A szubszidiárius állam paradigmája. A szubszidiárius állam a nemzetet alkotó közösségek minden szintjét politikailag relevánsnak, konstitutívnak tartja a közpolitikai döntések alakítása szempontjából és ekként viszonyul hozzájuk. Nem azért, hogy azok viszonyait a jogalkotás tárgyaiként részleteiben szabályozza, hanem hogy azok közjavát a jogalkotás és a kormányzati programalkotás eszközeivel szubszidiárius módon – tehát ezen közösségeket „helyzetbe hozva”, kisegítő és támogató módon – kiteljesíteni segítve előmozdítsa. A közpolitikaalkotás hétköznapi tárgyköreinek fő aktorai így a helyi és területi közösségek, amelyek alapsejtjei elsősorban a családok, illetve az azokat alkotó személyek, akik az egyes társadalmi alrendszerekhez rendelhetően jelennek meg a maguk funkcionális szerepeikben, professzionális közösségeikben. Ezek mind-mind a közpolitikai-alkotás számára megannyi közjó-elemet tartalmaznak, amelyeket felszínre hozni és politikailag érvényesíteni csakis magukkal az érintettekkel együtt lehetséges, minthogy ők, pontosabban az ő javuk hordozza a közpolitikailag szolgálandó, kiteljesíteni rendelt közjót. Nem a társadalmi alrendszerek szakracionalitásai hordozzák tehát önmagukban a közpolitikaformálás egyedül legitim és hiteles szempontjait, ‘logosz’-ait, hanem az azokban is megjelenő személyek, illetve azok közösségeinek bonyolult érték- és érdekrendszerei, amely személyek egyszersmind – vagy főként – a családot alkotó személyek is egyben, akik – mint láttuk – ezen vitális közeget meghaladó területi és egyéb funkcionális közösségekben (is) élik hétköznapi életüket. A szubszidiaritás jó kormányzáshoz hozzájáruló alapvető kritériuma nem csupán a hatáskörök megfelelő lehatárolását jelenti, majd az így megállapított hatáskörökbe való be nem avatkozást írja elő, hanem a kompetenciák elosztásának egyszersmind folyamatos újrafelülvizsgálatát is igényli a funkciók elláthatóságának függvényében,[52] továbbá adott esetben pozitív kormányzati politikai cselekvést is megkíván a kisegítés jegyében. A kompetenciák nem határozhatóak meg tehát minden esetben előre absztrakt normák által, hanem a közjó többszintű megvalósíthatóságától, s így részben a közfeladatok elvégzésének hatékonyságától, az arra való képességtől is függenek.[53] Így a hatáskörök flexibilisek, és utólag, a tapasztalatok alapján változtathatóak, újraelosztandóak.[54] Ezen elv alapján a jó kormányzást végző kormány egy olyan közjó jegyében tevékenykedik, amely nem pusztán mechanikus összege az egyes alacsonyabb szinten megjelenő partikuláris érdekeknek, hanem azokat tartalmazva, és sohasem az alacsonyabb közösségek közjavaival szemben, azokat egy magasabb szintézisbe, perspektívába emeli.[55] Azonban az alacsonyabb szintű közösségek közjavait nem elég pusztán beszámítani a központi kormányzati döntési folyamatokban, hanem azok egy élő párbeszédes kormányzati-közigazgatási folyamatban kell, hogy megnyilvánuljanak az azokat megjelenítő képviselőiken keresztül. Megemlítenénk, hogy különösen igaz ez az alkotmányozás történelmi pillanatára, ami feltétlenül egy alkotmányozó össztársadalmi diskurzust igényel, minthogy az alkotmányozás folyamata maga azon alkotmányos értékekről (részvétel, szubszidiaritás stb.) tesz tanúbizonyságot, amelyeket majd az alkotmány normatív módon, elfogadott pozitív jogi formában tartalmazni is fog.[56] Az Unió alkotmányos szerződését előkészítő egyes számú, szubszidiaritással foglalkozó – már említett – bizottság nem rendelkezett az előbb említett szemléletmóddal.[57] Nem is véletlen az, hogy nem készülhetett el és így nem is kerülhetett elfogadásra egy igazi európai alkotmány, minthogy nem jött létre az alkotmányozási folyamatban egy nagy szabású részvételen alapuló, azt támogató többlet-legitimáció, ekképpen csak egy „lisszaboni”-nak nevezett reformszerződés születhetett. A ‘jó kormányzat’ létrehozatala és működtetése nem annyira az alapító szerződések strukturális reformjainak kérdése, tehát nem annyira intézményi kérdés. Ezt az Európai Bizottság fehér könyve[58] a jó kormányzásról, amelyet 2001-ben bocsátottak ki, de a Régiók Bizottságának a többszintű kormányzásról szóló fehér könyve is[59] tanúsítja, amit egy éve készítettek el (2009. 06. 18) függetlenül a reformszerződés sorsától. Az Európai Unió strukturális reformjának kérdésein túl tehát – elismerve a többszintű kormányzás irányába tett lépéseket – megmutatkozik immáron azon jó kormányzás iránti alapvető igény, amely a szervezett politikai közösségekben (városokban, megyékben, régiókban és nemzetekben) élő személyek javáért van, s ami egy ‘alulról felfelé építkező’ politikai gondolkodásmódot és cselekvési attitűdöt igényel. Senki nincs birtokában a bölcsek kövének ezen építkezés mikéntjét illetően. Annak tudata azonban bíztató lehet, hogy azon egzisztenciális dialógus, ami a különböző szinteken megvalósítandó közjó keresése érdekében jön létre,[60] már önmagában javakat, ‘kapcsolati javakat’ teremt.[61] A közjó ugyanis nem a politikai közösségek érdekeinek mennyiségi summázata, de nem is egy szociológiailag regisztrálható empirikus tény,[62] hanem értékteremtő jellegében kommunikatív személyközi kormányzati elköteleződést is kíván annak prudencia révén történő kutatása.[63] A közjó ekképpen formálódik egy nyitott és közjóorientált diszkurzív közegben. A politikai közösségek közjavai már egy mérsékelten altruista politikai antropológiai alapállásban is nem a folytonos ütközések és az ellenségeskedések táptalajai, ahogy azt Carl Schmitt vagy a katolikus jog- és politikai filozófus, Sergio Cotta helytelenül állítja. Sokkal inkább jelentik az esetlegesen kialakuló konfliktusok egymás szempontjainak, érdekeinek méltánylandó jogosságát, ami azok akceptálásának megfontolandó szükségességét veti fel, s ha ezen igazságosság-keresés jegyében folytatott egyeztetések a közös ráfeszüléssel megcélzott magasabb, és így valóban ‘közös’ közjóra irányíttatnak a jó kormányzást végző politikai vezetés által, akkor a kölcsönös gazdagodáson túl a helyes mértéket és tartalmat is elnyerhetik az érvényesített közjó-elemek a közpolitikai döntésekben.[64] Egy ilyen szemléletű kormányzás igényli az erős, felelős és hatékony kormányzatot azért, hogy a dialogikus eljárások és a meghozott döntések a ‘helyes értelem’ (recta ratio) jegyében – annak klasszikus jelentése szerint – korrektek legyenek (ez a ‘politikai korrektség’ helyes értelme), és hogy érvényesíttessenek a gyengébb szociális alanyok szempontjai is. Éppen a szolidaritás különböző politikai szinteken megvalósuló szempontjainak biztosítása a kormányzat és a kormányzás egyik kiemelt feladata, amely elv érvényesülése a szubszidiaritást mindig kell, hogy kísérje. E tekintetben az is a feladata a jó kormányzásnak, hogy az intézményes kormányzati szolidaritás mellett ösztönözze és támogassa a politikai és társadalmi szolidaritás nem állami létrejöttét és érvényesülését minden döntéshozatali szinten. A ‘kapcsolati javak’, mint a segítségnyújtás rendes és rendkívüli szolidáris formái ily módon tudják a személyek valódi javát szolgálni a családi betegápolástól kezdve, a katasztrófa sújtotta területek tevékeny megsegítésén át az öntevékeny civiltársadalom intézményesítettebb eszközeiig bezárólag (alapítványok működtetése, táv-örökbefogadás intézménye, az un. ‘közösségi gazdaság’[65] formái stb.), egészen a globális méretekig terjedően. Az ezeken a szinteken képződő kapcsolati (relacionális) javak, megjelenő méltánylandó érdekek valódi közpolitikailag támogatandó össztársadalmi értékeket jelenítenek meg, amelyek nem utalhatók a kormányzat által egyszerűen a nem-állami, civiltársadalmi (magán)szférába, mondván, hogy az, mint ilyen, közpolitikai (publikus) jelentőséggel nem rendelkezik. jesz.ajk.elte.hu/frivaldszky44.html
Posted on: Thu, 15 Aug 2013 14:39:30 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015