„Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.” Gal. 5, 25. Gondoltatok-e már arra testvéreim, hogy a Pünkösd ünnepe és a keresztyén egyház más ünnepei között milyen jelentős összefüggés van? Azok a többi ünnepek olyan eseményekre emlékeztetnek bennünket, amelyek egyszer megtörténtek, és mint egyszer megtörtént események szólnak éppen mindörökre. Karácsony arról beszél nekünk, hogy az idők teljességében testben eljött Isten Fia, – egyszer történt, sem azelőtt, sem azóta soha máskor. Nagypéntek és Húsvét az Ő megfeszítésének és diadalmas feltámadásának azokról a tényeiről beszélnek, amelyekről a mi református eleink olyan gyakran használták ezt a kifejezést: „egyszeri és tökéletes áldozat” volt. S a reformációnak sok egyéb között egyik áldása éppen abban rejlik, hogy megtanította az újkori emberiséget a történetet mint történelmet szemlélni, mint olyan dolgoknak a sorozatát, amelyek csak egyszer játszódtak le ennek a földnek a színén, és éppen ebben van a jelentőségük. Krisztus haláláról is úgy tanítottak a mi református eleink, a Szent¬írás alapján, hogy annak az áldozatnak nem kell napról napra újra megismételtetnie az egyház által a misevétel áldozatával, mert annak a halálnak éppen abban van a jelentősége, hogy egyszer valamikor lejátszódott, s elhangzott felette magának az áldozatnak a kijelentése: „elvégeztetett”; sem folytatni, sem ismételni nem kell, és nem is lehet. De Pünkösd napján nem olyan dolgokról emlékezünk meg, amelyek a maguk egyszeri és soha meg nem ismétlődő voltukban fontosak. Igaz, hogy az az esemény, amelyről az apostolok cselekedeteinek könyvében olvasunk az első fejezetekben, a Szent Léleknek az első tanítványokra való kitöltetése, – mint egyszer megtörtént történelmi esemény is mélyen megragadó. Hálát adhatunk az Istennek azért, hogy a Szentírásban megtaláljuk feljegyeztetését, de az igazi jelentősége abban rejlik, hogy vele egy új korszak köszöntött be erre a világra; vele kezdődött valami, ami azóta is folytatódott. Olyan ez, mintha össze akarnánk hasonlítani a mi eddigi történelmünk ezer éves könyvének sok fényes lapját, amelyre győzelmek emlékezete van feljegyezve, a honfoglalásnak az emlékével. Más a mi megemlékezésünk Árpád vezér bevonulásáról ide a Kárpátok-övezte medencébe, mert azok az egyéb győzelmek, amelyeket az Isten ennek a nemzetnek gyászos történelmében néha ünnepi öröm alkalmául adott, mindig drága gyöngyként csillognak; gyönyörködik bennük az emlékező magyar, de megtörténtek, s rohan tovább a történelem folyama. Ellenben annak a ténynek, hogy eleink valamikor be¬vonultak erre a földre, mindmáig következménye, hogy itt vagyunk, hogy ez a föld máig a miénk, s miénknek nevezhetjük még az elszakított részeit is. Nagyon érdekes dolog fellapozni a múltnak feljegyzéseit, és megkeresni: hogy is játszódott le a könyvnyomtatás feltalálása. De ha hálásan gondolunk vissza az Istennek erre a nagy ajándékára, mégsem azért tesszük, mert jól esik arra gondolni, hogy egyszer valamikor ez megtörtént, hanem azért, mert máig ennek hasznát és gyümölcsét élvezzük. Egy olyan művelődésben élünk, amely a nyomtatott betűn épül fel, mert máig is özönével árasztják el az életünket a könyvek. Így emlékezünk vissza az első Pünkösd napjára is. Azért fontos nekünk, ami akkor történt, mert folytatása van mindmáig. A Szent Lélek, aki akkor kitöltetett, ma is itt van, itt él, és munkálkodik közöttünk. Ezért tekintjük az újtestamentumnak valamennyi apostoli iratát úgy, mint ami a Pünkösd ünnepének alapjául szolgálhat, mert hogy mit jelentett a pünkösdi lélek, az ott tűnik ki a folytatásban; abban az új életben, ami a Pünkösd nyomán fakadt, s ezért vettük alapigéül a mai napon Pál apostolnak ezt a kijelentését, amelyben röviden összefoglalva megkaphatjuk a feleletet arra a kérdésre, hogy mit is jelentett ennek az első nemzedéknek a pünkösdi ajándék. Mert amit az ő számukra jelentett, azt jelenti a mi számunkra is, mert amit ők kaptak és élveztek benne, azt megkaphatjuk és élvezhetjük mi is, és ezért gyullad ki a szívünkben az ünnepi hálaadás a Szent Léleknek e mai emlékünnepén. Két dolgot foglal össze Pál apostolnak a kijelentése: egyfelől tényállást állapít meg, másfelől egy arra felépíthető követelményt és parancsot. Úgy is mondhatjuk: beszél a Szent Lélekben elnyert ajándékról, és beszél azután a Szent Lélekben elnyert feladatról. „Lélek szerint járjunk” – ez az alaphang az egész felolvasott szakaszban. De ezt az ő nagy felszólítását egy előfeltételre építi fel, hivatkozik egy tényállásra, amelyre hivatkozva úgy érzi, joga van a követelményt nekünk szegezni: Ha lélek szerint élünk – úgymond, – akkor lélek szerint is járjunk. Mi hát ez a tényállás? Az, hogy az ő olvasói lélek szerint éltek, úgy is mondhatjuk, hogy a Szent Lélekben ők megkapták az ő életüknek az életelemét. Olyasmi volt az ő számukra a Szent Lélek, mint ami a hal számára a víz, a madár számára a levegőég. Vele éltek, vele valóságos kapcsolatuk volt, s ha elvesztették volna ezt a kapcsolatot, akkor meghaltak, és el kell őket temetni. Az apostol is megmondja, hogy ez halált jelent számukra éppen úgy, mint a halnak halált jelent, ha elveszti az ő életelemét; a folyamot, a tavat, tengert. Halált éppen úgy, mint ahogy halálos a madár számára, ha szárnyait nem bonthatja ki, s nem repülhet fel a levegőégbe. Mint ahogy más-más életelem számára van teremtve az Isten teremtett világában minden élőlény, úgy a lélek számára is van teremtve életelem. Öntudatlanul is ezt keresi, s nincs nyugta, amíg Lélek szerint nem tud élni. Hány ember van, aki nem tudja maga sem, hogy mi a baja, de megvallaná őszinte pillanatában, és ha eltitkolná is, lerína az egész életéről, hogy naptár szerint élhetett már 20, 40, 60 esztendőt, de igazán még nem kezdett élni, még nem találta meg igazi életét, mert nem találta meg a Lélek szerint való életet. Ez az embernek nagy tragédiája: kiszakadt az Isten Lelkének az életeleméből, függetleníti magát tőle. Mintha valaha is ember elégséges lehetne önmagának önmagában. Milyen balgatag dolog volna, ha egy-egy búvár, akinek a víz alatti kutató munkáját olyan izgatott figyelemmel kísérte ennek a nagy városnak egész lakossága a tegnapi nap folyamán, feltenné magában, nagy hősködve, hogy neki nem kell az a vezeték, amelyen át levegőt szivattyúz alá hozzá a mélységbe; neki nem kell az a kapcsolat, amely közte és a víz felszínén rágondoló, rávigyázó segítő társak között van. Neki nem kell az az összeköttetés, amely révén jeleket adhat és kaphat, neki nincs szüksége semmire és senkire. Ez a bűnbe esett embernek a képe. A testünk egy pillanatig sem állhatna fenn, ha elkezdene így függetlenkedni; minden lélegzetvételünk és szívünknek minden dobbanása annak köszönhető, hogy függünk az Isten egész teremtett világától, amely körülvesz minket, megtartó, tápláló, éltető segedelmével. Rá vagyunk utalva a mezők növényeire, és az állatvilágra, amely, mint az Isten nagy konyhája, készíti számunkra az eledelt. Rá vagyunk utalva a távoli magasságok és erdők leheletére, amelyet a szelek elhoznak ide, hogy levegőt szívhassunk. Rá vagyunk utalva a Napnak éltető, világító sugaraira; rá vagyunk utalva erre az egész teremtett világra. Ha kiszakítjuk magunkat belőle, egy szempillantás alatt vége van az életünknek. Életünk csak addig állhat fenn, növekedhet, fejlődhet, amíg figyelünk, értesüléseket kapunk, amíg állandó érintkezésben vagyunk a szellemi életnek nagy egyetemével. Abból kiszakítva, a legzseniálisabb egyén is elpusztul. Lakatlan szigetre kitéve, mivé lehet egyébbé, mint szerencsétlen, szánalmas kreténné? Magunkban nem állhatunk meg, kapcsolatban kell lennünk, mint az anyaméhben fejlődő magzat kapcsolatban van édesanyjával a vér lüktetésén át, úgy kell kapcsolatban lennünk az Isten örökkévalóságával. Lélekben kell élnünk; kell hogy legyen a legbelső embernek szeme és füle, amivel figyel mindarra a hatásokra, amelyek a minket körülvevő Lélekből áradnak. Készségesnek kell lennünk, hogy belekapcsolódhassunk az Ő munkájába. Ez volt az, testvéreim, amit az apostolnak az olvasói megkaptak, – ők Lélek szerint éltek. Bizonyosak lehetünk felőle, hogy megkapták. Nem úgy, hogy elkezdték magukat boncolgatni, befelé fordított tekintettel tapasztalataikat elemezni. Bizonyos lehetünk benne, hogy úgy, hogy feltekintettek a feltámadott Krisztusra, mert Őbenne áradt bele ebbe a mi világunkba – átszakítva a bűnnek szigetelő kárpitját, megjelenve itt mi közöttünk az Ő éltető és újjáteremtő hatalmával, – és aki Őt megragadja, annak megvan a kontaktusa, az Lélek szerint él. Az már más kérdés, hogy mikor válik ez szemmel láthatóvá, konstatálhatóvá: – aki hisz a Jézusban, az elnyeri a Léleknek az ajándékát, annak belsejében a pünkösdi csoda végbemegy. Gyarló az emberi szem ennek a meglátására. Röntgen apparátussal bele lehet világítani a testi szervezetbe, annak rejtett titkait napfényre lehet hozni, alapos megfigyeléssel mintha ketté lehetne nyitni, és belső rejtekeiben is fel lehetne tárni a mi értelmi működésünket. Áruló jelekből ki lehet olvasni, hogy én, vagy te, testvérem, nemcsak gyarló emberek vagyunk, hanem részesei mindannak a szellemi kincstárnak, amit magyar életnek nevezünk. De nincs az a röntgenszemű megfigyelő itt ebben a földi világban, aki a lélek legbenső rejtekeit ki tudná puhatolni, napfényre tudná hozni. Ez a Szent Lélek dolga; az Isten maga biztosít felőle, csak higgy a Jézus Krisztusban! Magadba való bizakodásodat elvetve, függeszd Őrá a te reménységedet, és akkor maga az Ige hirdeti teneked, hogy megvan a közösség Isten és te közötted. Bűneid megbocsáttattak, a válaszfal ledőlt, a nagy szakadék Isten és te közötted át van hidalva; az Isten megengesztelődött, az Ő Lelke beléd telepedett. Ha tudsz hinni a kegyelemben, már az is a Léleknek az ajándéka. Ezen a pünkösdi napon megteljesedik a mi szívünk hálaadással, és magasztaljuk Istent az Ő Igéjének ezért a bizonyságáért. Lehet az életünk tele nyughatatlansággal, sokszor kétségbe¬esve vehetjük észre, hogy mennyi a tisztátalan és undok a lelkünkben. Most nem erről van szó, testvéreim. Meglehet, hogy a Léleknek a munkája még nagyon kezdetleges bennünk, még jó része hátra van; arról van szó, hogy mégis megkezdődött. Úgy szereti emlegetni Pál apostol a Szent Lelket, mint zálogot, vagy mint zsengét, ami ígérete jövendő sokkal nagyobb és gazdagabb dolgoknak. A kezdet megvan; a valóságos közösséget Isten és mi közöttünk mi, Lélek szerint élők, meg¬találtuk, és ezzel meg vagyunk mentve a halálnak a veszedelmétől. Erre a soha meg nem hálálható boldog tényállásra építi fel már most az apostol a maga követelményét: „Ha Lélek szerint élünk, akkor Lélek szerint is járjunk!” Vagyis akkor vegyük ennek a tényállásnak gyakorlati hasznát, ne felejtkezzünk meg róla, ne hagyjuk rozsdásodni, mint valami elhanyagolt kincset; használjuk, értékesítsük, alkalmazzuk a mindennapi életünkben. A mindennapi élet szemléltetésére szereti az apostol használni a „járás” kifejezést. Érdekes megfigyelni, hogy itt ezen a helyen nem ezt a szót használja, mint más helyen leginkább, hanem még kifejezőbben, úgy lehetne legjobban magyarra fordítani: „lépdeljünk”. „Ha Lélek szerint élünk, akkor lépésről lépésre Lélek szerint járjunk.” Vagyis nyilván azt jelenti ez, hogy nincs az életnek olyan apró kicsi részlete, amire ki ne volna terjeszthető a nekünk megadatott Szent Léleknek sok áldott, sok gazdag konzekvenciája. Egészen kicsiny, apró pénzre váltható ez a nagy kincs, és nézzük meg közelebbről, mit ért ez alatt az apostol. A Lélektől való vezettetés mindenek előtt azt jelenti, hogy nem a magunk esze után járunk, hanem figyelünk és engedelmeskedünk. A Lélek, ha megvan vele a kapcsolatunk, megmutatja az utat. Olyan igazság ez, amelyet manapság megint sokan fedeznek fel. Egy egész mozgalom szele jár-kel itt körülöttünk, amelynek igen felkapott jelmondata „a Lélek vezet”, és igazuk van a mozgalom hívőinek, ha az élet legapróbb részleteiben is alkalmazzuk ezt az elvet, és csendes imádságban elhallgatva figyelünk, megkapjuk az Isten Lelkének vezetését. Csak abban követnek el sokszor tévedést, hogy a Léleknek ezt a vezetését, – legalábbis úgy figyelhettem meg – csak egészen apró dolgokra igyekeznek alkalmazni. Ha a Lélek egyszer valaki¬¬nek azt mutatta: nézd, neked az édesanya szolgálatának útját kell járnod, akkor annak nem kell mindennap megkérdezni a Lelket útbaigazításért: vajon ma is gondját viselje-e gyermekének; az egész életére, legalábbis életének javarészére szól a Lélek parancsa. Ha valaki beiratkozik egy iskolába, nem kell feltennie a kérdést mindennap: ma is megcsinálja-e a feladatot, ma is elmenjen-e az előadásokat meghallgatni? Mindaddig, míg iskoláztatásának feladata tart, el vannak intézve számára sommásan ezek a kérdések. Sokféleképpen mutatja meg a Lélek az Ő vezetését; néha egy-egy szív számára ifjú éveiben jelöli ki hivatását, máskor meglepetésképpen az utolsó pillanatban mondja meg, hogy mit tegyen a következő pillanatban, holott az ember nem is gondol arra, hogy ez volna a legjobb. A Lélek által mondja meg az Úr Isten, mit akar velünk elvégeztetni, és mi ne legyünk vakok és süketek, megkeményedettek és nyakasak, hanem hagyjuk magunkat vezettetni. Azután hadd emlékeztesselek benneteket egy más hangra, ami itt megcsendül. Olvastunk az imént a Lélek gyümölcseiről. Mit jelent ez? Azt, hogy a Szent Lélek nemcsak vezet, hanem erőt is ad, mint ahogy a fa egy titokzatos, egész valóját átható erőnek köszönheti azt, hogy meg¬teremnek a gyümölcsei, nem a maga erejének, s nem izgul és nem kapkod, nem gondolkozik: vajon sikerül-e, nem préseli ki nagy nehezen magából az eredményt, hanem egy titokzatos belső élő erő szinte magától megajándékozza a gyümölccsel. „Lélek szerint járni” annyit jelent, mint élni a Léleknek ezzel a segedelmével, ezzel a bensőnket átható, elevenítő és gyümölcstermésre képesítő erejével. „Lélek szerint járni” azt jelenti, hogy nyugodtak vagyunk abban, hogy amit az Isten ránk bízott, abban nem is fog magunkra hagyni; ha kötelességet szabott elénk, Ő tudja, hogy azoknak meg tudunk felelni; ha harcokba vezet bűnökkel szemben, amelyeknek eddig tehetetlen rabszolgái voltunk, nem az én erőmön fog múlni, hogy le tudom-e küzdeni őket; Ő maga fog hadakozni érettem. „Lélek szerint élni” azt jelenti: nagy hatalomban élni, véghetetlen erőforrásra támaszkodni, hűséges szövetségesben bizakodni, aki soha cserben nem hagyja az embert, aki – még ha kétségesnek látszik is a helyzet, – az utolsó pillanatban mindenképpen ott lesz mellettünk, és jó végre viszi a mi dolgunk; megtermi bennünk az Ő gyümölcseit. És végezetül, hadd hívjam fel még egyre a figyelmeteket, testvéreim. Az apostol itt, amikor az ő olvasóit felszólítja a Lélek szerint való járásra, felsorolja a testnek a cselekedeteit, a nem Lélek szerint élő, Isten világából kiszakadt, magát függetlenítő embernek furcsa cselekedeteit sorolta fel, azután a Lélek gyümölcseit, úgymint: szeretet, jóság, hűség, és mind a többiek. A Lélek szerint való járásnak igazi próbatétele nem az, hogy mi történik az imádságos, csendes kamrába elvonult elmélkedés órájában, hanem mi történik a mi közéletben való forgolódásunkban; milyenek a kapcsolataid testvéreiddel, barátaiddal, milyen a magatartásod a környezeteddel szemben. A gyakorlati élet színterén hogy beszélünk egymással, hogy mű¬ködünk együtt, egymás mellett; hogy tudjuk egymást megörvendeztetni, vagy megkeseríteni, hogy tudunk egymás számára áldás lenni; ez az a terület, ahol a Lélek szerint való járásnak ki kell bontakozni a maga gazdag szépségében, ahol a Lélek gyümölcsei meg kell, hogy teremjenek. Mindnyájan gyarlók vagyunk, lesznek zökkenők, történnek összekoccanások, de nem ezek töltik ki az életünk egészét; ezek szépséghibák, amint jönnek, el is múlnak; meggyógyulunk, mert életünk a maga egészében Lélek szerint való. Abban az első gyülekezetben, ahol olyan csodálatos erővel áradt a Lélek, ott is voltak bajok. Az apostolok cselekedeteiről írott könyvben nem szépítik a dolgokat; bűnös emberek kapták a Lélek ajándékát, és bűneik kiütköztek újra meg újra, de mégis meglátszott rajtuk, hogy valami más erő beléjük csapott; valami égi szél, amely az ő indulataiknak, önző kívánságaiknak, minden bűnüknek tisztátalan ködét elfújta; tiszta levegőt teremtett, ahol süthet az Isten gyönyörűséges napja. Testvéri közösség voltak, amelyet ha olykor eléktelenített is az újra meg újra kiújuló régi bűn, azért a maga egészében magán viselte a Léleknek bélyegét. Boldog volt, aki hozzájuk tartozott; lelki felüdülést kapott; a külső világ zűrzavarából ide tért meg elcsendesedni, és akik kívülről nézték, lelküket elfogta valami szent félelem; csodát láttak benne, és megilletődve suttogták egymásnak: „nézzétek, ezek hogyan szeretik egymást!” Ha Lélek szerint élünk, ha a Pünkösd nagy ajándékát valóságnak fogadjuk el, itt a nagy feladat: fűzzünk hálaadásunkhoz szent fogadástételt. Ha az Isten megadta a Lélek szerint való élést, adjon kegyelmet és segedelmet; mi készek vagyunk rá; hadd éljünk akkor a gyakorlat¬¬ban is úgy, mint a Lélek eleven bizonyságai; hadd járjunk a Lélek szerint az Ő szent nevének dicsőségére. *** Victor János
Posted on: Sun, 21 Jul 2013 03:53:26 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015