2013.szeptember 5. Donáth Ferenc centenárium Varga László előadása 1951. december 18-án a Fővárosi Bíróság Haraszti Sándort halálra, Kádár Jánost életfogytiglani, Donáth Ferencet és Kállai Gyulát 15-15 évi börtönre ítélte. Létezik olyan felfogás, amely szerint a cél az egykori Márciusi Front jeles képviselőinek „lefejezése” volt, amit még igazolhatna is, hogy mellékperekben ítélték el Újhelyi Szilárdot, Tariska Istvánt vagy akár Losonczy Gézát. Péter Gábor 1954. májusi vallomása szerint Farkas Mihály már 1949 őszén közölte vele: „van itt egy magyarkodó csoport (narodnyikok), a csoport tagjai Donáth, Losonczy, Zöld, ezeknek a vezetője Kádár. Ez a csoport lényegében Rajk maradványaként működik a párton belül, vezetőjüknek Rajk után Kádárt tekintik.” Rákosi maga Kádár és Kállai letartóztatásának másnap reggelén arról tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy a már korábban letartóztatott „Donáth, Losonczy, Ujhelyi, Tariska (...) többé-kevésbé összefüggő csoportot alkottak a párton belül, zömükben a debreceni Márciusi Front tagjai voltak (...) Vezetőjük Donáth volt, aki úgy jött hozzám, mint az itthoni káderek legtekintélyesebb tagja.” A Márciusi Frontnál azonban volt fontosabb szál, vagyis sokkal inkább a KMP 1943-as feloszlatása volt az „eredendő bűn”, amire aztán felfűztek olyanokat is, így márciusi frontosokat, akiknek ehhez semmi közük sem volt, vagy Kádár mellé a mellékperben odacsapták Veress Józsefet, akinek egyikhez sem volt köze, pusztán Kádár káderének számított. A pártfeloszlatás ügyét 1945 januárjában tisztázták és lezárták, Kádár pártbüntetésben részesült. A KovácsIstvánvezette „Farkas-bizottság” 1956 nyarán arra a következtetésre jutott, hogy a pártfeloszlatás kérdése akkor merült fel újra, amikor Szakasits Árpád, az MSZDP 1943-as főtitkára 1950 nyarán azt vallotta Farkas Vladimirnak, hogy a politikai főrendőr, Schweinitzer József utasítására javasolta Kádárnak a párt feloszlatását, hivatkozva arra, hogy a Kommunista Internacionalé ezt már megtette. Ez többé-kevésbé megfelelt annak, ahogy 1951. április 21-én Rákosi tájékoztatta a Politikai Bizottságot. Hogy miért volt szükség Szakasits közvetítésére, miközben Kádár maga is Schweinitzer ügynöke volt, az már-már rejtély, illetve pontosan jelzi a konstrukció kialakítását. Már Szakasits vallomása előtt az ÁVH, illetve Rákosi Mátyás maga is rendelkezett az 1943-as döntést meghozó négyfős pártvezetés három tagjának hét feljegyzésével erről az „ügyről”. Péter Gábor és SzirmaiIstvánmellett az időközben ismét Csehszlovákiában élő Tonhauser Páléval. A jelek szerint a negyedik, azaz Kádár maradt ki a „vizsgálatnak” ebből a köréből. Ezt követően „vette ki” Farkas Vladimir Szakasitsból a Kádárt terhelő vallomást. A tanítómester, Rákosi bizalma – ahogy erről a Politikai Bizottságnak is beszámolt – a Rajk-per kapcsán rendült meg Kádárban. Ma már tudjuk, nem a vizsgálat, nem a per, hanem a kivégzés tette Kádárt bizonytalanná. Rajkék letartóztatását nem a főtitkár kezdeményezte, Kádár és a titkárságát vezető Donáth esetében viszont nagyon is. Hónapokkal Szakasits „beismerő vallomása” után vette elő újra ezt az ügyet, ősszel előbb Kádárnak, majd Donáthnak vetette fel, és közölte, hogy vizsgálni kívánják. Hivatalosan Kiss Károlyt, a KEB elnökét bízták meg ezzel a feladattal. Rákosi arra a következtetésre jutott, hogy „Donáthnak volt az a szerepe és (...) Kádárnak, hogy elhitessék, hogy helyes a KP feloszlatása”. A „vizsgálatnak” ebből a második köréből az érintettek hét feljegyzése maradt fenn. Kádár négyet írt, de nem Kissnek, hanem Rákosinak, illetve a pártvezetőségnek, Donáth hármat, az első kettőt ő is Rákosinak, utolsóként pedig Losonczy. Donáth harmadik feljegyzését 1951. február 15-én este adta át személyesen Kissnek. Az utóbbi erről Rákosinak is beszámolt: „Donáth (...) igen ideges hangulatban volt. Érdeklődött, meddig tarthat még a vizsgálat, nem-e feküdhetne be egy kivizsgálásra két-három napra a klinikára. Javasoltam neki, hogy várjon vele pár napot.” Erre semmi szükség nem volt, hiszen Donáthot, amint elhagyta az épületet, őrizetbe vették. Addigra Haraszti Sándort már letartóztatták, egészen pontosan 1950. november 21-én, március 5-én Újhegyi Szilárdot, Losonczyt március 17-én, majd sorban a többieket is, április 20-án, Zöld Sándor mindmáig tisztázatlan öngyilkossága után Kádárt és Kállai Gyulát. A koncepció tehát az volt, hogy az 1943-as pártfeloszlatás a politikai rendőrség (hivatalos nevén a BRFK Politikai Rendészeti Osztálya) provokációja, utasítása alapján történt, amit ügynökük, Szakasits Árpád, a szociáldemokrata párt főtitkára, veje, Schiffer Pál lakásán közölt a hasonlóan besúgó Kádárral. A séma maga roppant egyszerű volt, kidolgozásához Rajkék esetében még szükség volt némi szovjet segítségre, belefértek akár hihetetlen elemek is, mint Rajknál a paksi csőszkunyhó, ahol a jugoszláv belügyminiszterrel, Rankoviccsal találkozott, de a lényeg, hogy ezeket az árulókat egykori letartóztatásuk után a horthysta politikai rendőrség beszervezte, majd ügynökként átvette a Gestapo, a német titkosrendőrség, ha ők nem is, akkor később a nyugati szolgálatok, Kádár esetében egy bizonyos Harris ezredes, Donáthnál Redward angol tanácsos, majd Michael Burn újságíró, a Times budapesti tudósítója. Amint az ismeretes az ún. „koncepciós perek” iratait a kádári hatalom az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején szándékai szerint maradéktalanul megsemmisítette, Kádár esetében egyedülálló módon ez még a felülvizsgálati iratokra is kiterjedt. Ennek ellenére többé-kevésbé rekonstruálható a vizsgálat, amelyet – legalábbis kezdetben – Farkas Vladimir irányított. Egyik beosztottja, Szántó György szerint „Farkas elvtárs általában hetenként tartott értekezleteket, amelyeken általában az addigi vallatások ismertetése, taktikai kérdések merültek fel.” Kádárt két hétig „íratták”, azaz megadott szempontok alapján, vagy akár azok nélkül, neki kellett kitalálnia bűneit. Május 5-én ki is hallgatták, ekkor beismerő vallomást tett, de Farkas szerint még „kenegetett”. Két héttel később, egészen pontosan május 18-án már ő hallgatta ki Kádárt. Ez volt az egyetlen kihallgatás, amit Farkas maga vezetett. A fámával ellentétben nem tépette le Kádár körmeit, nem vizelt a szájába, fizikai erőszak alkalmazására mindvégig nem került sor. A kihallgatást Péter Gábor és Farkas Mihály „technikán keresztül” hallgatta, ezt követően a honvédelmi miniszter telefonon értesítette Rákosit, Kádár beismerte: a horthysta politikai rendőrség besúgója volt. Péternek viszont voltak kételyei, Kádár még aznap vissza is vonta beismerő vallomását, de másnap éppen Péter rábeszélésére a visszavonást vonta vissza. Az idő nagyon is sürgetett, május 22-ére hívták össze a Központi Vezetőség ülését, ahol Rákosi beszámolt Kádárék ügyéről. Vagyis az ominózus kihallgatás másnapjára, május 19-ére el is készült a PB által kinevezett „hármas bizottság” (Farkas Mihály, Kovács István, Kiss Károly) első jelentése. Eszerint „a KMP 1943. évi feloszlatása a horthysta politikai rendőrség provokációjának eredménye, amelyet a pártunkba befurakodott rendőrségi ügynökök – Kádár János, Donáth Ferenc és az angol kémként is leleplezett Szakasits Árpád útján hajtottak végre”. Ők és a többi letartóztatott „a horthysta rendőrség-csendőrség beszervezett besúgóiként, provokátoraiként súlyos károkat okoztak az illegális kommunista mozgalomnak, számos kipróbált harcos kommunistát juttattak pribékkézre”. Végső összegzésként „a vizsgálat alatt álló személyek a Rajk-bandának a pártban meghúzódott maradványai”. Kádárral ellentétben Donáthtal szemben nagyon is alkalmaztak fizikai kényszert: „heteken keresztül állni kellett és nem aludhattam, csak olyan időszakokban, amikor a kimerültség erőt vett rajtam és összeestem. Ezen kívül gumibottal vertek, felpofoztak, hátrabilincselt kézzel voltam.” Koruknál fogva a különböző „ügyekben” letartóztatottak jelentős részének kisgyermeke volt, ahogy Rajknak, Szalainak és Szőnyinek, úgy Donáthnak is. A kihallgatók ekkor már rutinosan zsarolták családtagjaikkal az áldozatokat. Donáth letartóztatása után két héttel tett töredékesen beismerő vallomást 1941-es alagi kihallgatásáról. A teljes beismerésre csak öt hónappal később került sor. Persze feltehetjük, fel is kell tennünk azt a kérdést, hogy miként került Donáth és általa a márciusi frontosok a credóba. Egyikük sem volt tagja az 1943-as szűk pártvezetésnek, Donáth maga Kádár „alsó kapcsolata” volt. Nem kétséges, a szélesebb antifasiszta népfront érdekében egyetértett a valójában nem is létező, legfeljebb vegetáló kommunista párt feloszlatásával, Kádár, ahogy később Rákosi jellemezte, „az itthoni káderek legtekintélyesebb tagjaként” tekintett rá, tehát véleménye befolyásolta. Csakhogy nem ez volt a bűnösség próbaköve, hanem az, hogy ki szervezte meg a Kádár–Szakasits-találkozót. Kádár kezdetben Donáthra tippelt, aki nem emlékezett erre, ez az egykori főtitkárhelyettesben bűnösségének bizonyítékaként jelent meg, vagyis őszinte meggyőződéssel rántotta magával. A börtönben jött rá tévedésére. Holott még igaz is lehetett, elképzelhető, hogy valóban Donáth szervezte meg a találkozót. Rajkot 1949. június 7-én kis híján holtra verték, mégsem tett beismerő vallomást. Iratok hiányában csak feltételezhetjük, Rajk akkor „tört meg”, amikor megjelentek a szovjet tanácsadók, vagyis számára bezárult a kör. A tárgyaláson viszont üzent az utókornak, amikor hamisan adta meg születési dátumát. Alkut is kötött fő kihallgatójával, Szűcs Ernővel: a beismerés fejében családját megkímélik. De még ezt sem tartották be, feleségét letartóztatták, az alig féléves Kovács Pistikében a legendás Lóczy Lajos utcai csecsemőotthonban az egyik gondozónő, Szűcs korábbi sógornője, Szüsz Miklósné felismerte Rajk fiát. Rajk utolsó nagy fellépése persze a nyilvánosság kizárásával, a bitó alatt zajlott, Sztálint és Rákosit éltette, üzente, nem áruló. (Lásd Varga László: Hárman egy kivégzésről, ÉS, 2000/19. – a szerk.) És ez is célba ért, az emeletről a kivégzést figyelő Kádár elbizonytalanodott. Rajk tehát felfogta, mi történik vele. Persze kérdés, hogy a barátok, az elvtársak miként hihették el ezeket a képtelen vádakat. Erre Mód Aladár adott sajátos, de feltehetően sokak által elfogadott választ 1969-ben a Kortársban, miszerint Rajk maga tévesztette meg őket beismerő vallomásával. Ennek súlya van, hiszen tudjuk, a Rajk-per kapcsán az ő öccsét, Mód Pétert is letartóztatták, majd elítélték, vagyis nemcsak Rajk, de fivére bűnösségének is hitelt adott. Rajk Júlia a folyóirat következő, júniusi számában utasította vissza a Mód-féle érvelést, amely az áldozatra hárította a maga felelősségét, de most maradjunk Donáthnál, aki teljesen másként, de szintén kereste a választ arra a kérdése, hogy miként történhetett ez a befogadás. „Az emberek szívesen és erővel nyomják el kétségeiket és hiszik a valószínűtlent is, hogy ne kelljen megtagadniuk múltjukat, családjukat, hogy ne kelljen feladni életüknek azt a jobbik részét, amelyet privát életükön felülemelkedve a közösségért töltöttek a kommunista pártban.” Karinthy Ferenc szerint „Én csak úgy bírom elképzelni, hogy meggyőzték őket: ez az egyetlen szolgálat, talán az utolsó, amit még tehetnek, a maguk példáján bemutatni, hová vezethet a szakadárság (...) Pszichológiailag persze elég bonyolult ügy, de a döntő érv mégiscsak ez lehetett; mi mással tudták volna rávenni őket?” Karinthy a fenti gondolatmenetet Móddal egyidejűleg fogalmazta meg, hitelességét némileg rontja, hogy elmondása szerint ő már 1949-ben sem hitt Rajk bűnösségében. Szalai Andrásra talán érvényes az író feltételezése, akivel valóban elhitették, kivégzés helyett emigráció vár rá. Szőnyi viszont nem hitte, ahogy Rajk sem, és Donáth sem. A kérdés maga hamis, éppen fordított a helyzet, a beismerés volt a normális. Gyurkó életrajza és Kanyó András interjúja szerint Kádár Rajkkal vagy Donáthtal ellentétben ezzel sohasem nézett szembe, már-már elborult elmével hadakozott Nagy Imre szellemével, de az „ősbűnt”, a Rajk-perben vállalt szerepét még ekkor sem vállalta fel. Számára egészen másként merült fel a kérdés, természetesen tisztában volt ártatlanságával, de megint csak Rajkkal és Donáthtal ellentétben, 1951. május 18-án arról győzködte kihallgatóját, Farkas Vladimirt, hogy az általa követelt beismerő vallomással, amelyet akár vállalt volna is, menlevelet adna az igazi árulónak, akinek személyét még elítéltetése után is tébolyultan kereste. Ekkor döbbent rá arra, hogy korábbi vallomásaival ellentétben nem Donáth volt az, hanem főőrzője, Péter Gábor. Így megmaradt a konstrukció keretei között, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ő maga pusztán tévedés áldozata. Mindez Kádár Rákosi Mátyásnak írt keltezetlen, de egyértelműen 1952 februárjában írott leveléből derül ki. Kádár még ekkor is választ keresett arra a kérdésre, hogy ki volt 1943-ban, a párt feloszlatásakor az „ellenség”. Nyilván tudta, tudnia kellett, hogy levele első olvasója éppen az érintett maga, az ÁVH főnöke lesz, vagyis az életével játszik. „Nem az számít, hogy én megdöglök, vagy élek, hanem mindennél fontosabb az igazság kiderítése.” Péter későbbi vallomása szerint Farkas Mihálynak számolt be minderről, aki javasolta, tépje össze a levelet, illetve nehezményezte, hogy Kádárt nem ítélték halálra. Kádárral ellentétben Donáth próbálta felfejteni, miért éppen rájuk esett a választás. „Az áldozatok kijelölésében különböző szempontok játszottak közre, s e szempontok személyenként variálódtak (...) Gyanússá válhatott az a magasabb beosztású funkcionárius, aki elhúzódó volt és zárkózott. Veszélyben volt, aki hivatalos beosztásánál fogva tudott a vezetők üzelmeiről (...) S ki mondhatná meg, hogy milyen szerepe volt egy-egy vétlen, félreérthető, Rákosi mindennapi olvasmányát képező besúgói jelentések összesítésében eltorzított kijelentésnek emberek, családok jóvátehetetlen tragédiájában.” Donáth feltehetően haláláig nem tudta meg, az ő esetében nem besúgói jelentés, hanem Kádár téves feltételezése szolgált ürügyül letartóztatásához. Valószínűleg ezt amúgy sem kerülhette volna el, tehát nem Kádár felelőssége. Az igazi kérdés viszont az, hogy ki hogyan reagált a vele történtekre, jogos volt-e Szalai Sándor 1956. október 6-i bonmot-ja, amely szerint az éppen őt búcsúztató tömegbe az egykori belügyminiszter lövetett volna bele? Az biztos, hogy a Kádár-per vádlottjainak többsége nem ezt az utat választotta, de ez már a következő előadás témája. Azért még utalnék Kállai Gyulára, akinek 1953. augusztus 8-án a börtönből írott levele indította el a felülvizsgálatot. Csak arra a változatra sikerült rálelni, amelyet saját memoárjában közölt. Ez az említett kádári logikát követte, vagyis tévedés történt, ennek lett az áldozata, az áruló nem ő, hanem Kádár. El is nyerte méltó jutalmát, ő lett a Kádár-korszak harmadik miniszterelnöke. Kádár nyilván nem tudott erről a levélről, pártvezérként szívesen tetszelgett a jó barát szerepében, a Rajkéban, fiának keresztapjáéban, holott sohasem bocsátotta meg neki a maga árulását. Donáth is hitte, valahol – mindennek ellenére – létezik köztük a régmúltból egyfajta barátság. Holott Kádár neki sem bocsátotta meg saját bűnét. (Elhangzott 2013. szeptember 5-én a Politikatörténeti Intézetben a Donáth Ferenc születése centenáriumára rendezett tudományos ülésen.)
Posted on: Fri, 27 Sep 2013 18:02:13 +0000
Trending Topics
© 2015