Képzőművészettel nevelés iskolánkban A művészi nevelés a Waldorf-pedagógia egyik fontos alappillére. Korunkban rendkívül erőteljessé vált az intellektualitás, és ezzel párhuzamosan a gyógyszerfogyasztás, és a pszichés betegségek megjelenése. Úgy tűnik, hogy az emberiségnek számos problémája adódik abból, hogy rendkívül fejletté vált az „agya”, miközben érzéseinek átélésében, akaratának egészséges kibontakozásában, gondolkodási erőinek gazdagabb megvalósításában számos nehézségbe ütközik. Az emberi gondolkodásnak egyik sajátos lehetősége, hogy absztrakt módon ragadja meg a valóságot, és a kigondoltat valóságnak tekintse, virtuális valóságot hozva létre, megfeledkezve a gondolkodás folyamatának élő mivoltáról, és magáról a gondolkodó emberről. Az intellektuális gondolkodásnak köszönhetően jött létre a felvilágosodás korától kezdve a szubjektum/objektum közötti hasadás, az a fajta analitikus gondolkodásmód, amely a valóságot összefüggéstelen, véletlenszerű részek egymásmellettiségeként, és nem egy totalitás megnyilvánulásaként képes megélni. Goethe természettudományos munkáival (pl. színtan, növények metamorfózisa) az 1800-as évek elején már felhívja erre a problémára a figyelmet. Ezzel a problémával foglalkozik Rudolf Steiner is A szabadság filozófiája című korai művében, és új alapokra helyezi a megismerésre vonatkozó nézeteket. Természetesen Goethe és Steiner nézetei még ma is periférikus helyzetben vannak, ahogy a holisztikus világszemlélet is kevesek által megélt a világban uralkodó intellektuális, absztrakt, a véletlen létében hívő felfogáshoz képest. A Waldorf-iskola lehetősége, hogy a steineri megközelítés igazsága élő módon legyen tapasztalható. „Intuíció és megfigyelés megismerésünk két forrása….Ami a megfigyelésben számunkra különálló részekként jelenik meg, az intuícióink összefüggő, egységes világa révén ismét egésszé áll össze.” (A szabadság filozófiája, Géniusz könyvek, Budapest, 1990., 70. oldal) A művészi nevelés a megismerésnek ehhez a két forrásához vezeti el a gyermeket, illetve támogatja abban, hogy e két forrás élő módon maradjon megélhető számára, ez táplálja a világ megismerésében. Ennek megvalósítását a Waldorf-kerettanterv támogatja. A festészettel nevelés célja nem képzőművészek kiképzése. Az első nyolc évben kétféle festési technika jelenik meg: az ún. vizes a vizesen festés, és a lazúr, vagy fátyol festés. Előbbinél vizes papírra vízzel hígított festékkel, nagy ecsettel dolgoznak a gyerekek, megélik a víz által, hogy egy áramló egységben van a festék a papíron. Finoman nyilvánulhat meg az akaratuk, a festék úgy folyik, ahogy „akar”, és maga a szín előállásából keletkezik egy érzelmi hatás. Az első három osztályban a színmesék által a munka teljesen érzésekre épül: a fázós kék és a meleg sárga számos tulajdonságot és történetet élhet meg. Barátságot, elválást, a bátor piros közreműködését, stb. A színek lényszerűek, élnek, változnak és változtatnak, az osztálytanító ezen keresztül teszi átélhetővé a tanultakat, a környezetet, az évkört, stb.. Ebből kezdenek a gyerekek egyre több gondolkodással és akarattal továbblépni a negyedik osztály környékén, amikor már helyenként sűrűbb festékkel, vékony ecsettel is mitológiai és emberi történetek megjelenítésén dolgoznak, akár több alkalommal dolgozva egy képen. Még mindig életlenek a határok, finomak az átmenetek, erőteljesebb a belső kép, de már nem a színek mesélnek önmagukról és magukon keresztül a világról, hanem a mesék megragadásának eszközeivé, hordozóivá válnak. Kifejezik a történetek szereplőinek víz-szerű lényét, érzéseit, hangulatait, tulajdonságait. Ez a fajta festésmód fokozatosan egyre több konkrét külső megfigyelés felé irányul, míg hetedik osztályban megtörténhet a váltás, és bevezetésre kerülhet az új festési technika, a lazúrozás. A lazúrozásban a vízfesték használata az ellentétébe fordul: nem a víz mozgatja a festéket „kénye-kedve szerint”, hanem a gyerek mozgatja a vizet saját akaratának, gondolkodásának, érzéseinek megfelelően. Ez a rendkívül képlékeny, lágy anyag, ami a vízfesték, munkára van fogva. A lazúrozás lényege a vízhasználat tudatos alkalmazásában rejlik. A szárítás ugyanolyan fontos, mint a vizezés. Így lehet létrehozni tanulmányokat vízfestékkel, amelyek pontos megfigyelésre és tudatos döntések sorozatára épülnek. Tízedik osztálytól kezdve a fiatalok már a fedőfestékek használatára térnek át, amelyekkel határozottan elkülöníthetők a színfelületek, és lehetőség van az átmenetek tudatos kidolgozására, megválogatására. A festés helyet ad az antipátiának, az elkülönülésnek, a leválásnak, önállósodásnak és olyan anyagokat használ, amelyek maguk is így működnek. Ezt az utat koronázza meg az olajfestés vagy a tojástempera használata, amelyben lazúrozásra, illetve a vizes a vizesen technika visszaidézésre már csak tudatos módon, erőfeszítéssel, az én-erőből érkező döntéseknek köszönhetően van lehetőség. A fiatalnak egyre nagyobb a felelőssége, hogy mi történik a képen, a kép tükrözi gondolkodásmódját, érzéseit, szándékát, döntéseit és technikai ismereteit.
Posted on: Mon, 25 Nov 2013 21:21:33 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015