Egyre ritkábban írok picit is komolyabb méretű posztokat bárhova is, így nehéz elkezdeni, de megpróbálom kiszorítani a fejemből a kismillió zavaró tényezőt és csak arra koncentrálni, amiről írni is szeretnék. Két téma van, ami ebben a pillanatban annyira mozgat, hogy írjak is róla, lássuk működik-e még az a bizonyos skill. 1; the shame A minap újra belefutottam pár ősrégi LD50-es (sajnálatos módon persze főoldalas) blogposztomba és random kommentháborúba (amiben nyilván jómagam is aktívan részt vettem). Erőnek erejével rávettem magam, hogy végigolvassak több threadet is, néztem is hatalmasakat utána, letaglózó a döbbenet. Már több hasonló alkalom is volt az utóbbi 1-2 évben amikor belevetettem magam az LD50 archívba és mindegyiknél megfogalmazódott bennem egy kínzó kérdés: hogy a jóistenbe tudtatok engem elviselni akkoriban? Viccen kívül és teljesen őszintén, borzasztóan irritáló hangnemben tudtam beszélni emberekkel, stílusilag értékelhetetlen, gyermeteg izgágaság és fontoskodás, a visszafogottság totális hiánya, a megfontolság hírből sem ismerése és mindemellett elképesztő grafománia. A legrosszabb kombó, főleg egy olyan embernél, aki ilyen-olyan pozícióban is van egy közösségen/intézményen belül. Mentségemre szolgál az “ügy” iránti fanatizmus, a már-már görcsös tenniakarás és építő szándék, de a mérleg másik felét így is tíz tonnás kalapács erejével vágja földhöz az égbekiáltó tinédzser attitűd. Őszintén szégyellem magam azért, ahogy akkoriban viselkedtem és minden elismerésem azoknak, akik ennek ellenére bíztak bennem és segítettek itt-ott, mai fejjel egészen valószínű, hogy hirtelen sebességgel kapnék agyvérzést, ha az akkori magammal kellene dolgoznom. Persze már késő, meg régen volt, de akkoris, azt hiszem ezzel a bocsánatkéréssel mindenképp tartozom nektek, akik ott voltatok mindvégig és kitartottatok :) Kicsit 22-es csapdája ez a dolog, hiszen a “mai fejjel” kifejezés csak és kizárólag az akkori tevékeynségemmel kontextusban értelmezhető, anélkül nem lenne semmi tapasztalatom ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Így hiába mondanám azt, hogy “most teljesen máshogy csinálnám”, utólag könnyű okoskodni. Ott nem volt meg a kellő eszem, hogy kikerüljem a későbbi problémákat. Talán így is kellett lennie, sőt, biztosan. Bízom benne, hogy valami új fog nőni azokon a hamvakon és nem volt értelmetlen az az egész. Köszönöm nektek mégegyszer a mindent, és elnézést az okozott kellemetlenségekért :) 2; a változás Szavakkal szinte leírhatatlan az a gigantikus szakadék, ami az akkori (értsd.: 2003-2007) és a mostani online életünk között tátong. Ennek két fő oka van. Az első természetesen mi magunk, akik változunk, felnövünk, egyre többet melózunk, egyre kevesebbet érünk rá vehemens, napokig-hetekig (sic!) tartó és vérre menő fórumcsatározásokat vívni izgalmas témakörökben. Egyre több a felelősség, egyre kevesebb a szabadidő, teljesen normális jelenség, hogy ezek a dolgok idővel háttérbe szorulnak. De nem ennyire. Itt engedjetek meg kis zárójelben egy fontos kapcsódót: az Y-generáció (1976 és 1995 közötti születésűek) számára nincsenek írott törvények. Mi magunk írjuk a törvényeket, hiszen előttünk még senki sem élte meg a digitális robbanást és a social media hosszabb távú hatásait, így hogyan is taníthatnának minket a témában. Teljesen szűz talajon járunk, nem csoda, ha nem tudjuk hol vannak a gödrök és a bukkanók, nagy százalékunk kezelni se tudja a hirtelen kapott végtelen mennyiségű lehetőséget és információt. Élesben tapasztaljuk ezeket a dolgokat, de sajnos kevesek látják tisztán azt, hogy mi miért és hogyan történik, ezért mi vagyunk az egyik legfeltűnőbben eszetlenül élő generáció. Ráadául mára már szülők is. Most pedig nézzünk ki oldalra a mai fiatal tinikre (igen, a “mi” gyerekeink) és próbálunk meg meglepett arcot vágni a reakcióikra, erkölcsi mércéjükre és szokásaikra. Nem megy? Nekem sem. A másik iszonyatos kondenzátor a social media. Először volt a fórum, sok-sok beszélgetéssel, ami még valamennyire hasonlított az igazi életre, de felturbózva azt a digitális lét extra lehetőségeivel. Eközben az SMS már előre kopogtatott az erőszakosan rövidített kommunikációval azon az ajtón, amit végül a Facebook nyitott ki szép tágasra. Már annyi időd sincs, hogy érdemben válaszolj valamire? Nyomj egy like-ot, tudasd a partnerrel, hogy észrevetted, majd mehetsz is tovább. Azt hinnénk ezzel vége is a történetnek, de nem! Itt legalább olvasunk valamit. No de Instagram? Már olvasnod se kell, csak legyen nyitva a szemed! Vine? Minek a Youtube, ott hosszú videók vannak, elég 6 másodperc is! Nem tudom hol a folyamat vége, de már maga a tendencia is félelmetes. Implantok nélkül is ÉLJÜK a cyberpunkot. Elfelejtettünk írni és olvasni. Elfelejtettünk kommunikálni egymással. Kutyafuttában beszélgetünk, biccentünk és továbbhaladunk. Olyan embertelen mennyiségű információ ömlik a szánkba, hogy más hányni sincs idő, mert a zuhatagnak sosincs vége. Ha holnap megjelenne a rák ellenszere, két napig lenne címlapon, aztán jönne heleytte az épp aktuális háború, botrány, csalás, lebukás, tömeggyilkosság, erősebb processzor, ezermegapixeles mobil kamera. Én sem tudom a ultimate megoldást, felelőst se kell keresni, hiszen a világ egszerűen így működik, egymást húzzák fel a tendenciák. Minden mindennel összefügg, a média tesz minket ilyenné és mi tesszük ilyenné a médiát. Talán az egyetlen megoldás az lehet, ha mesterségesen kontrolláljuk magunkat a befutó információ mennyiségét, és teremtünk magunkak egy olyan teret, ahol csak mi vagyunk és az, amit mi akarunk magunk köré. Kilőni a laptopot, kihúzni a netkábelt, lemenni a térre és inni egy sört a haverokkal, megbeszélni a nagy dolgokat, elolvasni egy könyvet. Amennyire könnyen hangzik, annyira nehéz megcsinálni. Borzasztó érzés kimondani, de én sem vagyok kivétel. Egy hét net nélkül valószínűleg fizikai elvonásaim lennének. Az agyam olyan sebességgel pörög mindenen egyszerre, hogy nem csak a körülöttem lévők, de néha már én sem tudom követni. Az én személyes megoldásom talán az íráshoz való visszafordulás jelentené, többször nekifutottam már, újra neki is fogok. Nektek pedig csak annyit kívánok, hogy néha üljetek le egyedül egy picit valami dombtetőre, hörpölgessetek egy kis fehér félédest és kapcsoljátok ki a fehérzajt, ami a digitális világból zúdul az agyatokra. Talán soha egy generáción sem volt még akkora felelősség és nyomás, mint a minénken, ami - tekintve a felelőtlenségünk mértékét - nem fest valami rózsás jövőképet az arcunk elé. Keressük meg mindannyian azt a technikát az életünkben, ami élhetővé varázsolja nem csak a mi életünket, de az utánunk következőékét is, majd gyakoroljuk azt. Ami pedig a legfontosabb: ne felejtsünk el kommunikálni. Egymással és magunkkal sem.
Posted on: Tue, 03 Dec 2013 16:41:04 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015