Kendőzetlenül.... Vannak dolgok, helyzetek, szituációk...mikor az ember úgy gondolja, hogy a dolgok talán kiszámíthatóan működnek, gördülékenyen megy minden...a résztvevők félre simítják a szerteágazó problémáikat, borítékolva a csoda. De nem! Emberek vagyunk, élni akarunk! Amire szükségünk van, az kell nekünk és csak nekünk...milyen nehéz lemondani a két kortynyi készletünkről, az utolsó szelet kenyerünk feléről! Pedig akkor már ugyan mindegy, mert az életünk nem ezen múlik. Sokkal többet kamatoztathatunk abból a hálából, amit a "megajándékozott" sugároz felénk. És lehet, hogy éppen ez a plusz jelenti mind kettőnk életben maradásának a kulcsát! Igen! Nagyon nehéz lemondani arról, amit a magunkénak érzünk.... a bánatunkról, a kétségbeesésünkről, pillanatnyi boldogságunkról....kizökkenni ezekből magunknak kreált állapotokból...hogy miért is? Hogy egy kicsit másokra figyeljek, hogy érdemesnek tartsam őket arra, hogy rájuk nézzek, hogy meghalljam a szavukat, hogy próbáljam felfogni a problémájukat, hogy részesedjek az örömükben, a meglepetésükben...egyáltalán, hogy képes legyek felfogni, hogy összetartozunk, hogy mind egyek vagyunk. Hogy az én kis pozitív rezgésem emelje a nagy egész kisugárzását! Ezt az első nap írtam a kórházi ágyamon. Nagyon inspirált a környezet. Négy ágyhoz láncolt combnyaktöréses néni nyolcvan felett. Érdekes szituáció!Az egyetlen vagyok aki még mozgóképes. Motiválatlanok, egymással is egy-két szót váltanak. Belesüppedek ebbe a "magányba". Amúgy is a könyvem folytatását írom. Jól esik ez a csend, viszonylagos nyugalom...szépen haladok. Néha, ha kérik, öntök vizet a poharukba.Jön a gyógytornász hozzájuk, nehezen a pár előírt mozdulatot, lépést megteszik...de semmi több.Nincs fizikai és bélmozgás sem, a kettő összefügg.Nincs mozgás, nincs étvágy, sem bevétel sem kiadás...és az ördögi kör beindul. Miért is tegyek én többet magamért, mint amit kérnek tőlem, vagy "csak úgy"! Azért....mert, kerülhetünk olyan szituációba, amikor senki nincs mellettünk, nem könyörög, hogy még egy lépést, még egy emelést. Ha magunkért nem tesszük meg, akkor vége! ne keressünk okokat, cél személyeket, amik, akik megérdemlik, hogy értük éljünk! Ezek a hölgyek letettek sok mindent az élet asztalára. Különleges emberek. Sok alsós gyereket tanított az egyikőjük. A másik az összes családtagja helyett állt helyt. Ide jutottak.Mindent oda adtak. Magukra már nem maradt erejük.Épp csak "léteznek" az ágyukban. Majd mennek tovább a rehabilitációra, ahol próbálják őket" helyre pofozni." A megtépázott önbecsülésüket kifésüli meg?Ki önt beléjük újra lelket? Hogy mennyire rettegek ettől a kiszolgáltatott helyzettől, az nem igaz! Ki és miért is segítene rajtam? Tartozik valaki is ezzel? Milyen jogon jár a másikra figyelés, a felelősséggel tartozás iránta? Alanyi? Bízom benne , hogy mindnyájan így gondoljuk!
Posted on: Wed, 09 Oct 2013 14:45:52 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015