Folytatás (Kiss Ferenc naplója) Gregor Palit is átvezényelték tõlünk egy másik üteghez. Ettõl kezdve nem találkoztam vele a fronton többet. Megjelent az ütegünknél két civil fiatalember. Találgattuk, kik lehetnek ezek, mit keresnek az ütegünknél? Késõbb megtudtuk, hogy a debreceni színházból elmenekült színészek, akik a front elõl jöttek el. Az osztályparancsnok befogadta õket, és hozzánk helyezte el. Az egyik Váradi Árpád, a másik Tegzes Miklós.72 Egyenruhát kaptak, beöltöztek és a háború végéig velünk tartottak. Katonai kiképzést eddig nem kaptak, nem volt semmi katonai ismeretük. Az ütegparancsnok a törzsnél a rádiósokhoz osztotta be õket. Kassa környékén befogadtak még az ütegünkhöz hat levente gyereket is. 16-18 évesek voltak, az egyik nyírségi faluból jöttek. Elmondták, hogy a nyilas érzelmû leventeparancsnok kényszerítette õket a falujuk elhagyására, amikor odaért a front. Velük csak többen lettünk, nem értettek semmihez, minden katonai ismeretre tanítgatni kellett õket. Meggyûlt velük a bajunk. Õk is kaptak katonai ruházatot az osztálytörzs készletébõl. Így hát néha növekedett is a létszám, nemcsak fogyott. Úgy is sokan elszöktek már tõlünk. Csak az nem bizonyos, hogy hány embernek sikerült hazajutni. Nagyidán megállapodtunk. Az idõ hidegre fordult már. A helység szélén egy nagy parasztudvarban szállásoltunk el. Volt az udvarban egy német gépesített alakulat. Már éppen készülõdtek továbbmenni. Örültünk, hogy elmennek, legalább tágasabb lesz a hely a gépkocsik részére. Feltûnt nekem, hogy az egyik németnek, aki ott szerelte a motorját, egy hatalmas sárgaréz jelvény van a mellén. Olyan nagyságú volt, mint otthon egy útkaparó jelvény. Kíváncsi lettem rá, mi lehet az. Közelebb mentem hozzá, hogy megnézzem. Észrevette, hogy mi érdekel engem, ezért felém fordult néhány másodpercig mozdulatlanul állva, látható büszkeséggel mutatta a kitüntetését. Elolvastam a jól látható feliratot a jelvényrõl: „Kubanért” – ez volt a felirat rajta. Elmosolyodtam. Hol van már az, már régen elveszett ez a terület. Ezzel már nem is illenék dicsekedni. Visszaemlékeztem rá, még 1942. nyarán súlyos harcok folytak ott a Kaukázus elõterében. Akkor sokat írt róluk a „Magyar Futár” címû újság. De a sztálingrádi veszteség után ezt is feladták a németek. A németek elmentek, mi is elhelyezkedtünk. Egy nagy parasztházban, az elõszobában lettünk elszállásolva. Lelovics Balázs parancsnokot a gazda behívta a belsõ szobába aludni. Elalvás elõtt hosszasan beszélgettek. A gazda 70 év körüli öregember, jól beszélt magyarul. Én nem tudtam elaludni, ezért akaratlanul is hallottam a beszélgetést a nyitott ajtón keresztül. Megállapítottam magamban, hogy a gazda eléggé mûvelt ember. Jó partnere volt a beszélgetésben az egyetemet végzett Lelovics zászlósnak. Hozzá tudott szólni a földrajzi, történelmi, irodalmi, gazdasági témákhoz. A legvégén politikára, a háborúra terelõdött a szó. Itt Lelovics zászlós akasztófahumorral megemlítette, hogy a magyarokat a szlovák lakosság annyira szereti, hogy amikor egy faluból odább kell menni, meg is siratnak bennünket. „Hogyan volt az?” – kérdi a gazda. Lelovics elmesélte a teknõ hús elvitele esetét a gazdának és hogy megsiratta ezt az asszony. Ettõl kezdve a gazda egy szót sem szólt tovább. Észrevette ezt Lelovics, ezért azt mondta: – „Eljárt az idõ, most már aludjunk, jó éjszakát.” Én rossz érzéssel hallgattam ezt, ízléstelennek tartottama parancsnok viselkedését. Lehet az is, hogy a gazdának éppen rokona, vagy jó ismerõse lehetett az a síró asszony. Hiszen a szomszéd faluban történt az eset, csak 3-4 km-re innen. De ha nem is rokon, a gazda itt marad, mi elmegyünk, és hogyan néz õ a megrabolt szlovákok szemébe Itt egyenlõre nem hallatszott a front zaja, kipihentük magunkat valamennyire. December közepén az idõ már hidegre fordult. Néhány nap múlva továbbhaladtunk nyugati irányba. Aranyida73 mellett, az út közelében tüzelõállást foglaltunk el. Biztosítani kellett a frontról kivont egységek visszavonulását. Egyszer egy lovas tüzér üteg vonult el mellettünk. Mi figyeltük a mellettünk elhaladókat. Egyszer az egyik lövegkezelõ társunk felkiált: – „Te vagy az, Józsi?” Megismerte a testvéröccsét a visszavonulók között. Leírhatatlan nagy volt az öröme. Egymás nyakába borultak, könnyes szemmel ölelték, csókolták egymást. Még mi is meghatódva néztük ezt az örömteli találkozást. Kérdezgették egymást, mit tudnak otthonról. Jóformán semmit nem tudtak. Három perc telhetett el, közben az alakulat továbbhaladt, a parancsnoka már nagyon integetett a testvérnek, hogy ne maradjon le. Gyorsan elbúcsúztak, egy szál cigarettát adott az öcskösnek és az utánaszaladt az elõrehaladt bajtársaihoz. Másnap mi is visszavonultunk innen Berzentére.74 Itt egy iskolában lettünk elszállásolva. Az iskola üres volt, a bútorok eltûntek belõle, a terem közepén egy nagy halom könyv volt rakásra dobálva. Nézegettük, miféle könyvek ezek? Magyar könyvek voltak, tankönyvek és irodalmi mûvek válogatás nélkül. „Miért vannak ezek itt?” – kérdeztük. Lelovics zászlós véleménye az volt, hogy a németek bizonyára a bútorokat feltüzelték, de a könyvekre már nem jutott idejük, mert tovább kellett menniük. Én sajnáltam a könyveket. Már otthon is szerettem olvasni, ezért kiválogattam a halomból 35 db, számomra értékes könyvet. Ezeket levittem a gépkocsihoz, a szerelõládába meg a vezetõülés alatti ládában helyeztem el. A legértékesebb volt ezek között a „Magyar Költészet Antológiája”. A késõbbiek során ezt lapoztam a leggyakrabban szabadidõmben. Két napig maradtunk Berzentén. Kemény hidegek voltak már, de hó még nem esett. Az egyik éjszaka riadót, menetkészültséget rendeltek el. Azonnal tovább kellett menni a front változása miatt. Gyorsan összepakoltunk, a gépkocsikkal, a lövegekkel menetoszlopba állva vártuk az indulási parancsot. A gépkocsik motorjai alapjáraton mûködtek. Az indulás elõtt az ütegparancsnok végigjárta a gépkocsioszlopot, szokása szerint leellenõrizte, hogy megvan-e mindenki. Ekkor kiderült, hogy Szabados József75 gépkocsivezetõ nincs a helyén. A motort beindította, alapjáraton mûködött, de õt sehol nem találták. Az ütegparancsnok dühösen kerestette, nézzék meg még egyszer a szálláshelyen, hátha ottfelejtett valamit és visszament érte. De nem találták meg sehol, eltûnt az éjszaka leple alatt. Tovább várni nem lehetett, azonnal indulni kellett. A parancsnok úgy intézkedett, hogy én vezessem tovább a Szabados által itthagyott kocsit, az enyémet pedig adjam vissza Fási Bálintnak. Ez is megtörtént. Elindultunk északi irányba. Az úton többször is meg kellett állni. Déltájban Rozsnyóra76 érkeztünk. A város környékén tüzelõállásokat foglaltunk el.
Posted on: Sat, 20 Jul 2013 19:49:25 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015