Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 17. ötödik nap 02 óra 28 perc Nem tudom ki a normálisabb, én aki öregségembe zártam magam, annak minden kínjával és gonosz emlékeivel.. vagy ő.. aki szárnyakat ragasztott vállaira és a végtelenbe repíti elméjét.. 05 óra 42 perc Azt sem tudom hol kezdjem. A tegnap hajnala szörnyen megviselt. Végre kisütött a nap! Igen, ez azt hiszem jó lesz.. Nyolc óra körül léptem ki a szobámból. Végigmentem a hosszú, nyirkos folyosón, majd benéztem Dogghoz, gondoltam köszönök neki és persze ettem volna valamit, de Doggot nem találtam. A szoba üres volt. Az ágy és az asztal olyan magányosnak tűnt annak minden rendezettségében, mintha lakója megkímélte volna a használatuktól. A kert felé indultam. Gondoltam sétálok egyet az esőillatú friss levegőben. A fiú a virágok közt térdelt, nem akartam beszélni vele, csak megfigyelni közelről a nyugalmát. Amikor az utolsó fenyőnél jártam rám nézett és elmosolyodott. - Jó reggelt. – köszöntöttem. De a fiú nem válaszolt, megint rám nézett, most már egyenesen a szemembe. - Ha nem akar köszönteni, felőlem úgy is jó, inkább élvezzük a csendet. – s miközben mondtam leültem a kert mellett csúfoskodó kopott padra. Hírtelen az jutott eszembe, vajon hányan ültek már itt amióta ez az intézet és e pad létezik. - Én is köszöntöttem. – felelte a fiú, de most fel sem nézett rám. Apró simításokat végzett a sáros földben. Majd vájatot ásott hogy sűrű bokorban lévő virágokat elhelyezze benne. - Bbiztos a kor – mondta gúnyosan, már egész a fülemre ment. - Én nem mondtam semmit. – mosolygott megint. - Az előbb mondta hogy köszönt. - Igen. A mosolyommal. Az többet ér minden felesleges szónál. - Úgy. – felidegesített ez a végtelen nyugalom ami az arcára ült. Elhatároztam hogy meg sem szólalok. Igaz! Minek is beszélni. Inkább a csend mint ez az őrült beszéd. - Ön szeret beszélgetni Doktor? – még mélyebbre hajolt közben, mintha a gyökér állapotát figyelné. - Mondja miért szedi szét őket? Hogy egy bokrot kettéválaszt az rendben van, de hogy teljesen kihúzni, majd egyenként lukakat formázni és eldugdosni? Ezek a hajtások olyan gyengék, délre már mind a földön fog feküdni. - Gondolja? – és ekkor rám nézett! De hogy?! A szemei szinte ragyogtak. A tekintete!!!!! Mintha belém akart volna bújni, megkeresni bennem még azt is ami nekem is láthatatlan.. zavarba jöttem.. - Igen. felesleges. – vágtam rá ingerülten. - Nézze ezeket az apró kék virágokat, milyen kicsik, törékenyek.. Ha magukban maradnak és ugyanazt a vizet isszák mindannyian a szirmuk megfakul. Ha ezt a gyenge szárat áthelyezem ide az erőtől és büszkeségtől duzzadó piros mellé, megerősödik. Attól még az övéivel marad, de keveredik a másikkal. Minek maradna a megszokásban ha csak fakul egy idő után? Ha egy új mellett még akár ki is virulhat. Megerősödik, szirmai pompázatosak és erősek lesznek.. Én csak ültem és néztem ezt az idegent. nem tudtam minek gondoljam … a szám nem nyílt.. valami furcsa érzés, egy ismeretlen.. nem tudom.. melegséget éreztem.. ott legbelül.. - Hallotta már hogy zenélnek? - A virágokra gondol? – kérdeztem nagy sokára. - Igen. Rájuk. - Nem. – feleltem alig hallhatóan.. - Figyelje meg.. Nagyon szép.. olyan gyönyörű amire emberi száj vagy kéz nem képes. Nincs az a képzelőerő a mi világunkban ami ilyen szépet tudna komponálni.. A fű ez a gyönyörű karcsú hangszer, a hegedű.. látja mennyien vannak? A rózsa a bőgő.. ő nagy.. és erőteljes.. És itt vannak a méhek.. nekik nincs állandó szerepük.. de ha be kell lépniük.. ők a trombiták.. a dongó a tuba.. a nyár szúnyogjai a klarinét.. Nézze meg ezt Doktor! Mennyien vannak.. Figyeljen. – a fiú becsukta a szemét és elhallgatott. Fejét az ég felé szegezte, felguggolt, két tenyerét felfelé fordította… és mosolygott.. - Hallja? – kérdezte nagyon halkan, szemhéját egy pillanatra összeráncolta, majd ismét kisimult.. ebben a dalban nincs harag, nincs gyűlölet, csak szeretet ez a dal.. az élet szonátája.. Rám nézett. Én szégyenemben a virágokra vetettem tekintetemet.. Nem mertem a szemébe nézni… nem mertem.. majd, mikor már túl hosszú lett a csend: - Elhajlott.. a kék.. a földön fekszik.. Ekkor a fiú a jobb tenyerét az apró virág felé helyezte.. még csak hozzá sem ért.. és az a gyenge kis.. mint aki kihúzza magát.. felegyenesedett… és az ég felé bontotta szirmait… És én elrohantam.. Paul ekkor lépett be az intézett kapuján.. - Paul! kiáltottam. - Isten hozott Edgar! – kezet akart fogni de én hírtelen észre sem vettem.. Az a fiú!!! – mutattam a kert felé.. - Látom találkoztál Larse-al. – felelte nyugodt hangon.. - Életre keltette …. - Mit? A szívem majd kiugrott.. - Nyugodj meg Edgar. Gyere felmegyünk és elmondod.. De én nem hagytam magam. - Paul! Megálltam és utána kiáltottam. - Egyébkén.. ő már kinőtt abból hogy fiúnak nevezzed.. - Miért? Hány éves? – kérdeztem csodálkozva.. - Hmm.. A neve Larse Domenic.. 38 éves Eddgar. De most már induljunk. Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 18. hatodik nap (első rész) 05 óra 11 perc Paul nem sokat változott. Talán felszedett pár kilót, de semmi más.. ugyanaz az alacsony köpcös pasas akit három éve láttam egy konferencián. Ott találkoztunk először. Ő már hallomásból ismert. Gondolom Hubert nem sok jót mondott rólam. Amikor bemutatkoztam neki, szinte hátrahőkölt. Furcsán méregetett, mint aki holtat lát. Pedig csak egy lábon haldokló voltam, már akkor is. Hubert nem sokat beszélt rólam, de azt Paul tudta hogy én és az apja testvérként szerettük egymást egészen addig míg Bernadett iránt érzett közös szerelmünk el nem választott egymástól. Paul nem hasonlított Hubertre. Magas, szőke fiú volt, akárcsak én. Haját mindig két rész fésülte, s alatta két zöld szem csodálta, szinte ette az életet. Rendszeresen úszott, élvezte a reá meredő tekinteteket. Igen. Hubert hiú volt. Nagyon, nagyon hiú. Paul.. mintha semmi köze nem lenne apjához. Az anyja korán meghalt, s bár képet nem láttam róla, bizonyos vagyok benne hogy nem az ő mása volt. Hubert soha nem vett volna egy ilyen lányt. Ő, akivel dicsőség volt lefeküdni , a Hallei lányok körében. Nehezen nyílt meg. Apró fekete szemével úgy nézett rám mintha én is annak a tananyagnak a részese lennék, melyet kutatott. Az apja eltűnése után átvette az igazgatói kulcsot. A rossz pletykák szerint, ez nem csupán generációs tradíció volt részéről.. állítólag erőszakoskodott egyik volt diákjával. ahogy elnéztem ezt a szürke kis embert, nem igen hittem az egészet. Igaz, pont ezek a.. de ezt már le sem merem írni. Hubert kora őszi éjjen tűnt el, mikor szokása szerint Doggal farkasra vadásztak. Paul szerint apjának utolsó szakaszában két barátja volt, akik minden vadászat elkísérték. A puskája, és az ásó mellyel a dögöt temette. Aztán egyik reggel csak Dogg jött haza. A ruhája szétszaggatva, arcából és a testéből vér patakzott. Elmondása szerint egy egész falka támadta meg őket, az igazgató, vagyis Hubert meghalt, a szeme előtt szaggatták darabokra. két napig keresték. Teste egyetlen darabja sem került elő sohasem. Hubert szembeszállt a farkasokkal, ott a pajtában még nálam is jobban retteget tőlük.. míg én kerültem bármiféle találkozást is a fajtájukkal.. Nagy meglepetésemre Paul megkérdezte hol töltöm az éjszakát. minden ilyen utamon rendszerint olcsó panzióban alszom, de azon a havas decemberi éjszakán nem volt kedvem szállást keresni. Pauléknál aludtam. A felesége, Inge hozzá hasonlóan kövér, ápolatlan külsőt vett magára az évek során. Egész este konyakoztak és politizáltak. Jól megértették egymást. Paul csúnyán berúgott. Annyira hogy az sem zavarta, hogy előttem vetkőzött anyaszült meztelenre, hogy felöltse éji, barna pizsamáját. Egyre biztosabb voltam hogy Paul nem Hubert gyermeke. Kizárt dolog! Mondtam magamba. Végül egy hangos szellentés kíséretében elaludt. Inge még mindig beszélgetni akart, férje akaratlan cselekedetére felnevetett, majd újból beszélt. Azt mondta ő támogatná a régi sokkos kezelések újbóli bevezetését. a gyógyszeres hosszú beavatkozásnak, terápiának annyi értelme van, „ mint néger faszán a fekete kötött sapka.. „ Ezt mondta. Így. Rettenetesen zavart Inge a konyaktól láthatóan zavarodott, őrült beszéde. Majd mikor már lefekvéshez készülődtünk megkértem mutasson egy képet néhai apósáról. mikor a televízió alatti szekrényt kinyitotta majdnem orra bukott a részegségtől. A képen Hubert és felesége Agnetha állt egy lugas alatt, mindketten viszonylag vékonyak és jó külsejűek voltak… Hubert.. drága barátom..kettejük között egy kövér kisgyerek állt, apró turcsi orrát az égnek szegezte. Paul volt az. Most már végképp nem hittem hogy Hubert gyereke. Paul nyakában egy medál lógott. Akárhogy is néztem nem tudtam kivenni mit ábrázol. Becsuktam a bal szememet, hunyorítottam, de úgy sem.. végül elvettem az asztalról Paul vastag lencséjét.. egy farkas fej volt az. Nem értettem. Hogy viselhet valaki olyan ábrázolást a nyakában amit gyűlöl, s szenvedéllyel öl.. azt gondoltam, egy rejtéllyel állok szemben. Aztán nem találkoztam Paullal többé, egész addig még csak nem is hallottam róla, mígnem egy hónapja felhívott, hogy vállaljam el Blandurryben az orvosi állást, szelektáljam ill. helyezzem el a betegeket. Fél évet kaptam a feladatra. Utána az épületet lebontják, és egy lakópark költözik a helyére. De miért pont én?? Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 18. hatodik nap (második rész) 20 óra 17 perc Paul, előbb felért a második emeleti irodájához. Egy kulcscsomót vett elő, majd a megfelelőt kereste, a fehér, de már kopott ajtó kinyitásához. - Gyere Edgar. Na mi az, hetven év az hetven év, igaz? Nagyon ízetlennek találtam ezt a tréfát. Kelletlenül mosolyogtam. Az iroda bútorai több száz évesek lehettek. A könyvek többnyire latin nyelven íródtak, az orvosi irodalom mellett ott porosodott, Boccaccio és Petrarca egy-egy alkotása. A dekameron.. itt? - Paul, hát ezt meg ki olvassa? – böktem a bordó kötéses Dekameronra. Paul láthatóan zavarba jött, a nyakkendőjét zavartan kibontotta és sietve hozzám lépett, majd szinte kitépte a kezemből. - Valószínűleg a gazdája már alulról szagolja az ibolyát. – felelte erőltetett humorral. Kínos csend következett. - Na és hogy van Inge? –kérdeztem. - Sokat dolgozik. – felelte. - Mit csinál éppen? – kutat? - Ja! – felelte kurtán, és egy aktát vett elő majd leült az asztal mögé. - Ülj le Edgar. Azt mondja hogy … - közben az aktát lapozgatta. – Megvan! Larse Domenic. Igen. Itt van. Vagy már nem érdekel? Furcsán nézhettem ha ezt kérdezte, tekintetemet gyorsan megtisztítottam és érdeklődve néztem a lapokra. - Az ott nem ő. – böktem egy fekete-fehér képre, mely egy negyven körüli, elhanyagolt külsejű férfit ábrázolt, hosszú csapzott hajjal. Paul levette a szemüvegét és rám nézett. - Pedig ő az. – sokat mondóan nézett, majd újból felvette és az aktát felém fordította. „ Blandurrybe szállították a kórházi dühöngőt.” a szalagcím alatt volt a kép amint kényszerzubbonyba egy autóba ültetik. - De mi volt az oka? – kérdeztem. - Az őrjöngésre? – bólintottam. Egy veremben találták meg 2007 október 27.-én – közben az adatlapot nézte. – kiszáradás, majd szívleállás. Ertingtonnba szállították a megyei kórházba, egy napon felkelt az ágyból és törni-zúzni kezdett. A számítógépeket kihajigálta az ablakon, összetört mindent aminek köze van az elektronikához, majd bement a nővérek szobájába és szétverte a monitorokat, s közben végig azt ordította hogy „ ti is meghallok!”. Bezárják a lelkek kapuját. Ezt is ő mondta. Elmondása szerint túljutott a „ lélek, ösvényén, megmászta a lelkiismeret hegyét, majd mikor felért a mennyországba felébresztették.. - Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 19. hetedik nap 01 óra 39 perc Először az apám képére ébredtem az éjjel. Egy fekete ló hátán jött felém. A levegő szürkévé változott a fojtó por miatt. A háttérben kiáltások hallatszottak. Az apám egy zsákszerű nadrágot viselt, a kezében egy tőr volt, mely ahogy láttam frissen merítkezett egy számára idegen emberben. Leszállt a lóról és hozzám lépett. A bal vállamat fogta és lerántott a földre. A nyílvessző közvetlenül a fejem fölött suhant el, talán egy másik élet nyomát kutatva. Az apám megmentette az életemet mintha kedveskedni akart volna a sok rosszért amit ellenem követett el. Az arca jóságos volt, a régi haragnak és megvetésnek nyomát sem találtam. Nem tudtam hol vagyunk. Körülnéztem. Egy hófehér ló fujtatott mögöttünk, lovasa nadrágján arany lemezek csillogtak, mellkasára kék és sárga nemezek volta erősítve. láthatóan bátor ember volt. Arca mintha arannyal lett volna befestve. Az apámra nézett és teli torokból a nevén nevét ordította majd lándzsájával a nap felé mutatott. De a név, mellyen hívta nem az apámé volt. Ibrahimnak nevezte. A félelemtő a szemeim összezártam. Csak a hangokat hallottam. Száz meg száz lovas vágtatott el mellettünk. Sokan kiálltattok felénk: Ibrahim fordulj vissza! Mikor ismét kinyitottam a szemem az apám egy puha levéllel törölte arcomat. Mikor végzett a levelet kibontotta s mutatta, véres. Majd egész hozzám bújt. Olyan elviselhetetlen lett a zaj, hogy két tenyerem a fülemre tapasztottam. Hangosan kérdeztem apámtól: „ Hol vagyok? „. Az apám elmosolyodott. A lármától nem hallottam válaszát, de ahogy szájáról olvastam ezt mondta: Egyiptomban. Bárhol is történt ez az eddig soha nem látott álom, végre olyannak láttam benne, amilyennek mindig is akartam. Nehezen aludtam vissza. Talán egy óra sem telt el minor valami furcsa erő lábra állított és az ablakhoz vezetett engem. A fák hajladoztak a hideg szélben, egész összebújtak néha, mintha egymást melegítenék. Az éjszakák egyre hidegebbek. Remélem lesz valami fűtés, mielőtt belemegyünk a télbe. A padok feletti lámpa alatt egy árnyék suhant el. Lassan kinyitottam az ablakot amely halk nyikorgással kitárult előttem. Ahogy kinéztem, már senkit nem láttam. Dúdolást hallottam. Nem tudtam kivenni a dallamát. Gyorsan nadrágot húztam és bélelt kabátomat vállamra terítettem. Nem akartam bajlódni az öltözködéssel. Mi lesz ha mire odaérek már sehol nem lesz az éji zene előadója. Nagyon kíváncsi voltam. Szinte biztos voltam benne hogy Ingrid az, minden idegszálam, ezt mondatta velem. Most már szaladtam. a szél hallhatóan felerősödött odakint. A szívem úgy vert mintha ki akarna szakadni a helyéről. a lépcsőfordulóban elcsúsztam. Egy pillanatra lábaimra néztem, a papucs, mit nagy hírtelen felvettem leszakadt rólam. a halántékomban éreztem szívverésemet. Szinte feltéptem Ingrid ajtaját, biztos voltam benne hogy a szobáját üresnek látom majd. De nem. Ott állt a csukott ablak előtt és jobb irányba, a kert felé nézett. Olyan boldogság ült az arcára.. amilyet még soha nem láttam. A szemei könnyben fürödtek. - Ingrid! Maga meg mit csinál?- kérdeztem szinte ordítva A nő nem szólt semmit. Fejét hírtelen megint a kert felé vetette, mintha nem akarna lemaradni semmi lényeges dologról ami kint történik. - Nem hallja?!! Miért nem válaszol? – Azt gondoltam farkasok járnak kint. Egy ilyen állapotú nőnek bármi örömet okozhat. Bármi is legyen az.. de hírtelen megtorpantam.. a kezem már a kilincset fogta. Miért nem zárják az ajtókat? Igen.. erre gondoltam… Mi lehet az a dolog az éjszakában? Erőt vettem magamon. A hideg szél csupasz mellembe vágott, kabátomat egy mozdulattal összezártam. Nem akartam lopódzni.. csak saját magamat ijeszteném meg vele. Már túl jutottam az első, majd a harmadik padon is.. Amikor megláttam őket.. Larse volt az és a néma fiú. Nem tudtam a nevét. Eddig akárhányszor láttam, a földre nézett.. mereven, mint aki nem kíváncsi az elevenek világára. Egy hajnalon anyaszült meztelenül találtak rá Hallen főterén. Csak a bal cipője volt rajta. Mást nem viselt. Azóta nem beszélt. Egyetlen szót sem. Mind a ketten a kert előtt álltak. Majd Larse lassan letérdelt.. a szél egyre erősebb lett.. a fák szinte a földre hajlottak… mindketten az eget figyelték, majd Larse egész lehajolt dúdolni kezdett.. hát ő volt az!! A fiú arca tele lett félelemmel, majd hírtelen elmúltak az aggódás ráncai.. nem tudom hogy írjam le… Az égből sustorgás hallatszott és egy zöld valami.. szállt a kert felé.. a fiú láthatóan transzba esett.. Féltettem. Kiléptem a fa mögül és rájuk kiáltottam. - Ne! És abban a pillanatban a szél hazament .. oda ahonnan jött.. az a zöld valami eltűnt.. Larse haraggal a szemébe és mégis mosolyogva nézett rám.. még midig térdelt.. A fiú szemében egy kérdést láttam.. egyetlen egyet.. tisztán. Erősen. „Miért?” A szobámba mentem. Úgy gondoltam csak egy rossz álom volt az egész.. Miért nem vártam meg? Nem értem.. mi akart lenni az esti egész szeánsz vajon.. 03 óra 21 perc Újra fújjnak a szelek.. 08 óra 41 perc Ezt nem hiszem el!! A fiú rám nézett.. rám nézett.. még mosolygott is.. most!!! Nincs tíz perce.. „ Jó reggelt Dr Sallinger” ennyit mondott , és a dobozával a szobájába ment..
Posted on: Tue, 24 Sep 2013 18:47:16 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015