Egységes ellenzék: olyan nem lesz, legalábbis most nem. Félő, hogy később sem, hacsak...szóval hacsak. De az a "később" sem lesz a következő választások előtt. "Még egy nácit is elfogadnék, ha ő lenne az egyetlen ellenzéki jelölt", mondta pár napja egy barátom. Eddig liberálisnak tartotta magát, vagy legalábbis én annak gondoltam, most azt mondja, "konzervatív liberális". Pénzügyi szakember, közgazdász, de nem csak ilyen témájú cikkeket ír. Kicsit Csányi Vilmosra emlékeztet, Bukfenc és Jeromos nélkül. Idealista, annyi paradoxonnal a fejében és mondókájában, hogy azt (az eleiai) Zénón is megirigyelhetné. De fájdalom, náci nem lesz az egyetlen ellenzéki jelölt. Egyrészt, mert nem akarna az lenni, sőt, ahogy elhallgatom őket, meg ahogy kötögetés és vajassütemény-eszegetés közben Miss Marple mintájára elgondolom, a koalíció nem is olyan valószínűtlen ideája, mint első lépés az (egészen biztosan kérészéletű) náci hatalom felé vezető úton sokkal közelebb van hozzá, másrészt, mert meglehetősen valószínűtlen, hogy a tényleg ellenzéki többség, engem is beleértve, ebbe belemenne. Na jó, barátom se gondolhatta komolyan, csak elragadta a hév. Marad tehát a jelenlegi választék. Ami vezetőktől, a vezetők magatartásától (jellemet nem írok, eddig is túl sokat ütöttem az orromat a pszichológiába) a delegáló pártok felépítéséig siralmas. Egyetlen eredménye lehet: a teljes cselekvésképtelenség, még akkor is, ha verbálisan néha egész békülékeny és józan hangot ütnek meg. Mindig Thackeray könyvcíme jut az eszembe az ilyen helyzetekről: nehéz a hiúságot legyőzni. És még nehezebb a kínálkozó csapdából kijutni: ha, teszem azt, Bajnai enged, az nem azért lesz, mert belátta, hogy jobb Mesterházy, mint ő (nem is jobb), hanem, mert a másik alternatíva a szövetség felbomlása lenne. A hatalomvágy győz az alkalmassággal szemben, ahogy ez lenni szokott szavazáson és (rosszul értelmezett) egyenlőségen alapuló szervezeteknél. Ha Mesterházy enged, akkor mind benne, mind (momentán nagyobb) tagságában-támogatói körében forrni fog a düh, Bajnai pedig egy olyan heterogén társaság miniszterelnök-jelöltje lesz, amely így is, úgy is meghasonlik önmagával. Ha az országnak szerencséje van, nem miniszterelnökké választása után, bár ez ez idő szerint nem fenyeget. Summa summárum, lehet választani egy baloldali, miniatűr Orbán Viktor és egy minimum pártháború között, amely jó eséllyel kecsegtet a legrosszabb értelemben vett "jobboldal" (valójában szélsőbal) hatalomátvételével. Adj, Uram Isten, de most rögtön. Ezt is fel lehetne írni a zászlóra. Hitler a Szovjetunió megtámadása előtt azt javasolta tábornokainak, hogy "rúgják be az ajtót, és az egész korhadt épület összedől". A mai magyar- és az akkori világhelyzet között az a különbség, hogy mi MAGUNKRA fogjuk dönteni a házat, ha berúgjuk az ajtót. Neki nincs ideje, mondta a fent említett barátom. Mire nincs? Hogy kivárja a számára elfogadható végeredményt? De, könyörgök szeretettel, van olyan, hogy "végeredmény"? Sík hülye volt, aki rájött, hogy egyetlen állandó van: a változás? A "pantha rei" egy jól hangzó poén, és semmi más? Sík hülye lett volna Madách Imre, amikor papírra vetette Az ember tragédiáját? Sík hülye volt Arany János, amikor, bár a formát nagyjából a kötőszavak kivételével teljesen átírta, de a tartalmat érintetlenül hagyta? Soroljuk a kizárólag érettségire megtanulandók, majd sürgősen elfelejtendők közé azt a mondatot, hogy "az élet célja a küzdés maga"? És ha, teszem azt, véletlenül előáll egy olyan helyzet, amire azt lehet mondani, hogy "na, ezzel most elégedett vagyok", akkor meg lehet állítani az időt? De még ha meg is lehetne, vagy az az állapot konzerválható volna, elgondolkodott valaki, hogy mi lesz AZUTÁN? Hiszen az élet értelme (is) a célirányosság. Hogy mi lenne, ha az (EGYETLEN) célt elértük, és nincs több? Előbb-utóbb meghalnánk, polgártársak, értelem nélküli életünk utolsó gesztusaként. De nem elégedetten, bármit mondjunk is MOST, amikor mindez még csak álom, ó, nem elégedetten. MI a LEGTÖBB, ami ma megtehető? Támogatni egy mégoly alkalmatlan, de pro forma minden ellenzéki párt által elfogadott jelöltet, pro forma elfogadott, de egy meggyújtott kanócú bombán üldögélő miniszterelnök-jelöltjével? Akinek, ha finom, nőies és végtelenül naiv akarok lenni, csak halvány esélye van a győzelemre? A Parlamentbe való bejutásra persze van esélye. És - EBBEN a Parlamentben - ugyan mit csinál ott? Azt, amit az ellenzék az utolsó három évben? Kivonul, bevonul, felolvas akadozva néhány bóbiskoló előtt végtelenül unalmas, előre megírt és pártja vonalába illeszkedő beszédeket? Segít valakin? Segíteni TUD valakin, önmagát kivéve? Képvisel bárkit is önmagán és pártján, valamint pártja szponzorain kívül? Mi lehet az egyetlen lehetséges értelme a következő országgyűlésnek? Bármilyen fájdalmas, ugyanaz, mint a "rendszerváltozást" megelőző, utolsó "kommunista" országgyűlésnek: hogy megjelenik a VALÓDI ellenzék. Megjelenik vele a VÁLASZTÓPOLGÁR, már ha ez az ellenzék nem betanult pártszövegeket skandál, hívószavakkal és taszítószavakkal, hanem a VÁLASZTÓI akaratát közvetíti. És nem az elnöke-vezére üzeneteit közvetíti, hanem a SAJÁT gondolatait. Amiért megválasztották, persze ehhez előbb azt kell elérni, hogy valóban ezért is válasszák meg. Van-e olyan politikai szervezet, ami erre törekszik? Van, igen tisztelt Olvasó, sőt csinál is valamit ennek az érdekében, de ez az írás most nem pártpropaganda, ezért nem folytatom. A következő Parlament egyetlen értelme - ellenzéki nézőpontból - a DEMONSTRÁCIÓ. Hogy igenis lehet másképpen, mint amire eddig a választópolgárokat stimulálták. És hogy az a hang igenis képes eljutni a legtöbb fülbe. Ami ezen túl van, nyugodtan Istenre (sorsra, történelemre) lehet bízni. Most ez a maximum, már, ha tényleg meg akarjuk alapozni a jövőt. De persze be is lehet rúgni az ajtót. Aztán...
Posted on: Thu, 29 Aug 2013 09:33:33 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015