Egyre sikkesebbnek találom, hogy drága szüleim fia – az a nagy marha – Bécsben tanulhatja a sebészetet. Szerintem nem azért, mert sznob vagyok vagy egyre sznobabb (ezt még a Microsoft Word is ki akarná javítani). Mostanra volt egy kis időm elgondolkozni azon, hogy mekkora presztízs itt lenni és azon is, hogy hangzott volna a fenti gondolat a 19. században. Így a távlatilag azt mondanám, hogy akkoriban csak a nemesi származásúak és igen csak gazdagok engedhették meg maguknak, hogy gyermeküket Bécsben taníttassák. „Mit ad isten, vagy is hogy hogy nem elvtársak…” egy olyan világban élünk, ahol Schönbrunn-i kertet már nem csak bárók járhatják be és az osztrákok sem tekintenek bennünket másodrendű állampolgárnak. A 20. század elején és a két világháború között a dédszüleim csak magázódva, lehajtott fejjel szólíthatták meg azt az embert, akit kénytelenek voltak szolgálni. A bér mai mércével nézve is semmi volt és a legrosszabb munkákat is el kellett vállalni. Fel sem foghatom, hogy a három millió koldus országa címre miért emlékeznek jó páran vissza nacionalista nosztalgiával és miért kell most a korábbi nyomorunknak dicsőséges szobrokat állítani. Ha összehasonlítom a régmúlt lehetőségeit a mostaniakkal, akkor biztosra mondhatom, hogy óriási köszönettel tartozom nagyszüleimnek. Ők részt vettek a feudális Magyarország felszámolásában és hatalmas erőbefektetéssel családunkat felemelték a diplomás értelmiségiek sorába. (vertikális mobilitással két generáción belül – ne mondhassa senki, hogy a szociológia tantárgy haszontalan volt) Végül is az ő munkájuk gyümölcse, hogy én most itt lehetek a Monarchia fővárosában és egyenlő embernek érezhetem magam. Én idős fejjel biztosan annak is eszeveszetten örülök majd, ha az én unokáim irányomban alkalmasint csak tized ekkora hálát éreznek. A viszonylagos egyenlőség hála az égnek benne van a levegőben: idézném egy graz-i fiatal srác gondolatait – „most a magyarokkal van a legkevesebb gond.” Sőt az egyik Lions Club-os úriember is azt mondta, hogy mi, magyarok mostanában teljesen korrektek vagyunk: beszéljük a nyelvet, európai módra gondolkodunk (vagy legalábbis igyekszünk), jól dolgozunk és tudjuk a helyünket. Ezek elég pozitív gondolatok, ha most eltekintünk ezek fonák oldalától. Sőt olyannyira próbálnak kompenzálni az osztrákok, hogy a múzeumok minden jelentősebb eseményt és elért eredményt az Ausztriai - Magyar Birodalomnak tulajdonítanak. (bár az a sanda gyanúm, hogy a tőlünk kivitt adókon kívül semmit nem tettünk hozzá például egy antarktiszi ásatáshoz a 19. században) Ezek engem idekint jó érzéssel töltöttek el. Szerintem egyáltalán nem ugyanaz magunkról azt hinni, hogy egyenlők vagyunk és az, hogy ha ezt a másik fél el is ismeri. A Természettörténeti- és Kultúrtörténeti Múzeumban eltöltött összesen 10 órácskám alatt elég sokat tanultam, láttam és egy valamire sikerült rájönnöm: Borzasztó, hogy a Habsburgok mennyi szajrét zsákmányoltak a világ minden részéről. Ennek csak egy töredéke van bemutatva a múzeumokban, de ez is botrányos mennyiségű értéktárgy és felbecsülhetetlen műkincs. Mindenesetre jó volt látni mindezeket a dolgokat így egyben. Külön kiemelném a Kultúrtörténeti Múzeum minőségi, szinte már-már luxus-elegáns ízlését. Ha valaki akar járni a jelen múzeumában, akkor ez az. Nem mondom már, hogy a jövő múzeuma, hiszen a jelenben is minden adott, hogy a hightech-et jelennek mondhassuk. (szerintem ebben a pillanatban nincs az a sci-fi történet, ami olyan eszközöket tudna mutatni, ami a jelenben már ne lenne félig megvalósítva) Visszatérve a graz-i sráchoz és a történelemhez egy nagy-nagy bukkanóhoz érkeztünk: Törökök. Azzal kellett szembesülnöm az egy hónap alatt, hogy a történelmet a győztesek írják vagy azok, akik úgy gondolják, hogy győztek. De mi van akkor, ha mindenki győzött a Törökök elleni harcban? (legalábbis mostanra mindenki úgy érezheti) A közép-európai államok történelem oktatása kicsit sajátos. Pontosabban azt mondhatnám, mindenki saját történelmét oktatja : ) Például a törököket megállították saját bevallásuk szerint az osztrákok, a lengyelek, csehek, szlovákok, meg ugye mi is. Komolyan mondom, már csak az tenné fel a kupolára a kiflit, ha megérdeklődném egy töröktől, ki állította meg őket anno? Vagy előtte azt kellene kérdeznem csak így magamban, megállította őket egyáltalán bárki? Ugyanis most a németek és az osztrákok problémája a török invázió. Nem tudom, mennyire jelentenek óriási problémát, hiszen (egy-két kivételtől eltekintve) leginkább azokat a munkákat végzik német országokban, amit a németek amúgy se szívesen csinálnak és nem kell hozzá túlságosan nagy nyelvi bravúr pl.: műtők takarítása. Ugyanis a beérkezett első generáció egyáltalán nem beszélte a nyelvet, még most se teszi. A második generáció már éppen elpötyög a nyelvvel, de ott is komoly hiányosságok vannak. A harmadik, most már 10en éves generáció kezdi először felvenni a ritmust és beszél probléma nélkül. (a helyiek szerint elég kellemetlen, hogy az itt élő törökök az általános iskolában kezdik először tanulni a németet) Azért is lehet ez a hatalmas szeparálódás, mert ez a nemzetség kialakította a saját környezetét. Város a városban. Megvannak a török nyelvű munkahelyek, éttermek, boltok, házak és szinte minden. A hétvégén jártam egy „török kerületben”. Úgy tűnt, csak az érdeklődő kevesek voltak fehér bőrűek. Olyan érzésem volt mintha egy párhuzamos univerzumban járnék, ahol a törökök anno bevették Bécset is. Az épületek szemlátomást osztrák mintájúak (ez nem jelent túl sokat, hiszen Szegeden is minden épület így néz ki), de más a hangulat, idegen nyelvűek a kiírások és most minden kajáldán kint díszelgett a „Ramadan menü” kiírás is. Bementem egy boltba is, hogy megnézzem magamnak. Kicsit azért úgy éreztem, hogy engem néztek meg : ) Hát nem sokban egyezett a bolt kínálata az átlag osztrák bolt kínálatával. Se fagyi, se édes tejtermékek, mindenhol csak olcsó félkész ételek. Egy egész hosszú sor csak olivabogyóval volt tele. Aszalt gyümölcsökből egy vagon volt és akadt egy csomó olyan étel/alapanyag, amit én még életemben láttam. Már a EuRegMe-n is feltűnt, hogy Törökországban és a török emberekben mekkora potenciál van. Ha pikért lennék, azt mondanám, hogy Törökország lehet Európa Kínája. Egyébként ezekben a közösségekben már simán el tudom képzelni, hogy valaki ne tanuljon meg németül akár több tíz év alatt se. Magamnak feltett kérdésemre az a válaszom tehát, hogy a törököket nem állította meg az égvilágon senki, csak most úgy vannak itt, hogy nem szednek haradzs-ot. Ha most a fonákját nézem az osztrákok mondanivalójának, úgy is láthatom, hogy mi magyarok legalább fehérek vagyunk, plusz nálunk olcsó a fogorvos. Még Mohamednek (az AKH-ban ismerkedtem meg vele) is van szakembere nálunk, aki Osztrákiában csak orvostanhallgató státuszban van és egyébként az arab világ küldötte. Az osztrákok meg vannak hatva továbbá, hogy minden fogászunk tud németül a határ környékén. Tudnám miért ennyire populáris errefelé a német nyelv… Véleményem szerint igen is jó lenne, hogyha Svájchoz hasonlóan mi is megtalálnánk a magunk szeletét az európai pizzában. Sok lehetőségük lenne például az információ és technológia tárgykörében (, amit nem használunk ki), de talán sokkalta nagyobb bolt volna az olcsó, de minőségi egészségügyi ellátást megvalósítani. Ahogy a fogászat, úgy az intézeti gyógyítás lehetne egy sikerágazat. Egyszer egy beszélgetős műsorba elment a Kórház szövetség, a Magyar Orvos Kamara és a jó isten se tudja milyen nemzet egészségügyi szagállami meghízott és ők tárgyalták ki ugyanezt a témát. Elég komoly anyagi befektetésekről beszéltek (ami egyébként is tutira szükséges volna), de az ötletet komoly társadalmi ellenérzéstől függetlenül minden szakmai résztvevő támogatná ezt a fajta intézményesített külföldi ellátást a mutyizás helyett. Érdekes volna, ha a poshadt állóvízből elindulnánk egy Európa Kórháza cím felé. Azt hiszem, hogy megoldódnának a magyar egészségügy gondjai jó időre. Jó környezetben a fonákokból is lehet pozitív álmokat és légvárakat építeni. Milyen kár, hogy a magyar egészségügy már csak arra vár, hogy a magán szektor bekebelezze. A kivárunk és nem csinálunk semmit politika valószínűleg oda fog vezetni. Voltam Bécsben egy hangulatos magyar étteremben, ahol nem csak az ételek voltak borsosak. A története 56-ig nyúlik vissza. ilonastueberl.at/ Itt minden elolvasható. Feltétlen ajánlom mindenkinek az éttermet. Jó helyen van, jó a kiszolgálás és finomak a dolgok. Egy kis hazai sosem árt, ha odakint járunk. Záró gondolat, megkérdeztem egy Bécsben élő magyart, hogy milyen idekint élni: „Budapesttel összehasonlítva nem lehet összehasonlítani. A feleségemmel anno sokat gondolkoztunk, hol kezdjük életet. Bécs mellett döntöttünk és egyszerűen jó. Egyszerű és jó. Az szerintem mindent elmond, hogy középtávú terveink között nem szerepel a hazaköltözés" - ez az egyszerű és jó nagyon igaznak tűnt számomra. Következőleg már Olaszországból fogok írni, hiszen a sebészet gyakorlatom második felét odakünn töltöm. Mindenkinek kellemes nyarat addig is!
Posted on: Wed, 31 Jul 2013 20:55:05 +0000