Folytatás (Kiss Ferenc naplója) De én nemhagytam rá, mondtam, a közelben nincs víz. Bosszankodva mondta, jól van, tartsam oda a vödröt a csap alá, majd teleengedte vízzel. Én hálásan megköszöntem, elbúcsúztam tõle és örömmel vittem a vizet a hûtõmbe. Feltöltöttem, beindítottam a motort és elindultam. Hamarosan utolértem a többieket. Õk ott várakoztak az úton Csap elõtt egy útkeresztezõdésben. Jelentkeztem a parancsnoknál, õ megörült hogy nem vesztem el. Vagy két km-re álltunk a lángoló pályaudvartól az országúton. Az egész osztály továbbvonult Tiszasalamonra,56 egyedül a mi ütegünket hagyták ott az úton. Nem tudtuk, mi lesz a további parancs. A pályaudvart szünet nélkül lõtték az oroszok. Egyszer megláttuk, hogy az állomás felõl egy csoport ember közeledik felénk. Amikor közelebb értek, láttuk, hogy három magyar gyalogos katona közrefog egy negyediket. Amikor odaértek, láttuk, hogy egy fogoly orosz katonát kísérnek. A fogoly katona nõ volt. Elcsodálkoztunk ezen, mert a magyar hadseregben eddig nem találkoztunk nõi katonával. Sokat nem tárgyaltak velünk, mert siettek, vitték a foglyot a parancsnokságra kihallgatni. Néztük a közeli állomást, hogy égnek az ottrekedt szerelvények és közben hatalmas robbanások is hallatszottak. Különféle anyagok voltak a szerelvényeken. Lõszer, benzin, olaj, élelmiszer és minden, ami egy harcoló hadsereg ellátásához kell. Valószínû, ezt tudták az oroszok is, azért támadták olyan hevesen a vasúti csomópontot Ahogy ott figyeljük az eseményeket, egyszer észrevesszük, hogy egy katyusa sorozatvetõ fegyverbõl lõnek az irányunkba. Az elsõ sorozat vagy százötven lépésre csapódott be hozzánk. Ettõl még nem nagyon lettünk idegesek. „Ez volt a Sztálin orgonája” – mondta valaki félig tréfásan. Egy perc múlva jött a második sorozat. Ez már csak 70 m-nyire hullott elõttünk. Ennek már fele sem tréfa. Vezényelt a parancsnok: „Mindenki fedezékbe!” Az út másik oldalára azonnal az árokba. Mindenki igyekezett, csupán egy ember maradt a másik oldalon. Hiába kiabáltunk neki: „Dobos, gyere át te is, mert ott veszélyes!” Makacs ember volt, ott hasalt le a földre, lehet, hogy nem is vette komolyan az egészet. Ez lett a veszte. Alighogy lehasaltunk a másik oldalon, jött a harmadik sorozat. Ez már közvetlen közelünkbe csapódott be. Mint a jégesõ, úgy szóródott a rengeteg repesz a becsapódás és a robbanás után. Fenn az úton a gépkocsik oldalát is forgácsolták a repeszek. Csak néztünk egymásra. Mindenki elsápadt a félelemtõl. Aztán csend lett, újabb sorozat nem jött. Valamiért abbahagyták. Talán úgy gondolták az oroszok, egyelõre ennyi is elég lesz. Csak a túloldalról hallatszott valami halvány nyöszörgés. Átrohantunk, ott volt Dobos Antal57 gépkocsivezetõ, a hasán fekve, súlyosan vérzett. Gyorsan felhúzták az útra, feltették az egyik kocsira, levágták róla a zubbonykabátot és az inget. Próbáltak rajta segíteni, de már késõ volt. Néhány perc alatt elvérzett és meghalt. Szegény Anti, gondoltam én, te sem fogod már beváltani az ígéretedet, amit a lengyel kislánynak könnyes szemmel fogadtál. „Jadvigám, ha vége lesz a háborúnak, eljövök érted, és magammal viszlek Magyarországra.” Hiába vár Sztaniszlóban a kislány téged. Rádión jelentették a történteket Tiszasalamonra a parancsnokságra. Elrendelték, hogy mi is vonuljunk be oda, azonnal elindultunk. Kökényessy zászlós elvet te tõlem a segédvezetõmet, megparancsolta neki, hogy õ fogja ezután vezetni a halott gépkocsivezetõ helyett a gépkocsit. Beértünk Tiszasalamonra, elhelyezkedtünk. Egy óra múlva az ütegparancsnok elrendelte, hogy a mi félszakaszunk egy löveggel menjen segíteni a gyalogságnak, mert az oroszok erõsen támadják õket. Visszamentünk, tüzelõállást foglaltunk el a löveggel és rádión keresztül kapcsolatot létesítettünk a parancsnoksággal. Az oroszok azonban a rádió adását bemérték és aknavetõ tûzzel arra kényszerítették a rádiósokat, hogy a helyzetüket állandóan változtassák. A délután folyamán még egy másik ember-veszteségünk is volt. Papp Mihály58 tiszabõi gyerek meghalt egy repülõbomba szilánkjától. Esteledett már, egy kocsi kihozta a vacsoránkat, elfogyasztottuk. A front tõlünk vagy két kilométerre húzódott. A fegyverzaj szakaszosan hallatszott onnan. Nem láttuk a harcolókat, mert ritkás erdõ takarta a területet. Beesteledett, sötét volt, mert a holdsarló nagyon keskeny volt, és az is a horizont közelében. Ráadásul felhõk is vonultak át az égen. Mindenkinek ébernek kellett lenni. A másik oldalon csupán a még mindig égõ pályaudvar világított a közelben. Lassan telt az idõ. Izgalommal vártuk az eseményeket. Éjfél körül arra lettünk figyelmesek, hogy kis csoportokban emberek közelednek felénk a derengõ félhomályban. Rájuk kiabáltunk: – „Állj, kik vagytok?” Mondták, hogy magyar katonák, gyalogosok. „Hová mentek?” – kérdezi a parancsnok. Felelik, hogy átcsoportosítás van. Alig telt el két-három perc, ezután kb. 250 m távolságból „hurri, hurri!” kiáltások hallatszottak. Itt vannak az oroszok, mondták többen egyszerre. A parancsnok fojtott hangon azonnal vezényelt: „Menetkészültség! Motort indíts! Löveget felkapcsolni! Indulás! Lámpát gyújtani tilos!” Régen begyakorlott gyorsasággal mindenki végrehajtotta a parancsot. A löveget felvontattam a lejtõs területrõl a magasított útszakaszra, és lámpagyújtás nélkül azonnal elindultam. Az embereknek alig volt idejük felkapaszkodni a kocsira és a lövegre. Az volt a baj, hogy sötét volt, lámpát gyújtani nem lehetett, így az utat is rosszul láttam. Az úton hatalmas aknák és más kráterek voltak. A gépkocsi és a löveg is ide-oda billegett az úton, amikor nagyobb sebességre kapcsoltam. Az emberek panaszkodtak, amikor túljutottunk a veszélyen, hogy gyakran úgy érezték, azonnal felborulunk. Meg sem álltunk Tiszasalamonig. Egy iskolában szállásoltak el. Másnap délelõtt a parancsnok mondta, hogy segítsünk a magyar tanítónak a könyvtárat biztonságba helyezni. Örömmel segítettünk neki. A tanító kesergett, hogy a németek galád módon kiszórták a könyveket és beszállásoltak a helyére. A könyveket jól elraktuk, a tanító nagyon hálálkodott, és mondta, mindenki választhat egy könyvet magának. Nem mindenki fogadta el. Én a „Kis Brehm” címû könyvet választottam. Nagyon megtetszett. Ez egy képes, vastag könyv volt, az állatvilágról szólt, az egysejtûektõl kezdve a legfejlettebb állatokig bezárólag. Ezt elhoztam. Délután ki kellett menni a falu szélére tüzelõállásba. Egy hatalmas almáskert mellé települtünk. Közvetlen közelünkben egy nehéztüzér üteg volt elhelyezve. Lõtték a záhonyi templomtornyot, mert állítólag oda már ellenséges megfigyelõk fészkelték be magukat. Dobhártyarepesztõ dörrenések voltak.
Posted on: Fri, 19 Jul 2013 13:06:59 +0000
Trending Topics
© 2015