Gyenge vigasz „Tizenkilenc évig volt televíziós, 52 éves korában hunyt el. Kevés a TV-ben az olyan vágó, aki tőle nem tanult, aki valamit nem vett át elképzeléseiből. Megannyi remek tévé-dokumentumfilmje – Bognár Anna világa, A siker, Extázis 5-től 7-ig, Találkozás Pabló Casalssal, Portréfilm Mezei Máriáról – jelzi, mennyi műfajban alkotott jót és maradandót. Alkotott valóban: elgondolásainak megvalósításáért keményen harcolt – szerkesztő kedvű vágó volt. Az ő közreműködésével készült a Megtörtént bűnügyek c. sorozat is, amelynek már leforgatott két epizódját későbbi időpontban láthatjuk. Magányos volt, de hivatásának gyakorlása közben tartós emberi kapcsolatokra talált. Hivatás- és ügyszeretetének, művészi fogékonyságának példáját tanítványai, kollégái őrzik.” A gyászkeretes nekrológ a Rádió- és Televízió Újság 1977. szeptember 12-i számában jelent meg Láng Máriáról. Hiányérzet támadt bennem, mert az efféle hivatalos megemlékezések végén mindig ott áll: az elhunytat munkahelye saját halottjának tekinti, s utalás történik arra, hogy a temetésről ki gondoskodik. Vajon ,,a tartós emberi kapcsolatokra talált”, ,,szerkesztő kedvű vágónak”, aki négy napja feküdt holtan, mikor rányitották az ajtót, ez miért nem adatott meg? * Jó hogy jövök, mondja az ambiciózus művelődésügyi osztályvezető, olvassam el a temetési beszéde tisztázatát, ,,kívülálló, szakmai szemmel”. – Ki halt meg? – kérdezem. – Szegény Klinyecz Gyuszi. Lám a riporteri-sors. Nem régen írtam róla, most meg a porait búcsúztató sorokat lektorálhatom. Gyuszi talán egész életében nem kapott annyi jó szót, mint most, amikor már nem is hallhatja. Tűzi-ember volt, kovács, két infarktus kényszerítette krisztusi korban nyugállományba. Nyakig merült a társadalmi munkába, ő lett a város mindenese. Tanácsülés, tisztújítás, ankét, fórum nem múlt el anélkül, hogy szót ne kért volna. Többnyire Ráby Mátyással, vagy más történelmi példákkal hozakodott elő, szemlátomást mindent hasznosítani akart, amit a fejébe fogadott. Ha nagy ritkán összefutottunk s megálltunk beszélgetni néhány percre, mindig olyan érzésem támadt, hogy itt egy ember, aki nem tölti hiába az idejét, s rokkantan sem kényszerül pótcselekvésre. Szerették plebejus hangjáért, gyermeki nyíltságáért, de mint afféle szelíd őrültet, nem vették komolyan. Így aztán lehetett ellenzéki – nem ritkán egy szál maga –, a testületi üléseken olykor még meg is tapsolták, majd fegyelmezetten, egyhangúlag megszavazták a szóban forgó előterjesztést. Klinyecz Gyula nem ismert rangon aluli munkát, ezért személyiségéhez méltó feladattal nemigen bízták meg. Kis Simcáján, elmaradhatatlan oldaltáskájával ő volt a mi pöffeszkedő, rangkóros városunkban a száguldó agitátor. Úton volt akkor is, amikor a harmadik infarktus utolérte. Takaros a beszéd, annyi szent. Azt példázza, hogy az életkort valójában nem az évek, hanem a cselekedetek határozzák meg. Akárhogy is van, a negyven esztendőt élt tűzi-kovács két kiskorú gyermekét aligha vigasztalja, hogy édesapjukat a magára sokat adó város saját halottjának nyilvánította. * Egri János villanyhegesztő éjfél előtt fél órával mozgó munkadarab alatt akarta áthúzni a hegesztőapparátusát. Megtörtént a baj, két nap múlva belehalt sérüléseibe. Hiányos volt a technológiai utasítás, a feladattal megbízott dolgozóknak sem darukötöző-, sem biztonságtechnikai vizsgájuk nem volt. Egri Jánost, aki beszorult a mozgó tárgy és a daru közé, a Magyar Hajó- és Darugyár saját halottjává nyilvánította. Özvegye temetésre 4800 forintot, kártérítésként 2800-at, továbbá 1000 forint szociális, s 350 forint szakszervezeti segélyt kapott. Másként alakult a harmincnyolc évet élt Dósa Lajos gépjárműszerelő élettörténetének fináléja. Özvegye temetésre 9000 forintot, síremlékre tízezret, kártérítésként 5000, valamint 1000 forint szakszervezeti segélyt kapott a Csepel Autógyártól. A vállalat ezen felül még vállalta két kiskorú gyermeke iskoláztatását is, ám Dósa Lajost nem ismerte el saját halottjának, mert úgymond munkaidő után, az öltöző felé menet ütötte el egy teherautó. Ribárszki Istvánné halálhírét a Népszava hírtengeréből halásztam ki, négy sor, ha lehetett, négy sor, amelyen átsiklik közlekedési baleseteken, sáskajárásokon, természeti katasztrófákon, háborúkon edződött tekintetünk. Izgatott a története annak a pillanatnak, amely alatt egy negyvenhét éves, kétgyermekes munkásasszony – aki egy híján húsz évet húzott le ugyanabban a közösségben, állandó éjszakai műszakban – hirtelen meghalt. Ribárszkiné próbatermi bemérő, közmegelégedésre szakszervezeti bizalmi, két óra után negyven perccel ,,...a művelet megkezdése előtt elmulasztotta a berendezést feszültségteleníteni. A hitelesítő fogyasztásmérő feszültségvezetékeit kikötötte, egyik vezetéket bal kezébe, a többit a jobb kezébe fogta, így két fázis közti feszültséggel a szívén keresztül zárta az áramkört.” Az átkötést, amely halálát okozta, tizenkilenc éven át műszakonként legalább kétszer végezte el hibátlanul, az előírásnak megfelelően – a rendszer áramtalanítása után. Egyszer aztán elvétette. Az igazságügyi szakértő tizennyolc oldalas jegyzőkönyvének figyelembevételével a városi-járási rendőrkapitányság bűnügyi alosztálya az ügyet lezárta, mondván ,,a balesetért egyedül az elhalt okolható, mivel elmulasztotta az általa végzett munkára vonatkozó szabályok betartását”. Még akár perbe is foghatták volna az egész életében becsületesen helytálló munkásasszonyt – a saját haláláért! Az üggyel foglalkozó megyei szakszervezeti munkaügyi felügyelő a következőt írta a rendőrség szerint vétlen vállalatnak: ,,A védelemnek olyannak kell lennie, hogy a dolgozó akkor se legyen kitéve áramütés veszélyének, ha elmulaszt valamilyen kapcsolást, feszültségmentesítést, vagy tévesen kapcsolt.” Akárhogy is van: a mulasztás mértéke kétségbeejtően aránytalan a pillanat tört része alatt végrehajtott ítélettel. Egyetlen elhibázott mozdulatért: halál! Néhány hét elteltével felszerelték a bemérőtáblákra a Villért-től darabonként kétszázvalahány forintért beszerzett E-21 típusú életvédelmi reléket, amelyek az esetleg hibázó dolgozónak védelmet nyújtanak. A vásárlást nem előzte meg különösebb piackutatás, az olcsó kis masinák prototípusa évek óta ott gubbasztott a főtechnológus valamelyik fiókjában. Gondoltam, a történtek után a vállalat saját halottjának tekinti Ribárszkinét, ám nem így történt. A szakszervezeti bizottság titkára, aki valamikor maga is villanyszerelő volt, s megtanulta félve tisztelni az elektromosságot, kiokosított, hogy ez a megtiszteltetés – függetlenül a szolgálatban eltöltött időtől s a halál okától – csak bizonyos vezetőket illet meg. Hasonlóan, mint a vállalat épületének homlokzatára kitűzött gyászlobogó. * Ki lehet hát ,,saját halott?” Elvileg bárki, a gyakorlat azonban ezt nem igazolja. Némelyek szerint ugyanis túlságosan devalválódik a közösségeknek ez az emberségből, kegyeletből, lelkiismeret-furdalásból, vagy éppenséggel közönyből gyakorolt gesztusa. A SZOT-nak és valamennyi szakszervezetnek van kegyeleti bizottsága. Ezek figyelemmel kísérik, hogy az úgynevezett hatásköri listán ,,hol üresedik meg egy hely”. S bár nincs rá szabály, bizonyos funkciókat betöltött elhunytakról nem feledkeznek meg. Például egy SZOT-tisztségviselő halálát követően gyászjelentés, kommüniké jelenik meg a sajtóban. Temetéséről, díszőrségről, énekkarról, a sír rendben tartásáról a kegyeleti bizottság gondoskodik. A néhai neve központi nyilvántartásba kerül, a halálozási évfordulón megkoszorúzzák a síremlékét. – Erkölcsi kötelességünk ez – mondta az egyik kegyeleti bizottság tagja. Tudomása szerint az üzemekben esetenként a titkárok mérlegelik, hogy ki lehet ,,saját halott”. Elég, ha az elhunyt választott tisztségviselő volt, bizalmi, vagy egyszerűen csak négy évtizeden át díját rendszeresen megfizető szakszervezeti tag. – Minden halálesetet mérlegelni kell – jelentette ki. Manhertz János közvetlenül azután lett az Április 4. Gépipari Művek vállalati szakszervezeti tanácsának titkára, hogy elődjét saját halottá nyilvánították. Mutatja a törzsgárda szabályzatot, amelybe minden felülről jött utasítás nélkül került az alábbi passzus: ,,A 30 éves törzsgárdaságot betöltött és a vállalat állományában lévő dolgozó elhalálozása esetén a vállalat a hozzátartozókat rendkívüli temetkezési hozzájárulásban részesíti a számlával igazolt költségek alapján. A hozzájárulás odaítéléséről a VSZB dönt.” – Egyházi temetés eleve kizáró ok. Egyszeri akció, többre nincs lehetőségünk. Mi nem vagyunk újságíró szövetség, tudományos akadémia vagy televízió. Egy ideig koszorúztuk halottaink sírját, aztán az ellenőrzés kiszúrta, és le lettünk barnítva rendesen. Így aztán nem koszorúzzuk a hegesztők sírját. Halálos üzemi balesetet követően, ha nem is jószántából, özvegyi járadékot, szükség szerint árvaellátást fizet a vállalat. Akár az a bizonyos katonatiszt. Kevés olyan vállalati jogász született ugyanis, aki az SZTK-val szemben pert megnyert volna. Ettől azonban a dolgozó még távolról sem saját halott. Figyeljük csak: – Ha hibás a dolgozó, mi azért eltemetjük. De nem nyilvánítjuk saját halottnak. * Saját halott. Nyelvészetileg sem a legszerencsésebb ez a közhelyszótárból alighanem véletlenül kimaradt meghatározás. Főleg kisajátító jellege miatt. Hallhattuk, s így van a legtöbb helyen: csak akkor hajlandók sajátjuknak tudni szerencsétlenül járt dolgozójukat, ha a gyászoló család nem ragaszkodik az egyházi szertartáshoz. Legfeljebb utólag, titokban hívják csak a papot. Ami, ha kiderül, a megboldogult könnyen elveszítheti a halálával kiérdemelt minősítést. Pedig a két gyász – a családé és a vállalaté – független egymástól, s főleg nem zárja ki egymást. Szabály tehát nincs – esetenkénti megítélés, módi, szokásjog annál többféle van. Legfrappánsabb az egyik vidéki temetkezési vállalat gyakorlata: tíz év munkaviszony után rangra, beosztásra való tekintet nélkül minden elhalt dolgozójuknak állítanak sírkövet. Önköltségi áron. Mondván: ez náluk a káló. De állítanak sírkövet más vállalatok is, kifizetik a temetkezési költséget, a közvetlen családtagok teljes gyászruházatának az árát, néhol még a halotti torba is ,,beszállnak”. Függetlenül attól, kinek a hibájából történt a végzetes baleset. A költségviselést azonban csak elvétve kíséri erkölcsi tiszteletadás, azaz az elhunyt saját halottá nyilvánítása. Pedig a SZOT munkavédelmi osztályán egyértelműen azt vallják: „A munka frontján elesetteket ez igazán megilletné.” Hogy miért ódzkodnak ettől mégis a vállalatok? Alighanem azért, mert úgy gondolják, hogy a gesztussal a baleseti vétkességet is elismerik. Akkor meg lőttek a Kiváló Vállalat kitüntetésnek s a vele járó vezetői prémiumoknak. Az egyenlőtlen küzdelemre jellemző az alábbi idézet a munkavédelmi helyzetről közzétett SZOT-beszámolóból: ,,A balesetek kivizsgálásában gyakorta megpróbálják leplezni a vállalatot terhelő okokat. A helyi vizsgálatok szerint a baleseteknek mindössze 2 százalékát okozzák a munkahely hibái.” Évről évre életét veszi a munkahelyén csaknem félezer honfitársunk – javarészt a saját hibájából. Miközben a Munka Törvénykönyve 62. paragrafusa világosan kimondja: ,,Vétkességre való tekintet nélkül felel a vállalat.” A 2-es bekezdés azonban szélesre tárja a kiskaput: ,,Mentesül a vállalat a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt működési körén kívül eső elháríthatatlan ok, vagy kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta.” Ha bonyolult is a szöveg – meglovagolható. A legtöbb vállalatnak óriási rutinja, s felkészült jogi apparátusa van erre. Ilyen ügyeskedés eredménye volt az elmúlt évek egyikében az a ,,bravúr”, hogy három halálos kimenetelű üzemi baleset ellenére is elnyerte a megtisztelő kiváló címet az a példaként idekívánkozó vállalat, amely termékeinek jelentős részét külföldön értékesíti. Az történt, hogy a gyáregységet, amelyben a három tragédia megesett, egyszerűen kizárták a cím elnyeréséért felterjesztett pályázatból. A dolog érdekessége, hogy a hat gyáregység közül éppen a kiközösített produkálta a legtöbb árbevételt, s hozta a vállalat konyhájára a legbusásabb nyereséget. A vigaszdíj, persze, nem maradt el. A mellőzött gyáregység vezetői idejében – ha nem is a nyilvános ünnepségen – kézhez kapták azt a bizonyos borítékot. Az említett példa távolról sem jelenti a találékonyság felső határát. Az egyik vállalatnál munkavégzés közben meghalt dolgozó tetemét szép csöndben hazavitték a lakására. Gondolván, így eltussolják a balesetet. * K.P. az egyik fővárosi nagyvállalat külső szerelésén volt gépmunkás. Sokat betegeskedett, másfél éven át a nevelőanyja látta el Miskolcon. Ezen idő alatt, bürokratikus huzavonák miatt, egyetlen fillér táppénzt sem kapott. A nem mindennapi eset a jogsegélyszolgálat vezetőnőjének tudomására jutott. Kiásta a csatabárdot a néhány ajtóval odébb székelő jogi osztály ellen, s védence érdekében keresetet nyújtott be a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz. A bíróság 62 ezer forint kártérítést ítélt meg K.P-nek, akit azóta már leszázalékoltak, sőt rehabilitáltak is. Most portás havi 2200-ért, gépmunkásként kétszer ennyit keresett. De ez is valami ahhoz képest, hogy választott munkaadója tizennyolc hónapon át még saját élőjének sem volt hajlandó őt elismerni. (Élet és Irodalom, 1980. április 26.)
Posted on: Mon, 08 Jul 2013 04:19:11 +0000