2005. augusztus 23., kedd Meg nem mondom, milyen apropóból, - TopicsExpress

2005. augusztus 23., kedd Meg nem mondom, milyen apropóból, tegnap egyszer csak eszembe jutott Gádor Iván, a rendszerváltrás egyik - nem mondanám, hogy meghatározó - karakteres újságírója, egyszersmind áldozata is egyben. Mikor megismertem, a Magyar Nemzet országgyűlési tudósítója voltam, ami elmondhatatlan büszkeséggel töltött el, még talán többel is a kelleténél, de higgyék el, nem volt ez akármi akkoriban, legalább is számomra, aki a Hajó-Daru című üzemi laptól avanzsáltam nemzetessé, s valóságos csoda volt, hogy zavaromban nem kopogtattam kifelé menet az ajtón első nap a szerkesztőségből történt távozásomkor Alig telt el néhány nap ebben az eufóriában, mikor beválogattak a parlamenti stábba, s már csak az alkalomhoz illő öltönyt kellett vásárolnom, hogy ne lógjak ki nagyon a sorból. Szényi Gábor rovatvezetőm volt ebben segítségemre (különös ismertetőjele: ha csak tehette, felugrott az íróasztalra) , s mondani sem kell, milyen peckesen lépkedtem a kétsoros, barna-fehér csikos viseletben az ország házának Dunára néző folyosóján, mikor szembe jött velem egy hatalmas nagy ember - ugyanolyan, de vagy nyolc számmal nagyobb öltönyben. Később tudtam meg, hogy Pintér Dezső az illető, később kollégám a Magyar Hírlapnál, aki az összetévesztés lehetőségét azzal hárította el, hogy sarkon fordult, s fél óra elteltével egy galambszürke öltönyben alakította az ismert hírlapíró szerepét. A mindig frissen borotvált, köpcös Gádor Ivánnal ez nem fordulhatott volna elő, ő rendre más zakóban jelent meg, alatta az elmaradhatatlan mellénnyel, mindkét kezével belekapaszkodott, s ezáltal olyan fontos látszatot keltett, ami kétségbevonhatatlanná tette, hogy bizony nem akárkivel van dolgunk. Tözsdén, lóversenyen látni alkalmasint hasonló figurákat, jóllehet én akkoriban - és azóta se - tözsdén, lóversenyen nem jártam. Furcsa mód mégis azt tapasztaltam, hogy bár a kutya se tudta, ki fia-borja vagyok, ismeretlen emberek, ha szembe jöttek velem, valósággal megsüvegeltek. Ami persze nem nekem szólt, hanem a kitűzőmön - amit minden parlamenti tudósítónak viselni kellett - olvasható Magyar Nemzet feliratnak.Egy alkalommal a sajtópáholyban egy kopaszodó, kis ember nemzetes uramnak szólított, s az iránt érdeklődőtt, hogy kihez van szerencséje. Készséggel bemutatkoztam, s visszakérdeztem, hogy kit tisztelhetek az úrban? Mondta, hogy Paul Lendvait, azaz Lendvai Pált, akiről akkoriban fogalmam se volt, hogy ki lehet. Gádorról tudtam, hogy a New York palotában egy emelettel lejjebb a Magyar Hírlapnál dolgozik, de ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Mint ahogy mások sem, miután a 80-as évek elején s mindvégig a rendszerváltásig, a Magyar Hírlap egyike volt a négy országos napilapnak, semmi több, mint ahogy a Népszava és egyre inkább a Népszabadság is. A LAP a Magyar Nemzet volt - Isten nyugosztalja. Persze nem tudatosodott ez mindjárt bennem, éreztem valami boldogság-félét, de azt gondoltam, hogy ezt a három gyönyörű gyerekünk váltja ki belőlem nap mint nap - ma már tudom, hogy némiképp ebbe a Magyar Nemzet is belejátszott. Erre majd egyszer visszatérek, de most Gádor Iván van az eszemben, akivel afféle kérlekalássan viszonyban voltam egészen addig, míg a sors úgy nem hozta, hogy a Népszabadságtól 1993 márciusában átmentem a Magyar Hírlaphoz. Első nap összefutottunk az akkoriban még a Kerepesi úton lévő szerkesztőségben, s azzal bátorított, hogy "írsz havonta négy publicisztikát, s meglesz a havi teljesítményed". Mivel hogy ő volt a publicisztika rovat vezetője, s a főnökség (Németh Péter és társai) a teljesítményt itt kilóra mérte. Kezdtem gyártani a publikat, és az első kettőt Gádor nem közölte, így aztán azok - Szále Laci javaslatára - az Élet és Irodalomban jelentek meg. Gádorral ettől kezdve meglehetősen ambivalens volt a kapcsolatunk, dacára annak, hogy - főmunkatárs lévén - sarzsiban közvetlenül utána jöttem. Aztán ő a Népszabadsághoz szegődött, én meg - jóformán a 60. születésnapomon - nyugdíjba mentem: nem kis mértékben Gazsó L. Ferenc főszerkesztő jóvoltából. Elegem volt, meg sértett is voltam, hogy egy ilyen tehetséges fiú, mint én akkoriban és azóta is a kutyának se kellek. Iván még küzdött az elemekkel, szörnyű, balos írásai jelentek meg a Népszabiban, aztán eltűnt a lap hasábjairól. Egyszer-kétszer összefutottunk a HÉV Bathyanyi téri végállomásán, nyoma sem volt legendás eleganciájának, felesége elhagyta, a hangja még rekedtebbnek tűnt, s szemmel láthatóan ittas volt. Csak főnök tudott lenni, erre szocializálódott egy számára szerencsés időszakban, dacára nem különösebben kiemelkedő képességeinek. Próbálkozott mindennel, de azon túl, hogy együttérzésükről biztosították, nem rúghatott labdába. Még engem is megkérdezett, hogy nem tudnék-e neki valamilyen munkát szerezni, hogy legalább a lakásrezsijét kifizethesse. Tudtam, hogy kocsmára költeni, ha volna neki mit, de én még menő koromban sem voltam potentát, hát még nyugdíjasként. Megrendített a halálhíre, mint ahogy Bálint B. Andrásé is, akivel előbb a Magyar Nemzetnél (a barátaim sose fogadták be), majd a Magyar Hírlapnál (ahonnan a barátai túrták ki) dolgoztunk rövid ideig együtt. Nagyon petétikus lenne, ha most azt mondanám: mind a ketten (egy kicsit) a rendszerváltás áldozatai. (kertesz.freeblog.hu)