Ha már úgyis a zenénél tartunk... De ez igen hosszú lesz, előre szólok. Ma a keresztfiam ballagásán voltam. Református istentisztelet keretezte az ünnepséget, és már az elején feltűnt, hogy az orgonista meglehetősen jól bánik a hangszerrel. Mondtam is a tesómnak, nem tán Koppány Marika játszik? Ő volt ugyanis az a zongoratanárnő, aki a gyermekkórusunkat mindig kísérte, amikor zongorás darabot adtunk elő. De ennek már több, mint 35 éve, szóval jót mosolyogtunk a feltételezésen, és ennyiben maradtunk. A műsorban később gyerekek is vállaltak hangszeres szereplést, trombitás trió volt, énekelt is valaki, aztán ha jól emlékszem, egy vibrafonos darabot mondott be a helyi műsorközlő, majd hozzátette, hogy zongorán kísér Koppány Mária zenetanárnő. Hidd el, az ütőér megállt bennem, akkora meglepetés volt. Hirtelen erdőnyi élmény tört rám, csak úgy kapkodtam az agyammal, hogy melyikkel is maradjak egy kicsit tovább. Vége lett a darabnak, Koppány Marika, mert ő nekünk mindig csak Marika marad, pont mellettem ment vissza az orgonához - akkor már tudtam, hogy ő játszik - fejbiccentéssel és halk kezétcsókolommal köszöntöttem, amit kedvesen fogadott, és csak remélem, hogy talán beugorhatott neki, "egy régi tanítvány?". Ahogy aztán elment mellettem, kit látok meg elöl a padsorban? Sipos Antalt, aki nekem anno furulyát és klarinétot, másoknak fuvolát tanított, és több egyéb mellett hosszú éveken keresztül a fúvószenekarunkat is vezette annak minden nyűgjével együtt, darabok adaptálása, szólam szerinti kottázás, betanítás, nyilván karmesterkedés, táborozás és egyéb fellépések szervezése, felsorolni is sok. Ekkor már hagytam magam sodródni kicsit a múltban, s mire visszatévedtem az előadásba, rájöttem, hogy az egész életemet - és itt kicsit megállok, hogy aláhúzzam ezt a két szót: az EGÉSZ ÉLETEMET - meghatározta az, hogy kiváló zenetanárok keze alatt nőttünk fel, akik az összhangzattantól elkezdve a komoly muzsika szépségén át az együtt zenélés örömét tanították, s mi észre sem vettük, hogy mindez nem volt más, mint a hangszeres zenélés tanításának alapja. Ma csak azt veszem észre, hogy nincs az a hangszer, amibe ne tudnék lelket lehelni 10-20 perc alatt, ide értve a zongorát is, pedig azt aztán végképp nem tanultam, de egy alap Beatles-t azért akkordozva eltolok bármikor. Az első szombat esti blues koncertemen pedig úgy basszusgitározam, hogy életemben először basszusgitárt csak előtte két nappal, csütörtökön délután fogtam a kezembe, pénteken egész nap hallgattam a walkman-omon a repertoárt, este próbáltunk, szombaton meg fellépés. Még csak ideges sem voltam, és nem értettem, hogy mások mit nem értenek? Megy a dal, a basszus szólam simán adja magát, vagy nem? :) persze ha összhangzattannal érkezel a tarsolyodban, hidd el, meg sem kottyan egy ilyen mutatvány. Gyerekeknek tanítják, 10-12 éves korukra teljesen jól bánnak az eszközkészlettel. Később azért pár alkalommal meglátogattam Kepes Robit, aki akkor a Herfli Davidson basszusgitárosa volt, hogy az iskolázást tanítsa meg, mégse legyek annyira képzetlen a hangszeren. Az egy-két órás szeánszainkon aztán csak tátottam a számat a zenéhez való mélységes alázatát, a hangszeres tudását látva. Nem akartam nála jobb gitáros lenni. A zene értő tanításával egyébként mást is kaptunk: kreatív, problémamegoldó gondolkodásmódot. Nekünk, ha szabad így mondanom, zenészeknek, másképp jár az agyunk. Vagy van más agyunk is, ami gondolkodik például egy irodalmi vagy matematikai kérdésen dolgozó másik agyunk mellett. Persze tudom, jobb, meg bal félteke, de ezt elemezzék tovább a biológusok. :) Majláth Ibolya vett fel az általános iskola zenei tagozatába. A legkorábbi és legerősebben emlékezett gyermekkori élményem hozzá kapcsolódik. Tapsolt valami ritmust, amit vissza kellett tapsolni. Kicsit gondolkodtam, hogy ez a butaság most minek, de ha neki ez kell, hát visszatapsoltam, nem tűnt nehéznek. Énekelni is kellett, azt már kábé értettem, hogy miért. Felvett az iskolába, az Aranyba, 1.a, és talán még ő sem tudta, hogy egy teljes sorsot határozott meg ezzel. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem csak egyet. Négy évig tanított bennünket énekelni, zenét értelmezni, operába, meg még ki tudja, hová el nem vitt bennünket, igazi nemzet napszámosaként. Mi, fiúk, mind szerelmesek voltunk bele. Tragédiaként éltük meg, amikor családi okok miatt új tanítót kaptunk helyette, egészen addig, míg meg nem ismertük. Kovács Éva: új szerelem. Bizony. Az énektanárokba egyszerűen nem lehetett nem szerelmesnek lenni. Kóruspróbák, szereplések fesztiválokon, rádiófelvételek... És mindezek koronájaként még osztályfőnökünk is volt. Imádtam felső tagozatosnak lenni. A gimiben nyilván lázadtunk, ki nem, 16 évesen. Az énektanárom akkor Potyók Balázs volt, négyest akart adni, attól rosszabbat talán senkinek nem volt hajlandó kiosztani, ám kilátásba helyezte, hogy ha énekelek valamit, akkor kaphatok ötöst is. Így hát énekeltem. Ez után csaknem megzsarolt, hogy ha nem vonszolom le a lázadó nadrágomat, benne jómagammal a vegyeskari próbákra, akkor irgum, meg burgum lesz és nyilván fújhatom az ötösömet is. Tiszta szerencse, hogy lementem az egyik próbára, ahonnan aztán Balázs bácsi még a debreceni Monteverdi kórusba is átcsábított, fel sem fogom a mai eszemmel, micsoda pompás társaságba keveredtem. Elképesztő darabokat, fantasztikus helyeken énekeltünk. Csak egy példát emelnék ki, ami szintén életem egyik meghatározó élménye volt. Egy angliai túránk során Händel Messiás című oratóriumából a Hallelujah kórust adtuk elő. Addig se, azóta se volt alkalmam elénekelni. Kotta volt, blattolni ki nem tudott, örültem, hogy élek, és ott vagyok a színpadon. Alig kezdtünk bele, a közönség szinte egy emberként állt fel és himnuszként hallgatta végig a darabot, ma is borsódzik tőle a hátam, ha csak rágondolok. Ott álltam, porszemként valami évszázados székesegyházban, csak énekeltem jó szívvel, és felállva ünnepeltek. Sol Oriens kórus, Balla Ibolya vezetésével... A semmiből hoztuk létre. Csak úgy közbevetőleg említem egy fél bekezdés erejéig, mert ilyet sem sokszor élhet meg az ember fia. Két zenetarárról kell még említést tennem, mindketten az egyetemi kórusban vezettek bennünket: Balogh Ancsa és Fekete Zsófi. Fiatal tehetségek, óvatos kézzel vezettek bennünket, műkedvelőket, és adtunk számos nagysikerű koncertet a gólyabálakon, gólyatáborokban, ki tudja, milyen egyéb rendezvényeken még. Országos nívódíjat is hoztunk valahonnan, énekeltünk a debreceni nagytemplomtól kezdve a budapesti metrón át a reimsi katedrálisig mindenféle helyeken, Duna parton... Egyszer kóruspróba után, úgy 22 óra körül a teljesen üres Debreceni Egyetem főépületének negyedik emeletén saját magunkkal énekeltünk duettet, hogy legyen valami extra szórakozásunk is a próba után, amit egyébként teljes egészében kikapcsolódásnak éltünk meg kivétel nélkül minden alkalommal. Szóval valami hangot befújtunk, ki-ki kedve szerint a kupolába, a teljesen üres épület visszhangozta azt, nade erre a hangra akkor szabad ugye mást is ráénekelni, nem? Említettem fentebb valami kreativitást, ugye? :) Tudom, még ma is működik az egyetemi kemény magra támaszkodó kórus. Üdvözlet nektek innen. Fel nem tudom sorolni, hány nyelven énekeltünk, de azért megpróbálom. Magyar, természetesen, latin, angol, német, francia, héber, az oroszban nem vagyok biztos, spanyol, katalán. Az Ave Maria-t ma is vágom latinul, álmomból felébredve is. Majláth Ibolya, Kovács Éva, Koppány Marika, Sipos Antal, Potyók Balázs (RIP), Balla Ibolya, Balogh Ancsa, Fekete Zsófi, Kepes Robi (RIP)... Hol tartanék ma nélkületek? Aki csak tudja, adja a csemetéjét zenét tanulni. Mindegy, hogy milyen zenét, csak valamilyen zenét. Zenét. Én is így teszek. Aki pedig hallja, adja át!
Posted on: Sat, 15 Jun 2013 23:31:50 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015