A JÖVŐ BIZTOSÍTÉKA (1929. január 1-én a fasori templomban.) Annakokáért atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhivatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha. I. Péter 1, 10. Az első hallásra bizonyára megállapítottátok már magatokban, hogy mi avatja ezt az apostoli intést újévi textussá a számunkra. Az utolsó mondat, az intéshez hozzáfűzött ígéret az, amiért egy új esztendő első napján elmélkedésünk alkalmas alapigéjéül kínálkozik ez az ige. „Nem ütköztök meg soha”. Erre a bíztatásra van ma szükségünk. Rajtunk kívül, ez az egész újévet ünneplő világ is minden elképzelhető árat megadna azért, ha valaki biztosíthatná arról, hogy a ma megkezdődő évben „nem fog megütközni soha”. Ismeretlenül terül el előttünk egy évnek ködlepte útja. Milyen lesz rajta a járás, – sima-e, vagy tele akadályozó nehézségekkel? Milyen meglepetések várnak ránk, milyen veszedelmek ólálkodnak rejtélyes fordulóinál? Egy év múlva, ha ránkvirrad a következő újév ünnepe, milyen állapotban talál majd bennünket? Feltárulnak előttünk a különböző lehetőségek. Képzeletben látjuk magunkat, amint a homályban nem is sejtett akadályokba botlik siető lábunk, elesünk, újra összeszedjük minden erőnket, de aztán valamiben megint csak megütjük magunkat és elterülünk az út porában-sarában. Ilyen kínos csetlés-botlás az egész utunk, és vánszorgásunk végére kimerülten érkezünk meg, mint összetört emberek, akikkel csúnyán elbánt az élet. – És látjuk magunkat másképpen is. Ugyanolyan nehézségek útján talán, de mégis egyenesen járva. Akadályok kerülnek ugyan elénk, de átlépjük őket, vagy rájuk hágva csak annál magasabbra emelkedünk általuk. Ha közben meg is botlunk egyszer-másszor, vagy el is esünk, fölkelve csak annál gazdagabb tapasztaltsággal haladunk tovább. És egy év múlva emelt fővel, győzelmesen érkezünk meg egy újabb állomáshoz, tudva, hogy hová törekszünk és tudva, hogy közelebb jutottunk a célhoz. Ki tudná nekünk ezt az utóbbi lehetőséget biztosítani, és ki tudná elhárítani felőlünk az előbbinek szívünket szorongató veszedelmét? Alapigénk éppen erre a megbecsülhetetlen szolgálatra vállalkozik. Az apostoli írónak van biztos tanácsa, amelyet útravalóul felajánl nekünk. „Igyekezzetek inkább a ti elhívástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha.” Nézzük meg közelebbről: miben kínálja alapigénk az óhajtott biztonságot? I. „Igyekezzetek” – úgymond, és ezzel erőteljes felszólítást intéz az akaratunkhoz. De rögtön kitűnik, hogy ennek a felszólításnak vannak előfeltételei, amelyek nem a mi akaratunktól függenek. „Igyekezzetek a ti elhívástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni”, – ehhez az szükséges, hogy meglegyen az elhivatásunk és a kiválasztatásunk. Ez pedig nem a mi hatalmunkban áll, hanem egyedül Istenében. Tagadhatatlan igazság ez már akkor is, ha csak felületesen vesszük a dolgot, és „elhivatás” alatt azt értjük, amit a református hittan a „külső elhivatás” nevével szokott körülírni. Vajon a magunk „igyekezetének” köszönhetjük-e, hogy külsőképpen is egyáltalán eljutott hozzánk az Isten hívó szava? Rajtunk fordult-e meg, hogy a keresztyén egyház világban születtünk meg, ahol zsenge gyermekkorunktól fogva elhangzott felénk, és később is újra meg újra felkeresett s állandóan a fülünkbe zeng az Evangélium, – nem pedig valahol Afrika ingoványos őserdőiben, vagy Polinézia elhagyott szigetcsoportjain, ahol talán még hírből sem tudnánk máig sem, hogy Krisztus eljött erre a világra, s az Atya szívéből csodálatos meghívást hozott az embereknek? Hátha még a dolognak arra a rejtelmesebb és lényegesebb oldalára fordítjuk a figyelmünket, amit az előbbitől megkülönböztetve „belső elhívásnak” szoktak nevezni hitünknek régi tanító¬mesterei! Emlékezzél csak vissza: arra a hívogatásra, amelyet hívő szülők bizonyságtételéből, vagy a szószéki igehirdetésből, vagy Isten tudja, honnan és hogyan, olyan sokszor hallottál, egyszer valamikor megmozdult valami odabent a lelkedben. Megértetted, hogy ez az üzenet valóban neked szól. Az Evangélium mennyei levelén felismerted a címzést: a te nevedet viselte. Mintha egyenesen hozzád is odalépett volna Jézus, mint egykor a halászokhoz, és azt mondta volna: „Kelj fel, és kövess engem!” – és te nem néztél körül, hogy vajon kihez is szól a hívás, mert tudtad, hogy most rólad, éppen rólad van szó. Amikor a kereszt tövében álltál, a töviskoszorús főről nyílegyenest a szívedbe fúródott egy soha el nem felejthető tekintet, amely azt mondta: Ez a te bűnöd miatt és a te örök üdvösségedért elszenvedett áldozat! – Ilyenkor élted át az igazi „elhivatásodat”. De az ilyen élményeket nem mi szerezzük magunknak. Nem megrendelésre jönnek. Hanem titokzatosan, a Lélektől, aki fú, ahonnan és ahová akar, és mi csak a zúgását halljuk és boldogan tárjuk ki elébe a lelkünket, hogy átjárhassa. Aki elnyerte ezt az „elhivatást”, az tudja azt is, hogy mi a „kiválasztás”. Érteni – nem érti, sőt mennél tovább él, annál kevésbé érti, de tudja. Mélységes titok marad előtte, hogy miért részesült éppen ő abban a kiváltságban, hogy az Isten személy szerint megszólítsa, reátegye a kezét, megragadja, és magához vonja az emberek nagy tömkelegéből. De azt tudja, hogy az Isten nem szeszélyes ötletek szerint, vaktában jár el, hanem örök végzései és rendelései szerint. S ezért kimondhatatlan hálával ismeri fel, hogy ő is a kegyelem örök tanácsába volt belefoglalva, az ő neve is bele volt írva az élet könyvébe, ő is öröktől fogva oda volt számlálva a „kiválasztottak” közé. Ezek valóban nem a mi „igyekezetünktől” függő dolgok. II. De itt következik mármost az a felhívás, amellyel az apostoli intés a mi „igyekezetünket” akarja fölindítani. Ezt az „elhivatásunkat” és „kiválasztatásunkat”, ha egyszer a birtokába jutottunk, „igyekeznünk” kell mennél inkább „erőssé tenni”. Jobban mondva (biztosan így érti az apostol is) nem az „elhivatásunkat” és „kiválasztatásunkat”, – mert az nem lehet erősebb vagy gyengébb; az Istenben megdönthetetlen erővel áll öröktől fogva mind örökké, – hanem inkább az „elhivatásunk” és „kiválasztatásunk” tudatát önmagunkban. Mert ez a tudat lehet sokféle, – az egyiknél erős, a másiknál gyenge, és ugyanannál az embernél is néha erős, néha gyenge. Van úgy, hogy alig pislákol, mint az olaját már-már fölemésztett mécses, amely alig bír még valahogy megküzdeni a kétségek éjszakájával. Van úgy, hogy lobog, mint a fáklya, és messze világít másoknak is, akik keresik az utat a sötétben. És van úgy, hogy ragyog, mint a fényes nap, amely a homálynak utolsó foszlányait is messze űzi, és meg sem tudjuk már érteni, hogy hogyan lehetett előbb még éjszaka. Nos, hogy „igyekezzék”, mit tehet az emberi szív, hogy el ne homályosodjék az ő „elhivatásának” és „kiválasztatásának” egyszer már kigyulladt tudata? Hogyan táplálhatja, fejlesztheti, erősítheti? Mindenekelőtt azzal, hogy mindig újra elébe áll az isteni üzenetnek, amely „kiválasztatásáról” hírt hoz neki, és annak betöltésére „elhívja”. Hadd vésődjék bele a lélekbe ez a szózat egyre mélyebben! Hadd kerítse hatalmába az öntudatunkat egyre teljesebben! Drága alkalom erre minden óra, amelyet akár a hívek gyülekezetében, akár csendes magányunkban a felnyitott Biblia mellett eltölthetünk. Aki nem él vele, ne csodálkozzék, ha távolodik tőle az égi üzenet, és már-már alig hallható, elhaló, távoli harangszóként érkezik el megfeszítetten figyelő füléhez! Legyen gondunk rá, hogy „lakozzék közöttünk az Isten beszéde bőségesen”, és akkor mindig újra bizonyosságra változik a bizonytalanságunk: Isten kiválasztott, Isten hív! Legyen azután ez a figyelmezésünk az onnan felülről jövő szózatra olyan készséges, hogy valójában az egész lelkünk kitáruljon elébe. Ne csak hallgassuk, amit mond, hanem a hitünknek mind a két kezével utána kapva ragadjuk is meg. Ez az az erőkifejtés, az az „igyekezet”, amelyet úgy hívunk, hogy: imádság. Mert hiszen igazán imádkozni nem annyit jelent, mint a magunk akaratát érvényesíteni próbálni az Istenével szemben, alkudozni Ővele, rábeszélni Őt valamire, amit Ő nem akarna; hanem éppen ellenkezőleg: alázatosan, de erőteljesen „igent és áment” mondani az Ő szavára. Az imádság a mi feleletünk az Isten üzenetére; a lelkünk minden vágyának belesimulása az Ő tudtunkra adott gondolataiba; a mi életünknek egyre tisztább hozzáhangolása ahhoz, amit Ő magáról megjelentett nekünk. Az ilyen imádság természetesen nem szavak és formulák dolga. Az életünk maga, összefüggő egészében, kell, hogy fölzengjen az ilyen imádságban, – visszhangként arra, hogy Isten „kiválasztott” és „elhívott”. De mennél inkább a szív mélyéről fakad ez az imádság, annál „erősebbé” lesz általa „kiválasztott” és „elhívott” voltunknak tudata. Ebben az „igyekezetünkben” sok ellenség állja ez az utunkat. A szívünk restsége, önző kívánságaink, tisztátalan indulataink – mind ellenünk támadnak, és a szemünkbe kacagnak: „Miről nem álmodozol” – mondják – „Te az Isten üdvösségre elhívott, kiválasztott embere volnál? A miénk vagy! A mi hatalmunkban van az életed! Bűnös vagy!” Azután megkörnyékeznek ennek a romlásába rohanó világnak a kísértései, és ők is csúfot űznek velünk: „Te sem vagy jobb másoknál! Elragadunk mindenkit, és téged is a többiekkel együtt!” Minderre nekünk csak egy feleletünk lehet: életre-halálra való küzdelem minden bűn ellen, akár a magunk lelke rejtekeiből, akár a külső világból keljen is fel ellenünk. Már maga az eltökélt ellenállás is, amellyel „nem”-et mondunk a kísértésnek, hát még egy-egy, a bűn fölött kivívott győzelem, egy-egy elfojtott gonosz indítás, egy-egy sikeresen véghezvitt jó elhatározás, – mind azt az édes jutalmat termi meg, hogy „erősebbé” lesz általa az „elhivatásunk” és „kiválasztatásunk” tudata. Ezt az elszánt „igyekezetet” írja tehát elénk az apostoli intés. Az új évnek küszöbén is erre kell fogadást tennünk, – hogy az Igével szorgalmatosan élünk, hogy az imádságban meg nem restülünk, hogy lankadatlanul vívjuk a keresztyéni élet harcait, – ha el akarjuk nyerni a felajánlott biztonságot a jövőnek titkos esélyeivel szemben. III. Nincs-e igaza az apostoli útmutatásnak? Voltaképpen azt mondja nekünk, hogy a jövendő sorsunk nem attól fog függeni, hogy mi történik velünk, hanem attól, hogy milyen lélekkel fogjuk fogadni azt, ami velünk történik. Nem az útnak minősége fogja eldönteni, hogy valaki el fog-e terülni vándorlása közben, vagy pedig „soha nem fog megütközni”. Csak legyen „erős” benne az „elhivatás” és „kiválasztatás” bizonyossága, és akkor nem kell féltenünk az útnak semmilyen alattomos veszedelmétől. Lehet nyomorultul elbukni a legsimább úton is. És lehet szálegyenesen végighaladni a leggyötrőbb nehézségekkel telehintett úton is. Lehet szerencsétlenül vergődni a legszerencsésebb külső körülmények közepette is, és lehet diadalmaskodni az élet legnyomorultabb gátlásai fölött is. Minden azon fordul meg: él-e az emberben „elhivatásának” és „kiválasztatásának” „erős” tudata? Olyan sok izgató kérdés telepszik ránk az újév határmezsgyéjén. Egészséget hoz-e, vagy betegséget? Sikerre viszi-e a terveinket, vagy kegyetlenül keresztülhúzza-e? Víg társaságban folytathatjuk-e vándorlásunkat, vagy fájó magányosságban kell-e utunkat rónunk? Napsütés fogja-e bearanyozni a tájakat, vagy unott, nyomasztó borulat alatt kell-e továbbvergődnünk? Ki tudja? De miért izgatna mindez minket? Nem fontos! Egyetlen fontos kérdés mered csak elénk az új év titokzatos arcáról: hogyan állunk az „elhivatásunkkal” és „kiválasztatásunkkal”? Akiben nem él ennek tudata, az a nagy világ szeleitől céltalanul sodort, ide-oda hányódó hitvány porszemnek kell, hogy érezze magát a legjobb sorsban is. De aki bizonyos a felől, hogy „elhivatott” és „kiválasztatott”, az Isten kezében tudja magát mindenkor; meg van győződve, hogy az a hatalom, amely lenyúlt érette és megragadta, keményen fogja és megtartja, még ha minden megrendülne is alatta és körülötte; mélységesen érzi, hogy az élete Istennek drága, és Őneki megvannak vele a céljai, – mindegy, hogy milyen utakon és módokon vezeti is azok felé. Ha betegágyhoz bilincselve is, ha összeomlott tervek romhalmazán át is, ha az ínségnek sötét mélységeiben, ha árvaságban és gyászban, – elégséges tudnunk azt, hogy változatlanul szól hozzánk az „elhivatás”, és diadalmasan beteljesedik a „kiválasztatásunk”. „Nem ütköztök meg soha!” * Nemrégiben ünnepelte a keresztyén világ Bunyan Jánosnak, a „Zarándok Útja” című nagyszerű allegória írójának három százados emlékezetét. Akik olvasták a keresztyén életnek ezt az álomlátásba öltöztetett megkapó rajzát, bizonyára mind emlékeznek egy fejezetére. Amikor a zarándok, „Keresztyén”, elérkezett a kereszthez, amely előtt vállairól lehullt a bűnnek görnyesztő poggyásza, és eltűnt egy sötét mélységnek a torkában, három égi alak jelent meg neki, és különböző ajándékokkal látta el őt útjának folytatására. A harmadik, aki mintegy a többiek ajándékait is betetőzte, mint legdrágább kincset, egy pecsétes írást adott át neki azzal, hogy jól rejtse el a köntöse keblébe, s ha megérkezik a Mennyei Város kapujához, ott majd mutassa fel, és akkor bebocsáttatást fog nyerni. Keresztyén megfogadta a szót, és további útja során nem egyszer új erőt merített abból, hogy elő-elővette az írást, és olvashatta benne zarándokútja végső sikerének a biztosítékát. De egyszer, amikor az „Akadály dombján” küszködött fölfelé, megtörtént vele, hogy egy kies lugasban, amely az utasok enyhületére állt a domb oldalán, megpihenve elnyomta a fáradtság álma, és e közben észrevétlenül kihullott kebléből az írás, és elgurult a lugas bokrai közé. Felébredve továbbindult a nélkül, hogy veszteségét észrevette volna. Nem sokára két útitárs csatlakozott hozzá: „Félénk” és „Bizalmatlan”. Társalkodásuk csakhamar beoltotta az ő lelkébe is a kételyek mérgét. Már-már ingadozni kezdett a hite: jól tette-e, hogy elindult erre az útra, el fogja-e érni az óhajtott célt? Elő akarta venni a pecsétes írást, hogy mint máskor, megnyugtassa vele a lelkét, – de az írás nem volt sehol sem. Nem volt más hátra, vissza kellett fordulnia, hogy megkeresse. Végül a lugasnál nagy boldogan rátalált. Új erővel haladhatott most már tovább. De figyelmetlenségének megadta az árát: az elvesztett idő miatt hamar leszállt reá az alkonyat; aznap már nem érhette el a remélt állomást, és a beállt sötétségben sok nehéz félelemmel kellett megküzdenie, amitől különben megkímélhette volna magát. Ez a történet is azt mondja el, amit alapigénk hirdet. Kárba vész ez az új esztendő, kárba annak minden hónapja és napja, amelyet úgy fogunk átélni, hogy nem lesz nálunk „elhivatásunk” és „kiválasztatásunk” pecsétes levele. A végéhez érkezve siratni fogjuk a hiába elszállt időt, és csak azért leszünk még hálásak, hogy még egyszer újra kezdhetjük az elhibázott utat, – hogy, ha megbotlottunk és elestünk is, még egyszer újra felkelhetünk. Ilyen szomorú kárvallástól mentsük meg ezt az új esztendőt! Isten nyújtja felénk a pecsétes okmányt. Zárjuk jól a szívünkbe! Teljes „igyekezettel” szorítsuk magunkhoz, és soha álom ne nyomjon úgy el, hogy valaha kiejthessük a kebelünkből. Akkor „nem ütközünk meg soha”. És egyik esztendő a másik után elmúlván felettünk, végül megállhatunk majd a célnál: a kapuban, ahol megnézik az írást, és írva találják benne, hogy „elhívottak” és „kiválasztottak” vagyunk. Ugyebár, így csakugyan nem bizonytalan már előttünk a jövendő? *** Victor János
Posted on: Sun, 04 Aug 2013 03:47:07 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015