bele a mikrofonba. Láthatóan nincs veszélyérzetük, nem tudják, hogy semmi nem tart örökké, megbízóik hatalma sem. Valaki figyelmeztethetné őket, hogy a kormány szolgálatában állóknak hivatásszerűen hazudni bűn, nem csupán az illendőség elleni vétek. Kádár diktatúrája ugyan több mindent tiltott, durvábban és mélyebben nyúlt bele az életünkbe, ennek ellenére korrektebb volt, mint Orbáné. Az a rendszer azonos volt önmagával, ez nem. Akkor elvették az útlevelemet, a határon átkutattak, termelési értekezleten tanúsított „hanyag testtartásomért” a párttitkár írásban figyelmeztetett, amin egyszerre röhögtem és hörögtem, és mégis, ezekhez képest azok úriemberek voltak. Ráadásul nekik volt mentségük, az a rendszer Kádár nélkül is diktatúra maradt volna. De ezeknek nincs: amai Magyarország Orbán nélkül demokrácia volna. Ez itt most házi készítésű, ő főzte ki s ő tálalta fel nekünk. És ez a kotyvalék semmivel nem jobb ízű, mint az a régi moszkvai. Még hogy nem lehet kétszer belelépni... Dehogynem lehet, folyóba, szarba, diktatúrába, bármibe. Mint a gyors hervadásnak indult egykori szép nőn, az elmúlt három éven is pontosan követhetők a bomlás fázisai. Nem volt vörös vonal, amelyet átlépve egyszer csak ott találtuk magunkat a diktatúra kietlen földjén. Egyetlen lövés, Big Brother, megszálló hadsereg nélkül kapituláltunk, s ettől olyan különlegesen megalázó ez az egész. Nagyon más ez így, mint a villámsebesen sztálinistává változtatott Kelet-Európában, az éjjel, fekete autón érkező ÁVH előtt meghátrálni. Ez erősebben marja a lelket, jobban kikezdi az önérzetet. Egyik kis gyávaság, mi közöm hozzá követte a másikat. Az olyanfélék, mint az a tárlatbetiltás pünkösd idején, a Ferencvárosban. A betiltott fiatal festő tanárán kívül a Képzőművészeti Egyetem egyetlen oktatója se ment el a tiltakozásra, és a diáktársak közül is csak kevesen. Pedig az összes tanárnak ott kellett volna lennie: szolidaritásból – és persze önvédelemből. De nem mentek, nem tartották személyes ügyüknek az iskola egyik hallgatója elleni cenzúrát. Akkor most mondjam azt, megérdemelnék, hogy egyenként rúgják ki valamennyiüket, hadd tanulják meg a saját kárukon, hogy az egyéni túlélési stratégiák legfeljebb ideig-óráig lehetnek eredményesek a diktatúrával szemben, és hogy kollektív védekezés nélkül előbb-utóbb mindenki sorra kerül? Mondjam ezt általános iskolás gyerekem tanárainak is? Színészeknek? Filmeseknek? Rendőröknek és tűzoltóknak, akik már most szinte statáriális körülmények között dolgoznak? Mondjam el az egész országnak? Már az is nagy dolog volna, ha legalább az egyik felének nem kéne. De sajnos annak is kell. Jóllehet, az Orbán-rendszer minden pórusából a diktatúra levegője árad, a baloldaliaknak továbbra sincs se nyelvük, se idegrendszerük nevükön nevezni a dolgokat. Örökösen mentséget keresnek, minden kis „biztató jelbe” belekapaszkodnak: na, ugye, nem eszik olyan forrón a kását! Azt hiszem, nagyon szeretnék hinni, hogy még mindig egy szabad országban élnek, talán ezért is hiányzik belőlük a harcra mozgósító belső meggyőződés. A Klubrádió is ezért nem tudott az ellenállás rádiójává válni, hiába hangzik el belőle sok értékes szó, gondolat. És Budapest is ezért nem lett az a központ, ahonnan kiindulva fegyverek nélkül is győzhetne a rossz ellen fellépő ember. A baloldal ismert szakértőit hallgatva kezdem elhinni, hogy valóban létezik a Stockholm-szindróma. Tényleg csak annyi lenne a bajuk Orbánnal és a rendszerével, amennyit a stúdiókban erről az orrunkra kötnek? Hogy ez a döntés intellektuálisan problematikus, ezt elegánsabban is lehetett volna csinálni, érteni vélem, mi és miért történik... miközben amire ilyenkor ezekkel a dodonai szövegekkel utalnak, egy mind nyilvánvalóbban diktatórikus rezsim egy-egy újabb brutális lépése, vaskos jogtiprása. De ők ott egymás között úgy elemezgetnek, mintha nem is egy ország elrablásáról, hanem egy svájci kanton napi ügymenetéről folyna a szó. Mintha nem ismernének maguk is mind legalább fél tucat embert, aki valamiképp áldozata ennek a fojtogató három évnek: akinek felmondtak... akinek megszűnt... akitől elvették... aki nem tudja fizetni... aki már külföldön van... akinek felére csökkent... akinek nem hosszabbították meg... akinek már más ül a helyén – de akkor ott a baloldal médiaszalonjaiban mire az a nagy gondtalanság és bizakodás? Nem értem, miért nem tesz olykor gesztusokat a Fidesz? – íme, egy a tipikus álnaiv problémáik közül. Mert diktatúrát épít, azért. És mert a diktatúrához vezető utat nem gesztusok, hanem korlátok szegélyezik. Vagy aki feltette ezt a kérdést, netán olyat is mondana, hogy nem érti, miért eszi meg a farkas a bárányt? Tényleg olyan félelmetes őszintén beszélni a valóságról? És akkor milyen lesz benne élni? Milyen már most benne élni? Ez a hitelesség látszatával folyó mellébeszélés igazi hungarikum. Csakhogy ez egyáltalán nem olyan ártatlan, ártalmatlan dolog, mivel félretájékoztat, tovább gyengíti a védekezésre amúgy is képtelen társadalmat. Mi több, ezzel az elemzési módszerrel akár Hitler tetteit is egészen a gázkamráig lehetne boncolgatni anélkül, hogy kiderülne, mit akart, miféle ember volt. Én nem mondom, hogy az helyes volt, csak annyit állítok, hogy a vonatok indulását jól megszervezték... Mert ez igaz. És tudott rendet tartani az apparátusban. Valójában a miniszterelnök döntésein nem sok elemeznivaló akad, minden lépése olyan világos, mint a nap. Híressé vált s videón is megörökített Andrássy úti buszozása során már arra sem ügyelt, hogy eltitkolja: Magyarországon ő egyedül hozza a törvényeket. „Rendeld el, hogy legyen rendben!” – az Anker-ház előtt elhaladva, ez a mondata a vele utazó főpolgármesternek feketén-fehéren megmutatta, hogy a miniszterelnök miért a diktatúrát tartja a leghatékonyabb kormányzási formának. „Rendeld el, hogy legyen rendben!” – csodálatos mondat, az ember nem is érti, hogyha ez ilyen egyszerű, akkor miért nem a diktatúrákban a legjobb az élet. Mondjuk, nálunk. Mutass rá,István, melyik épület kell neked, és én megcsinálom hozzá a törvényt – ez ment végig Budapest legszebb sugárútján. Mindegy, kié a ház, ukráné vagy portugálé, elvesszük. Tényleg kár, hogy a vágy autóbusza nem jár sűrűbben, pedig micsoda életünk lehetne! Csoda-e, hogy a videó láttán egy kommentezőnek ez a vicc jutott az eszébe: Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – viccelt Sztálin elvtárs. Jól vagyunk, jól vagyunk – vicceltek a parasztok. A hazai kommunizmus történetét egyszer majd biztosan ki fogják bővíteni egy 2010-zel kezdődő fejezettel, de ez most rajtunk nem segít. Akik továbbra is kétségbe vonják, hogy Magyarországon már diktatúra van, és ez a nagy többség, azok valóban sok mindenre hivatkozhatnak, például arra, hogy ez az írás is megjelenhetett. Egy amúgy tetszetősen érvelő szerző szerint pedig a Fidesz vezetői nem a diktátorképzők melegágyában, forradalmi mozgalmak, sérelmes békediktátumok közepette szocializálódtak, hanem Audikban és munkaebédeken, ezért eszükbe se jut diktatúrát csinálni. De ez így túlságosan is logikus, mintha ezt ki lehetne számítani. A fiatalok, idevágó tapasztalatok híján, úgy vélhetik, hogy a diktatúra olyan valami, mint a medréig befagyott folyó, amelyben minden élet megszűnik. Márpedig ők szabadon jönnek-mennek, élnek, szórakoznak, akkor meg mi a baj? És persze a legfőbb érv, hogy lesznek választások. Igen, azok alighanem lesznek. Csakhogy például Iránban is vannak, miközben az már valóban brutális diktatúra: ellenállásért, ellenvéleményért ott nem az állásával, facebookos gyalázkodással fizet valaki, hanem könnyen az életével. Ennek ellenére még az ajatollahok is fontosnak tartják eljátszani a demokráciát. Éppen ezért ideje félretenni az egykori szocialista országokból átmentett axiómát, miszerint diktatúra az, ahol nincsenek választások. Nyugodtan kimondható, hogy diktatúra ott is lehetséges, ahol választások ugyan vannak, de két választás között egyetlen ember akarata korlátlanul érvényesíthető, s az övével szembe semmilyen más akarat nem állítható. A demokratikus intézmények felszámolásával vagy megkerülésével Magyarországon Orbán Viktoré lett a „kényszerítés monopóliuma”. Az, hogy momentán nem alkalmazza a diktatúrák valamennyi bevethető eszközét, a részéről nem más, mint „engedékenységi rizikó”. Akkor változtat rajta, amikor akar. És ha hatalmon marad, változtat is, és nem lesz benne köszönet. Miként számos alkotmányjogi szakértő alaposan megindokolt elemzéséből kiolvasható, Magyarországnak lényegében már nincs alkotmánya, de facto megszűnt a jogállam és vele mindenféle jogbiztonság. A helyükbe a miniszterelnök egyszemélyes uralma lépett. Vagy ez azért túlzás? Nem hiszem. Napi tapasztalatunk, hogy amit ő fontosnak tart – márpedig lezser és feledékeny diktátort még nem szült anya –, azt minden nehézség nélkül sikerül keresztülvinnie. Megvett, megfélemlített, szpáhilelkű képviselői jóvoltából a parlamentben azt szavaztat meg, amit akar, azt írat bele az alkotmányba, amit akar, azt szüntet meg – kutatóintézetet, civilegyleteket, közintézményeket –, amit akar, azt nevez ki és azt rúgat ki, akit akar, annak juttat pénzt, cégnek vagy magánszemélynek, milliókat vagy milliárdokat, akinek akar, azt emel fel és azt tesz tönkre, akit akar, annyi valótlanságot mond, amennyit akar, oda építtet stadiont, vonatot, ahova akar, ott sajátíttat ki földet, ahol akar, azt mondat ki az Alkotmánybírósággal, amit akar, annak ad frekvenciát, akinek akar, azt vesz el az önkormányzatoktól, amit akar – a miniszterelnök élet és halál ura, éppen csak tolvajkulcsa nincs minden magyar lakáshoz. Még hogy ez nem diktatúra! Akkor milyen rendszer az, ahol felszámolják az egyeduralom megakadályozására szolgáló valamennyi kontrollintézményt? Ahol az alkotmányellenesnek nyilvánított törvényeket a miniszterelnök másnap beleírathatja az alkotmányba? Ahol elveszik az önkormányzatok, iskolák, még az egyetemek önállóságát is? Ahol a választási törvényeket naponta módosítják, és sutba dobják a bírák elmozdíthatatlanságának évszázados törvényét? Ahol a nép nélkül, egyeztetés nélkül, vita nélkül, titokban, még a szerzők nevét is elhallgatva készült el az alkotmány? Ahol közpénzek százmilliárdjai ellenőrizhetetlen csatornákon keresztül ömlenek bizalmi emberekhez, s akik a társadalom elől elrejtőzve, magánvagyonná alakíthatják át e pénzek általuk elégségesnek gondolt hányadát? Ahol százezres felvonulásokon nem a kormány, hanem a hatalom nélküliek ellen tüntetnek? Ahol lehetetlenné tették, hogy a dolgozók sztrájkkal fejezzék ki elégedetlenségüket? Híres könyvében ezt írja Orwell: „Szobrokat, feliratokat, emléktáblákat, utcaneveket – mindent, ami fényt vethetett volna a múltra – szisztematikusan cserélgettek.” Hogyan lehetséges, hogy akárcsak egyetlen mondatnyi átjárás is legyen a totalitárius jövő víziója és a mai Magyarország között? Több civil kurázsival, őszinte politikai elemzésekkel, új, inspiráló ellenzéki arcokkal talán nem tudott volna úthengerként átmenni rajtunk a hatalom. És egész biztosan nem mehetett volna át, ha a közszolgálati és jobboldali média nem hagyja magára a társadalmat. Hazug média nélkül nincs diktatúra, az ő árulásuk nélkül ma nem lenne Magyarországon egyeduralom. Bár egyelőre van kormánytól független sajtó, a másik oldal nyomasztó fölényét képtelen ellensúlyozni. S miként a becsületes ember tehetetlen a hazugsággal szemben, egy egész társadalom is lehet az. Márpedig a diktatúrák szükségszerűen hazudnak, mivel azt mégsem mondhatják el, hogy miért teszik tönkre az emberek életét. Olykor azt kérdezem magamtól, hogy azok az urak és hölgyek ott a jobboldali és közszolgálati szerkesztőségekben vajon mennyiért adták el a lelküket? Havi háromszázezerért? Háromszor annyiért? Aztán azt, hogy tényleg ennyire korlátoltak, vagy ennyire aljasak? Vagy esetleg hisznek? Megint hisznek? És akkor most miben? Hogy nemzeti érdek mindenkitől egyre jobban elszigetelődve, lesajnálva, önmagunk levében főve lépésről lépésre lemaradni? Valóban elhiszik, hogy Magyarország jobban teljesít, és hogy tőlünk tanul, minket követ Európa? Hogy gyarmat vagyunk? Ma itt bárkinek a pénze, tulajdona, munkahelye ismét elvehető, érvényes szerződések felbonthatók, bírói döntések végrehajtása megtagadható, budapesti ősfák és emberi életek egyetlen felső intésre kivághatók, és ők semmit nem látnak ebből? Kundera egy kommunista államügyészt említ A lét elviselhetetlen könnyűségében. Ezt kérdezi: Hát nem éppen abban rejlik a jóvátehetetlen bűne, hogy nem tudta, hogy hitte? A trafikügyben három év minden törvénytelensége, embertelensége és becstelensége benne összpontosul. És ők még mindig hisznek? Hisznek azokban a velejéig romlott emberekben, akik ezt kitalálták és törvénybe foglalták? Meg azokban, akik ezt megszavazták? Horthyék a zsidóktól vettek el, Rákosiék a kuláktól, Orbánék már bárkitől. Elvesznek üzletet, vállalkozást, földet, kórházat, szigetet. Bármit. És ők holnap ismét leülnek bepötyögni gépükbe Orbán és rendszere dicsőítését? Bárkit készségesen marcangolni kezdenek, akire fönt rámutatnak? Igen, azt fogják tenni; semmi nem ingatja meg őket, futnak a pénzük, odadobott tisztességük után. Hannah Arendt kifejezésével, deaktivált morálú hivatalnokokká váltak. Nem, ezek az emberek semmivel nem jobbak, mint a magát tudatlansággal mentegető államügyész Kundera könyvében. Ami azt illeti, az talán akár még védekezhetett is ezzel, de ezek itt nem, ők mindenről pontosan tudnak. Minden a szemük előtt, a közreműködésükkel zajlik, az évek alatt hatalmasra duzzadt kormánypárti média, benne a teljesen elaljasult közszolgálatival, nem a hatalom kontrollja, hanem annak a része lett. Ezért hát hisznek – és szemrebbenés nélkül hazudnak. Amit meg nem tudnak az ellenkezőjére fordítani, arról nem beszélnek, azt elhallgatják. Ez van. Egy ócska rendszer mindig megtalálja az ócska embereket is, hogy aztán kéz a kézben, egymást segítve, zsarolva, együtt botorkáljanak tovább. Tagadhatatlan, hogy Orbán nehéz helyzetben vette át 2010-ben a kormányzást, de, legalábbis gazdaságilag, nem reménytelenben. Lelkileg volt rettenetes állapotban az ország. A baloldal rossz kormányzása, együtt Orbán felperzselt föld ellenzéki módszerével, a nyolc év alatt mindenkit felőrölt, kifárasztott. Összeomlás, gazdasági csőd viszont nem fenyegetett, ezért rendkívüli lépésekre sem volt szükség. Magyarország már akkor is gyenge volt és fantáziátlan, széthúzó és irány nélkül sodródó, de működött a szabadpiac és a jogállam. Erre támaszkodva lehetett és kellett volna nekikezdenie a kormányzásnak. Két évtized sikereinek és kudarcainak, valamint saját korábbi és miniszterelnök elődei hibáinak az ismeretében megtehette volna, hogy kiáll a nép elé, és elmondja: már tudja, mi kell ahhoz, hogy egy nemzet sikeres és boldog legyen. Elmondhatta volna, hogy tanulmányozta más, messziről indult és messzire jutott országok, Finnország, Dél-Korea, Izrael, Írország fejlődési útját, és nekünk is valami hasonlót ajánl. Őszintén megmondhatta volna, hogy a magyarokat is megillető: tervezhető, gyarapodó élethez mindenekelőtt egészségesebb, képzettebb, modernebb, önállóbb társadalomra van szükség. És, hogy ez nem lehetetlen, csak idő kell hozzá, igaz, legalább húsz év. Vitassuk meg, ajánlhatta volna. Ahogy a finnek is évekig vitatkoztak az oktatási rendszerükről, és ma az övék az egyik legjobb, legliberálisabb a világon. A finn társadalom pedig gyomorgörcs nélkül várhatja a következő egy-két évtizedet. A mi miniszterelnökünk azonban nem tett semmilyen ajánlatot. Ő az ördöggel szövetkezett, nem a magyar néppel. Mindent elmond egy vezetőről, hogy miként reagál, amikor a hazája nehéz helyzetben van. Orbán Viktor is sok mindent tehetett volna, de egyet biztosan nem. Tisztességes ember, ha politikus, egy választási vereség tapasztalataiból sosem vont volna le olyan következtetést, mint ő: azt, hogy nem volt elég kemény. Mintha csak egy fegyenctelep és nem a hazája vezetésével bízták volna meg. Alig telt el pár hónap, és már látszott, hogy ő bizony nem az olaj- és gázvagyon nélkül is messzire jutott országokat tanulmányozta, hanem Azerbajdzsánt és Fehéroroszországot. Nem a sikeres nemzetek politikai kultúrája és munkaetikája imponált neki, hanem a csavaros észjárás, a nepotizmus, a függőség nyomora, a félelem tekintélye – az elnyomás alávaló kellékei. Az őrült törvénykezési hajszában arra hivatkozott, hogy az utat akarja lerövidíteni, de csak a hatalmát akarta meghosszabbítani. És ma romokban van a gazdaság, több millió ember élete, és elemeire szakadt, megbénult a magyar társadalom. Ő persze a kételynélküliek konokságával kitart, miközben a valóság ólomsúlya alatt kénytelen egyre nagyobbakat mondani: szerinte ma már a mienk Európa legígéretesebb gazdasága, nemrég pedig egy öndicséret és önimádat tarkította beszédben azt állította, hogy „napfényre hoztuk az országot a gödörből”. Napfényre?! Tántoríthatatlansága már-már engem is elbizonytalanított, talán tényleg neki van igaza, de akkor közbeszólt a véletlen: láttam a szicíliai Riesi egykori maffiafőnökének, Ciccio Di Cristinának a sírfeliratát: Az ő maffiájának semmi köze nem volt a bűnözéshez; tisztelte a törvényeket, védelmezte a jogokat és nagylelkű adakozó volt. Éppen ennyire volt szükségem a kijózanodáshoz, így továbbra is inkább hiszek a magam megérzéseinek, napi tapasztalataimnak, no és a szikár adatoknak. Például annak, hogy azóta kiderült: újabb nyolc és fél százalékkal csökkentek a hazai beruházások. Építő- és gyógyszeripar, járműgyártás, energiaipar, szállítás, raktározás, feldolgozóipar – szinte minden csúszik tovább lefelé, megrendelés híján egyre kevesebb számítógépet, elektronikai és optikai terméket készít a hazai ipar. Ebbe a zsákutcába pedig ő vitte bele a nemzetet, ennek semmi köze másokhoz, a világhoz. Verseny és profit nélkül még mindig ökörrel szántanánk, az ő beszédei mégis kapitalizmus-, verseny- és piacellenesek. Ellentétben azzal, amiről ő győzködi a magyarokat, a kemény munka ma az agyakban folyik, nem a gyárakban és a földeken, már a mezőgazdaság sem fizikai munka, hanem tudomány. A fejlett világban pedig igenis mindenhol tovább nő a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma. Az éllovasoknál – Kanada, Izrael, Japán, USA, Új-Zéland – ez az arány már a lakosság negyven és ötven százaléka között van. Eközben Orbán és oktatási szakemberei pontosan ott tartanak, ahol az én egykori hódmezővásárhelyi századparancsnokom: kávéházi írókra nincs szükségünk, ezt mondogatta az utált bölcsészeknek. És ma ismét a diktatúrák tudás- és kultúraellenessége a hivatalos irány, és a jobboldal is pont ugyanoda fogja lerántani az országot, ahonnan egykor az őrnagy elvtárs vette a bölcsességeit. Tavaly még öt kis ország vezette a nemzetközi versenyképességi listát, egy hatodik, a mienk viszont egyre lejjebb csúszik, s hatvanadik helyével immár az utolsók között van Európában. Már most hanyatlanak az intézményeink: a kórházak, önkormányzatok, egyetemek, bíróságok, egy idő után el fognak menni a jobb cégek is, holott az élvonal már eddig se nagyon jött ide. Elég egy séta a városban, hogy az ember lássa, milyen a mi gödörből napfényre jutott országunk: a műszaki boltok, régiség- és könyvesboltok, bútorüzletek, ingatlanirodák bezárnak, és helyettük a szegénység és kiszolgáltatottság üzletei: zálogházak, használtruha- és tört aranyat vásárló boltok nyílnak sorban egymásután. Vidéken pedig már a kisboltok és a kocsmák közül is sok lehúzta a rolót. Pedig az összefüggések pofonegyszerűek, akár a jobboldalon is bárki megérthetné őket. Magasabb bérek, alacsonyabb árak, emelkedő életszínvonal, amire minden épeszű nemzet törekszik, kizárólag a versenyképesség és termelékenység javulása révén érhető el. De ahol az állam nem az irgalmatlan technológiai haladásra készíti fel a társadalmat, hanem gúzsba köti az iskolákat, a tanárokat, a fiataloknak meg párválasztó rendezvényeket szervez és „összetartozás dalt” énekeltet velük, mert boldognak akarja láttatni az általa boldogtalanságra ítélt, külföldre menekülő nemzedéket, ott ez nem fog menni. A Barackfadal a jelentéktelenségében is jelentős, mert az ilyesmi éppúgy félreérthetetlenül a diktatúrák észjárása, mint az ellenzékiekkel teli börtönök. Orbán mindent eltanult elődeitől. Megéneklünk, Románia – annak idején ettől zengtek a romániai falvak és városok. Mi a különbség? Harminc év, de a vége törvényszerűen ugyanaz lesz... Szinte kínos említeni a többi meghökkentő hasonlóságot: a román diktátornak is volt saját stadionja és vonata, az ő szülővárosa focicsapatának is fel kellett jutnia az első osztályba – azért van remény: ma a negyedikben játszik – és az ő döntéseit sem a gazdasági racionalitások irányították. És persze ő is tönkretette a hazáját. Mit nem lát, mit nem akar látni ebből a jobboldal? Stendhal egyébként tébolynak nevezte „a haza iránt érzett vak és elfogult részrehajlást”. Visszatérésekor Orbán Viktor nagyon is tudta, mivel tenné a legnagyobb jót a modernitás feladatai között elakadt, a változásoktól félő, bizonytalan, ezért kínlódó magyar embereknek. Azzal, ha végre ők is egy sok mindenre nyitott, az előrejutásukat és a jogaikat garantáló társadalmi környezetben élhetnének. Ő azonban ahelyett, hogy nekiállt volna leoldani róluk az évszázados kulturális láncokat, újabbakat aggatott rájuk. Ha jó magyarok, jó hazafiak vagytok, sugallja mind erősebben, akkor engem követtek, nem a gyerekeiteket, akik itthagynak minket, hogy egy önző, hanyatló Európában keressék a boldogulásukat. Rám hallgassatok, azok ott nemcsak a ti sírotokat ássák, hanem a kereszténységét is. Tévedés volt a rendszerváltás, szuggerálja, és futballt, kapirgálást a ház körül meg ügyes szakmunkásokat ajánl Magyarország gondjaira. Tudatosan gerjeszti a bizonytalanságot, mert az övéi félelmeit csak így alakíthatja át őt hatalmon tartó rajongássá. Semmi jele viszont, hogy a nemzetek előrejutása szempontjából igazán fontos dolgok is foglalkoztatnák. Attól tartok, fogalma sincs, mi zajlik a világban. Vagy tényleg azt gondolná, hogy kolbásztöltéssel, pálinkafőzéssel és sok fohászkodással egy ország elboldogulhat a huszonegyedik században? Persze már Arisztotelész is ismerte a politikusoknak ezt a fajtáját. „Egy zsarnoknak a szokásosnál nagyobb vallásos áhítatot kell mutatnia” – írta. Ő azonban a zsarnokok listáján is jócskán hátul kullog. A török miniszterelnök, aki ellen lázad és akit szultánnak csúfol az ellenzék, legalább országa gazdaságát nem tette tönkre. A közelmúltban elhunyt venezuelai diktátor pedig nem a gazdagok zsebét tömte még jobban tele, hanem a szegényeknek adott: ingyenes kórházat, iskolát, télen fűtőolajat. Nálunk meg épp a miniszterelnök a nyomor legnagyobb terjesztője, a kisemmizettek, a legvédtelenebbek ádáz ellensége. A ki tudja, hogyan dúsgazdaggá vált egykori szegénylegényben nincs egy mákszemnyi irgalom, még a hajléktalanságot is büntethetővé tette. Elnézve a miniszterelnök érdeklődési körét és az ország sorsa, jövője feletti egyeduralmát, nem meglepő, hogy minden fronton vereségre áll a Jó: a demokrácia és szabadság eszméi, az emberiesség parancsolatai, s ami nem kevésbé tragikus, az ország számára elérhető egyetlen potenciális gazdasági érték, a tudással rendelkező ember is menekül. Nemcsak a fiatalok, hanem a jövő Magyarországának éppen az általa elképzelt pillérei, a szakmunkások is. Ők sem maradnak itthon Nyírőt olvasni – az marad a jobboldal ocsújának: vezércikkíróinak, földsötét politikusainak, Horthyt propagáló történészeinek. Mert az volt a jó világ! Lehetett zsidót, baloldalit ütni, gyilkolni, Radnótit már 1940-től rendszeresen munkaszolgálatra vinni, a puszták népét nyomorgatni. Nem csoda, hogy a magyar jobboldal ott tart, ahol, s hogy még mindig nem hajlandó elismerni, milyen rettenetes igazságtalanságot követett el magyar állampolgárok százezrei ellen. Ezért is nem löki ki a nemzeti emlékezetből azokat a személyeket, szimbólumokat, emlékeket, amelyekkel egyetlen magyarnak sem szabadna akarni együtt élni. Még annyi tisztességre sem telik tőle, hogy nem ad gyerekek kezébe olyan könyveket, amelyek szerzői gyerekgyilkos ideológiát hirdettek. A magyar társadalom ma érzelmileg és mentálisan sokkal rosszabb állapotban van, mint a Kádár-korszak bármelyik évtizedében. Egy jobboldalival beszélgetni, különösen egy amolyan igazi Orbán-hívővel, nem sokban különbözik attól, mint betévedni egy elmeosztályra, de a baloldaliak is teljesen össze vannak zavarodva. Életbevágó ügyeinkről tízen tízfélét mondanak, gondolnak, csak ők legalább nem akarnak Brüsszelig gyalogolni, hogy útközben kivívják a szabadságunkat. Abban viszont egyek a jobboldallal, hogy ők sem tudják több millió habozó, valamire váró emberrel elhitetni, hogy létezik egy jobb Magyarország. De vajon valóban létezik-e? Hogy egy demokratikus berendezkedésű ország békeidőben, őt rengeteg pénzzel támogató, iránta jó szándékú nemzetek hálózatába beleépülve, radikális, világméretű átalakulások és szélsebesen zajló technológiai forradalom kellős közepén egyszer csak mindennek hátat fordítson, és hogy ez ellen a társadalom elsöprő többségének egyetlen szava se legyen, ez felfoghatatlan. De talán eligazít a hitleri Németországban felnőtt Sebastian Haffner idevágó megfigyelése: „A tömeglélek és a gyermeki lélek reakciói nagyon hasonlítanak egymásra. Hihetetlenül gyermekdedek azok az eszmék, amelyekkel hatni lehet a tömegekre.” Az meg az életét dokkmunkások között töltött Eric Hoffertől tudható, mindeddig miért nem volt idehaza tömeges elégedetlenség: „Amikor az emberek napkeltétől napnyugtáig a puszta létezésért dolgoznak, nincs bennük sérelem, s nincsenek álmaik”. Némi vigaszul szolgálna, ha ránk is igaz lenne, a mi mai viszonyainkra is alkalmazható volna ennek a jó száz éve született amerikainak az észrevétele. És mégis, az ember érzi, hogy ekkora tehetetlenség a rosszal szemben csak valami nagy bajjal végződhet. Ha ugyan már most nem nagyon nagy a baj. Zsidózó, buzizó alakoknak a kultúra stratégiai pozícióiban nem kell lemondaniuk, idős járókelőket megrugdosó, felfüggesztett börtönre ítélt ember miniszterelnöki főtanácsadó maradhat, gyilkosságért tíz évet ült bűnöző a Fidesz-székház odarendelt védői között… Ez iszonyú! És ahol ilyen romlott a felszín, ott milyen a mély? Tényleg, milyen ország lett a mienk? Milyen ország az, ahol az emberek ezt elfogadják? Hogyan tudunk még egyáltalán egymás szemébe nézni? Élet és Irodalom, 2013. június 28.
Posted on: Tue, 02 Jul 2013 21:30:24 +0000
Recently Viewed Topics
© 2015