ASZTERO BÁR – SEHOL Sir 30,21-25; Sir 7, 27-28 Elutaztam mégis. Vonzott az egyedüllét. Kívánkoztam valahová, ahol csak egyedül lehetek. Ahol nem kell senkivel beszélgetnem, ahol mások az ingerek, ahol újra megtapasztalhatom, hogy vannak ízek és illatok. Vágytam a vadonba. Egyedül bóklászni valami erdőben, dombtetőről letekinteni a lankákra. Összeszedtem magam kábulatomból, megpróbáltam hátrahagyni a nemtörődöm tompultságot. Jegyet váltottam egy menetrend szerinti kirándulójáratra, s elindultam Afrika sztyeppjei felé. Johannesburgtól már csak helyi járatokon utaztam. Kiválasztottam egy kis falut, s arra gondoltam, eltöltök ott pár csendes napot, bóklászva a környéken. Meglepett a faluban az InFo épülete, prospektusokkal, hűtött üdítőkkel, zacskós süteményekkel. Méginkább megleptek a mindenhol elhelyezett útbaigazító és magyarázó táblák, a kihelyezett állateledeles automaták, amelyek némi apró bedobása után kis zacskónyi madár, majom és ki tudja még miféle eledelt ad ki magából. „Etesse kedvenceit!” – buzdított a felirat. A várt csöndes falu tele volt vendég bungalókkal, kirándulókkal, s egy ismertető tábla szerint hetente kétszer szállítják el a szemetet, s a helyi szuvenír boltban a faragott elefánton, és kisüzemben legyártott afrotárgyakon kívül licenc alapján lepárolt Vodka Gorbatschow is kapható. A falu specialitása. A következő járattal (naponta négyszer jár) visszautaztam Johannesburgba, s az első repülőgéppel áttettem székhelyem Algirba, s onnan az Ahaggar lábainál lévő sivatagi városkába Regganeba. Multiplex mozi, bár vályogszerű épületben. Minden a hamisítatlan eredetiség szagát árasztotta, mégis műprimitív, műeredeti volt. Koktélbár, öltönyszalon, óránkénti buszos kirándulás a sivatagba, az Ahaggarhoz. Pompás króm és üveg koktélbár és szuvenír bolt a sivatag kellős közepén. Pompás lenne bárhol, de nem itt. Az Ahaggar egy része járható csak be kiépített úton, idegenvezetővel, pihenőhelyekkel, ahol hotdog, jégrém és sör is kapható. El innen! S így jártam Skandináviában, Kínában, s meguntam. Mindenhol turisták sokasága, büfék és állateledel automaták, mozgójárdák, munkaidőben rituális táncot járó bennszülöttek, műeszkimók. Zaj, szemét, eltaposott rágógumik. Elegem lett. S a szabad hétnek is vége. Holnap már vár az űr! Addig még egy kötelességem van. Meglátogatni anyámat az otthonban. Rutin. Fertőtlenítőszag, csendben, szinte észrevétlenül suhanó ápolók, súlyos csönd. Fehér ágyneműk, sterilitás, gondosan ápolt park, ahol a még járni tudók révedeznek a semmibe padokon ücsörögve. Anyám a plafonra mered, mint mindig. Apám halála után zuhant meg. Szerették egymást. Akkor erősen megromlott az egészsége. Kapott egy agyvérzést. Behoztam ide. Hat éve fekszik, semmire nem reagál. Vegetál. Nem élet ez. Mindig eljövök. Minden földi szabadság végén. Belépek a szobába, köszönök, álldogálok kicsit, kényszeredetten mondok pár szót magamról, majd sietve távozok, feledni próbálva az egészet. Belemenekülve az űrbe. Abba az igaziba. A legbensőbbe. Nem is tudom, fogja-e, hogy ott vagyok? Ott állok anyám ágya mellett. Kínosan érzem magam. Egy ápoló infúziót köt be, elnézem vézna, színtelen karját. Kihasználva a pillanatot le akarok lépni: „Akkor én nem is zavarok. Viszlát Mama! Majd jövök!”. Az ápolónő felpillant rám, s valami mély döbbenet és megvetés van tekintetében. Borisz Akcsurin elsőrangú tiszt, űrhajóparancsnok, hiába a poszt, a parancsnoki egyenruha díszei, a Hold-címer! Elveszettebb vagy, mint a meteortalálat miatt pályájáról letért, dehermetizálódott űrhajó, mely évszázadokig sodródik az aszteroidák között, mígnem végleg szétmorzsolódik! S talán szomorúság, vagy szánalom is van ebben a tekintetben. Nem tudom. De elég volt ahhoz, hogy megálljak. Kínom és zavarom teljessé lett. Bekötötte az infúziót, némán kimegy. Ott állok anyám mellett. Nézem vézna, eres, színtelen kezét. Odahúzom a kisszéket, leülök mellé, s megfogom kezét. Hideg. Szinte élettelen. S hirtelen eszembe jut minden. Emlékek és érzékek szilánkjai csillannak meg. Apámmal az erdőben. Gombát szedünk. Anyám szendvicseket készít. Anyám főz, a konyhaasztalnál ülök, írom a leckét. Anyám bele-belenéz a füzetbe, javít, helyesel. Anyám az ágyam szélén ül. Mesél. S egyre több szilánkocska kavarog. Megerednek a szavak. Beszélek az unalomról, a Holdról, az űrről, mit Valee távozása okozott, a céltalan lődörgésekről, a semmi estékről, a bárok kizsigerlő magányosságáról, apám hiányáról. S arról, mennyire jó is, hogy most itt vagyunk. Mennyire rég örültem neki. Mennyire szeretem. Kimondtam. Szeretem. Utoljára gyerekkoromban mondtam ilyet. Aztán szégyelltem. Simogattam fejét, s csókolgattam. Régi orosz szavak és formák tolultak ajkamra: „Galambocskám! Drágaságom!” Valami csoda folytán, alig érzékelhetően megszorította kezem. Szemeiből könnyek csordultak. Maradtam, míg lehetett. Majd mennem kellett. „Zsilip aktiválva!” „Értettem! A VSX-123-as luna-járat a 3C-szektor 2-es kilövőállomásáról felszállási engedélyt kér!” „Az engedélyt megadom! Start 05-kor.” „Vettem.” „Borisz!” „Vétel.” „Borisz! Most érkezett egy üzenet az Ön számára. Az Édesanyja az éjszaka meghalt. Sajnálom!” „Értettem. És köszönöm! Megkezdem a leválást!” „Vettem. Jó utat Borisz!” „Minden jót Tom!” Édesanyám! 1. A gondokon való töprengés meggátolja, hogy a jelenvaló jót is észrevegyem. Kérjem Istentől a tisztánlátás kegyelmét! 2. Sokszor mindenben a rosszat látjuk meg. elégedetlenkedünk. Sajnálkozunk. Szomorkodunk a dolgok állása miatt. Megkeseredettek leszünk, s túlontúl kritikus hangvételűek. Fontoljam meg, hogy ez erősíti a rosszat, a kritizáltat. 3. Másokat és önmagamat is mérgezem kritikus látásommal. Nem törődni a problémákkal annyi, mint tudomásul venni létezésüket, de elengedni őket, vagy kívül tartani a szív ajtaján. Aztán, mint jó orvos, apránként orvosolni őket a bennünk lévő örömmel, szelídséggel, békével. 4. Mi az oka elégedetlenségeimnek? Békétlenségemnek? Miért vagyok kritikus? 5. Miért érzem magam tehetetlennek? Holott kicsiben tudnék változtatni a világon! 6. Amikor másokkal, jelenségekkel van problémám, nem lehetséges-e, hogy önmagamat nem tudom elfogadni? 7. Térképezzem fel magamban a le nem rendezett dolgokat. Kérjem Isten segítségét a gyógyuláshoz. Kérjem szüleim/tanárom/lelkipásztorom/barátom segítségét. 8. Törődök-e szüleimmel, testvéreimmel, barátaimmal? Figyelek-e arra, hogy ne csak felszínes legyen a találkozásom velük? Megragadom-e az időt, amit rájuk fordíthatok? KÜLDETÉS: Öleljem meg szüleimet! Csókoljam is meg őket! Tesóimat lepjem meg egy jó szóval, egy „Hogy telt a napod?” - kérdéssel, s az odafigyelésemmel. Ráadásként adhatok még egy sport szeletet is, de azt csak mindezek után. Venni-adni mindig könnyebb, mint odafigyelni és törődni! Végezzem el a gyónásomat, ha szükséges.
Posted on: Wed, 04 Dec 2013 21:27:26 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015