A vágy villamosáról Zsöllye, 2000/1-2. Szántó Judit A strassz-koronás hölgy A Williams-dráma minden magyar előadásának kritikusa kötelező penzumként rámutat a darab giccses, melodramatikus vonásaira, mégis fölösleges vitát nyitni arról, hogy érdemes-e ma elővenni a művet, mert az empíria felel rá. Az ebből a szempontból is nevezetes ’97/98-as szezonban három színház is felújította, olyan rendezőkre bízva (Árkosi Árpád - Veszprém, Kiss Csaba - Győr, Szász János - Nyíregyháza), akik nem a külsődleges hatás vagy a belső foglalkoztatás aktuális problémáinak megoldása kedvéért szoktak darabot választani. És most, néhány héttel a harmadik évezred előtt, a Budapesti Kamaraszínház is felkínálta a maga változatát, az új főrendező, Tordy Géza megvalósításában. Az egyes művészi indítékokat lehetetlenség szétszálazni, de azért minden választásban része lehetett-lehet az ezredvégi magyar életérzésnek. Végül is egy saját világot teremtő nagy drámaírónak arról a reprezentatív művéről van szó, amelyben ouvre-jén belül a legmagasabb színvonalon írta meg fő témáját: a szép vesztesek, a "beautiful losers" tragikus alulmaradását a sokkal kevésbé szép nyertesekkel szemben. Mulatságos egy, az 1962-es magyarországi bemutatóról nyilatkozó kritikust (nem is akárkit) olvasni: "A vágy villamosa csak végtermék, túlérett, már-már rothadó gyümölcs. A Stanley-k sem (tudniillik. a Blanche-okhoz hasonlóan) ellenlábasai: reprezentánsai a kapitalista világnak." (Ezt azért kellett hangsúlyozni, mert más kritikusok Stanley-ben az úri osztály ellen küzdő osztályharcos munkást akartak látni.) Nos, a kapitalizmust megkaptuk, és vele vesztesek és nyertesek (Williams által már-már parabolaszerű tisztasággal ábrázolt) konfliktusait. A veszprémi előadást nem láttam, a győrihez és a nyíregyházihoz képest Tordy Gézáé kétségkívül klasszicizálóbb, hagyományosabb, kevesebb szuverén beavatkozást enged meg magának, ám feltétlenül megnézésre érdemes. Két nagy érdeme van: az első Eszenyi Enikő átsegítése, s mindjárt egy jelentős színészi teljesítménnyel, a szerepkörváltáson, a második a darab fizikalitásának, érzékiségnek és brutalitásnak minden eddiginél hangsúlyosabb bemutatása. Miután az eddigi Blanche-ok negyvenes éveik derekán-végén, sőt ötvenes éveikben találkoztak Blanche Dubois szerepével (az egyik friss vidéki előadás kritikusa egyenesen "leépült nyugdíjasként" jellemzi a hősnőt), a valóságban harmincnyolc éves Eszenyi Enikő felel meg életkorban a legtökéletesebben a szerepnek - ennél idősebb nemigen lehet egy nő, akinek húga most várja első babáját, de ennél fiatalabban a nők nem szoktak haragudni a tükörképükre, rajta az öregedés első jeleivel. Eszenyi talán azért is "lép félre" a rendezés vagy az argentin tangó szféráiba (anélkül, hogy elhivatottság érzetét elvitatnám), mert magában már szakított a naiva-csicsergéssel, de anyaszínházában ezt még nem vették tudomásul. Ahogy most tűsarkain betipeg a vágy és a temető nevű villamosok sínjein, a vieux rose és a bézs árnyalatából kikevert habos organdi ruhában, bézs kalapkában (Bartha Andrea újabb remeklései), süt belőle az idegenség, az eltévedtség, és igen hamar kiderül: nemcsak itt, a New Orleans-i hangos, jókedvű, igénytelen szegénynegyedben idegen, hanem az egész életből kilakoltatták. Őszintesége művi, pózai, hazugságai szívettépően őszinték, akár egy másik, sokat szidott halhatatlané, a Kaméliás hölgyé, akire maga hivatkozik, átpoetizálandó részeg, agyoncigarettázott köhögését; hazugsággal, igazsággal, mikor mit érez célszerűnek (és többnyire elvéti), könyörög a világnak, hogy fogadják be, csak egy kis zugot adjanak, ahol létezhet. Van egy őszinte mozzanat, amely a vesztébe sodorja ezt a Blanche-ot. Itt ugyanis az első jelenetektől igaz az, amit Stanley a végén odavág: "Ezt a találkát mi már az első percben megbeszéltük!" Blanche vonagló kacérkodására Stanley sötéten ismeri be, hogy tényleg tetszik neki a sógorasszony, de Blanche túlértékeli ezt a szokványos hím-reagálást; míg ő hite szerint egy viszony első fázisát, a kacér böllenkedést, a pikáns ugratással és művelt utalásokkal teljes finom délies társalgást éli, hamarosan elborzadva kell ráeszmélnie, hogy saját gazdag szerelmi múltja semmi ahhoz a frenetikus fizikai lángoláshoz képest, amely sógorát és húgát összefűzi. Kifosztottan kap meddő öléhez, amikor Stanley provokatív kérkedéssel közli vele Stella terhességét, és amikor a másik szobából szinte megdelejezve figyeli a fiatal házaspár ember módra állati szeretkezését, az irigység gyűlölködésbe, és egyszersmind Mitch megszerzésének görcsös és reménytelen vágyába csap át. Az előadás egy további újdonsága (amelyet Blanche megfiatalítása tett lehetővé), hogy Blanche és Stella nem két szerep, hanem két nővér, akik ugyanabból a dilemmából menekültek kétfelé. Blanche a nimfomániává fajuló züllést poetizálja át, bár szinte bizonyos, hogy hotelbéli cemende korában sem telt volna tőle olyan obszcén mozdulat, mint amellyel Stella férje nadrágzsebébe nyúlva ellenőrzi, mekkora fizikai változást sikerült nála elérnie. Stella, ha már ültetvényes kisaszszony nem lehet, egészséges ösztönnel megtalálja az illúziók kergetése helyett a suburbia sörös-pókeres-pelenkás biztonságos világát, és bár Horváth Lili érzékeny, csöppet tán túl intellektuális játékában (Stanley bébije, aki szemernyi kisebbségi érzést sem ébreszt férjében, ennél azért butuskább lehet) igazán mindent megtesz Blanche-ért, amit egy bajbajutott családtagért meg illik tenni, mi több, egyedüliként többé-kevésbé még meg is érti, de amikor választásra kerül sor, ismét felülkerekedik az egészséges önvédelem: gyorsan elsírt könnyekkel bár, de a saját családját választja. Stanleyt illetően nálunk divat az ellenszereposztás, amely már a bemutatón megkezdődött: a szelíd pozitív hőst, minden idők legjobb magyar Horatióját, Avar Istvánt terhelték meg a dúvad realista felvezetésével. A filmbeli, a Marlon Brando-féle Stanley, a remek hím és félelmetesen gátlástalan ellenfél magyar változatát csak Győrött, Kamarás Iván személyében keresték meg. Mostani Stanley-nk, László Zsolt már megmutatta, hogy jó, mint Homburg hercege, mint Franz Moor, a koturnusos gazember és mint háromarcú Antonio, (a tisztességes kalmár, a szenvedélyes homoszexuális, a vad antiszemita), de ezek klasszikus-intellektuális (gaz)emberek voltak. Sört vedelő, tulipiros nászpizsamában páváskodó, lépcső alján szarvasbikaként bőgő, törő-zúzó proli Stanley-éről egy angol kifejezés jutott eszembe: "he goes slumming", azaz pózból, számításból stb. megmártózik a szlömök világában. Pindroch Csaba (Mitch) most is szokásos figuráját, a nyakigláb bárgyút adja, de remek rendezői ötlet, amikor a cigarettázó Blanche-nak hamutartó helyett nagy megtiszteltségében a tenyerét tartja oda. Az előadás, kivált a második rész, fölöslegesen elnyúlik - keményebben ütne célba, ha gyorsabbak, metszőbbek volnának a vágások. A szerencsétlen formájú terembe tervezett díszlet most sem igazán sikerült (bár a villamoskocsinak ábrázolt enteriőr jópofa ötlet Menczel Róbert részéről, pláne, ha érteni lehetne, miért pont a fürdőszobát rejti). A nézőtéri jobbszélről semmit sem láttam a mexikói virágárus nő, a kedves vendég, Gordon Zita és Eszenyi-Blanche baljós találkozásából, amely középen, de oly igen hátul zajlik, hogy a két színésznő talán egymásnak játszik el valami nagyot, amiből a nézők egy jelentékeny hányada kimarad. Az előadás nem hibátlan, de újólag megérteti velünk, miért viszi át a színházbajáró emberiség a nem túl sok XX. századi dráma közül éppen ezt is a XXI. század egyelőre lakatlan szigetére.
Posted on: Wed, 17 Jul 2013 09:23:28 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015