"...a korai Térey-költészet „nem nyújt kapaszkodót az olvasónak, nehezen referencializálható”. A kilencvenes évek kritikai fogadtatása viszont rendre megpróbált beleírni néhány erős központi alakzatot a Térey-olvasásba, s döntően az ezek által meghatározott vetületekre összpontosított. Ilyen alakzatok voltak már szinte a kezdetektől például az epikusság/narratív jelleg, a világépítés, a tér/város, az erős identitás/személyiség és a sajátos téreys hang fogalmai, valamint az ezekhez kapcsolódó befogadói szokások. Az első három Térey-könyvről átfogó kritikát író Bodor Béla szerint „[k]iindulópontként az a sajátosság látszik a legérdekesebbnek, ami a legkorábbi versek óta Térey valamennyi lírai és prózai munkáját jellemezte: ezek a művek mindig önmagukon túlterjedő világot tételeznek fel”, „szövegeinek tehát nagyon erős epikai hátterük van”. Ambrus Judit A természetes arroganciával kapcsolatban állapította meg: „Lehetett volna úgy, ha nagy örömünkre felfedezhetünk egy költőt, aki költőbb, aki nemcsak a cselekmények különösségével, de formajátékaival is remekel”. Magyar Zoltán megfogalmazásában pedig az ifjú Térey „elszánt, saját versvilágát a jelek szerint makacsul vállalni merő, s mert e versvilág meg is követeli felfokozottságát: kellően erőteljes. Leginkább ezért emelkedik ki az új érzékenység poszt-posztmodern poétái közül, kiknél a személyesség sokkal szemérmesebb, általánosabb, s nehezebben tud elszakadni a közvetlen irodalmi példáktól. […] Ezzel szemben Térey a legkézenfekvőbb, s látszólag legegyszerűbb megoldást választja: saját világot teremt. Történeteket mesél”. Schein Gábor szerint A valóságos Varsó a – később a Termann hagyományaivá érlelődő – Térey-prózákkal együtt „sajátosan kapcsolódik a Bildungsroman hagyományához”, hisz e kötetek „a fiatal hadnagy nevelődésének, sikeres beilleszkedésének és távolmaradási kísérleteinek állomásait mesélik el más-más módon, egészen Termann haláláig. És ez egyfajta stílus megteremtődését is jelenti, amennyiben a »Bildung« célja egy személyiség felépülése, a stílus pedig a másoktól különböző személyiség sajátos nyelvhasználata.” Szintén a Varsó-könyv apropóján teszi fel a kérdést Kálmán C. György: „Lehet-e ennél ambiciózusabb programja egy költészetnek? Hogy világot (várost) ad, ahonnan nem szabadulhatunk?” S recenziójában szinte végig csak az érdekli, hogy „[m]iféle világ ez”. Végül azonban – mintegy a Térey-olvasás sajátos stratégiáinak találó önreflexiójaként – kénytelen megállapítani: „Ha valami zavaró van ebben a Varsóban, akkor az az, hogy körbevezetnek rajta; hogy vonala, története, szereplői vannak – vagy legalábbis nehéz ellenállni annak, hogy narratív szál után kutassunk, hogy azonosítsuk több vers beszélőjét, hogy a beszélő(k) élettörténetét akarjuk rekonstruálni.” Mindezek következményeként „A valóságos Varsó egységessége, összefogottsága arra csábít, hogy a szövegeket egymásra vonatkoztassuk, hogy az értelmezés mindig másra hagyatkozzon.” Jóllehet, írja (közvetlenül ezután) maga Kálmán C., „tudjuk: a verseket kellene értelmeznünk.” Az előbbiekben kibontakozó, a narrativitásra vonatkozó alakzatok recepciós megrögzülését, kanonizálódását pedig jól mutatja az, hogy az újabb és újabb kötetek fogadtatásánál már szinte topikussá, a közös tudás/olvasás meghatározó elemeivé válnak. Így például Balázs Imre József azt írja, hogy a „Tulajdonosi szemlélet nem váratlan kötet, de nincs is híjával az újdonságnak. Ami várt/várható a kötetben, az a »téreys« hangvétel […]”. S emellett ugyanúgy nem új az a „világteremtő gesztus” sem, mellyel a könyv „mintegy berendezi saját magát”. Czifrik Balázs pedig már ekképp kezdi Drezda-recenzióját: „Térey János verseskönyve, mint ahogy azt már előző könyveinél megszokhattuk, erősen támaszkodik az epikus szerkesztésre, illetve bizonyos epikai tematizáltságra.”
Posted on: Thu, 26 Sep 2013 18:11:40 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015