Márvány papa kincsesládájából: Amikor oskolás lettem – nagyapám mesélte Az 1906-os esztendő Szent Mihály havának harmadik napján jó anyám a kezembe nyomta az öreg Bodolai által font félfülű csumaszatyrot és elvitt a Kiliti Katolikus Iskolába. A kócos bajszú pedellus már az udvaron elmagyarázta, hogy mi illik és mi nem, hogy „kezit csókolom” – ot kell köszönni a mester úrnak, a plébános úrnak és a kántor úrnak. Hamarosan megjelent a mester úr és megmustrálta, hogy van e palatáblánk és palavesszőnk. Felbotorkált a katedrára, leült a nagy faragott székre, okuláréját ráeresztette orra hegyére, tavalyi zsiba nevelte lúdtollát belemártotta a görbenyakú kalamárisban kéken világító téntába, és csak úgy sercegett a penna hegye az asztalon heverő irka vinyettáján. - Látom, mindannyian meglátogattátok Káró bácsit a borbélyt. Szépen meglovagolta a nullás csikó a kobakotokat. Aztán, örültök – e, hogy iskolások lettetek? - Örülünk hát -, vágta rá egy cserfes, de egymás közt csak nagyszájúnak hívott copfos csöppnyi lány, Teri. - Így van kislányom! Öröm is ám, ha az ember fia okosodik – helyeselt a mester úr. - Meg az ember lánya is! – replikázott a pöttöm. - És mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a tanító úr, és a kapott választól igazán jó kedvre derült: - Hát Terus, aztán meg Terus néni. - És, te Pisti, te örülsz- e, hogy iskolába járhatsz? - Örül a rosseb! – szólt az őszinte válasz. Inkább nézegetném a gyurgyókákat a sárga földes partban, hajkurásznám az üregi nyulakat a Botromászban, mennék dinnyét lopni a káptalan földjére, azzal se törődnék, hogy Lőrinc már belehu… - Ki ne mondd! – fojtotta bele a szót a pörgő nyelvű gyerekbe a mester úr, majd ő maga fejezte be a megkezdett mondatot: - belepisilt. - Tanító bácsi kérem! – kapcsolódott be a dinnyéről folyó beszélgetésbe Ferkó, az alacsony, pufók, feltűnően szeplős gyerek – ugye nem szabad hazudni? - Azt bizony nem szabad Ferkó. A Jó Isten meghatározta a tíz parancsolatban is, hogy „ne tégy hamis tanúbizonyságot”, ami arra kötelez bennünket, embereket, hogy mindig igazat kell mondani - Akkor nekünk miért hazudták a felnőttek, hogy a Lőrincz belepisilt a dinnyébe? - Miért, talán nem úgy van? – kérdezett vissza a feltett kérdésen meglepődött mester. - Hát, nem úgy van tanító bácsi kérem! – felelte a szeplős. - Hát hogyan van? - Legyen szíves megmondani, hogy mikor pisilt bele a Lőrinc a dinnyébe? - Pontosan Lőrinc napján, augusztus 10-én. - Tanító bácsi kérem, most már mindegy, elkezdtem, hát elmondom a nagy titkunkat. - Mondd, fiam! – biztatta a mester úr. - Az úgy volt, hogy mi négyen: a Jóska, a Pisti, a Géza és én kimentünk Szent Lőrinc napján a Sió mellé a dinnyeföldre. Ott voltunk egész nap, ott töltöttük az egész éjszakát, de mi ott nem láttunk egy embert sem! Akkor miért állítja az egész falu, hogy Lőrinc belehugyozott a dinnyébe? Szegény mester úr, ha akarta, ha nem elnevette magát, majd komolyságot erőltetett magára és más mederbe terelte az események további folyását. A rongylabda (1) Teltek-múltak az évek – folytatta nagyapám a meséjét – és azon kaptuk magunkat, hogy a naptár lapja átfordult az 1910-es esztendőn. Ez idő tájt már az elemi iskola negyedik osztályában koptattam a padot. Bármelyik oldalról is nézzük, gyerekek voltunk és a gondolataink leginkább a játékokon jártak, amennyiben a házkörüli munkák, amibe már egészen kicsi korunktól belekóstoltunk, egyáltalán engedtek bennünket játszani. Magunk készítettük a játékainkat, a lányok csuhéból, kukoricaszárból, rongyokból babákat, mi, fiúgyerekek pedig rongylabdát, amelyet mindig azzal béleltünk, ami volt éppen a kezünk ügyében. Az egyik alkalommal, a Csordahegyen jött össze a gyereksereg és szomorúan állapítottuk meg, hogy eltűnt a rongylabdánk. Hamar kiderítettük, hogy Tóthék Szultán nevű kutyája tépte darabokra. - Most mit csináljunk? – állt elő a kérdéssel Pisti. - Mit csináljunk, mit csináljunk? Labdát! – határozta meg a feladatot a hosszúlábú Gyuszi gyerek. - Mindenki induljon rongyokért, aztán már tekergetjük is a gömböt. – Hamarosan visszaérkeztek a rongygyűjtők és alakult a rugdosnivaló. - Már csak egy felmosórongynyi hiányzik, és lehet összekötözgetni! – állapította meg örömmel Jancsi, amikor a kezébe vette az egyre dagadó reménybeli labdánkat. – Már csak egy jókora parget bugyogónyi hiányzik belőle! – vigyorgott Gyuri, de már a tekintetét a látótávolban lakó Mariska néniék udvarában roskadozó ruhaszárító kötelére irányította. - Gyuri, ne marháskodj! Ebből egetverő nagy csetepaté lehet, ha meg tudja Mariska néni, hogy oda a bugyogója! - Az még hagyján, de ha a ténsasszony ura, a Gergő bácsi megneszeli, hogy eztán a ház asszonya nem hord semmit a szoknya alatt! Na, abból lesz a nagyon nagy baj! – próbálta elijeszteni Gyurit az óvatosságáról ismert Dezsőke. - Ne legyen György a nevem, ha nem hozom ki azt a lúgkő színű kelmét arról a kötélről! Észre se veszik, hiszen annyi göncük van csak úgy ropog az a szerencsétlen kötél a nagy súly alatt. Van ott mindenféle anzung, ahogy nézem, még az öregasszony agyonfoltozott cihája is. Gyurka olyan ügyesen bejutott az udvarba, hogy szinte mi is alig észleltük. Igaz, könnyen lehetett rejtőzni a virágoskert futórózsája és az udvaron álló ökrösszekér takarásában, na, meg a kötélen lógó ruhák között. A fiú térült, fordult és már tekergette is friss szerzeményét a többi rongyhoz és hamarosan összegömbölyödött a magyar ősfoci. - Mi lesz, ha észreveszik, hogy hiányzik a ténsasszony alulmelegítője? – aggódott Dezsőke. - Soha nem jönnek rá, hogy mi loptuk el! – jelentette ki határozottan Gyuri. - Miért vagy ebben ennyire biztos? – kapta a kérdéseket innen is, onnan is. - Azért mert nem csak a kék bugyogót csórtam el, hanem a halovány rózsaszínt is! – felelte vigyorogva Gyurka. - Ezt nem értjük! – mordult fel a gyerekhad. - Mit nem értetek ezen? A másikat bedobtam Tóthékhoz, Szultán kutyának. Szerintetek mit gondol majd Mariska néni, ha meglátja az alsó fertály takargatóját darabokra tépve a szomszéd morgó kutyája előtt? - Az hagyján, hogy Mariska néni mit gondol, de Gergő bácsi, az a vén bolond féltékeny öregember hogy rendezi le magában ezt a cifra esetet? A rongylabda (2) Van még egy – rongylabdával kapcsolatos – történetem, pödörte meg Papa ősz bajuszát. Egyszer Géza, az örök gondolkodó kitalálta, hogy próbáljuk ki, hogy milyen lehet, amikor nem mezítláb, hanem apáink, nagyapáink bőrcsizmájában vagy bakancsában kergetjük a rongylabdát. Hát, mint mondjak, az volt csak az igazi mutatvány! A 35-ös, 36-os lábak szinte gyerekestől elvesztek a csontkemény lábbelikben. Talán ez az eset ihlette meg a „kettőt, hármat lép, mire egyet előre jut” szólás világra hozóját. Csúszkáltak a gyereklábak a durva csizmákban, addig, amíg ki nem találtuk, hogy azok orrát kapcával ki lehet tömni és akkor már nem csak esni-kelni, hanem haladni, sőt cselezni is lehetett bennük. Mire volt jó a kemény talpakkal való szaladgálás? Nem törte fel a hant, a kavics és nem sértette fel üvegcserép a talpunkat. Volt azonban egy nagyon nagy hátránya: egy-kettőre ronggyá ment a rongylabda. Ilyen esetben amilyen gyorsan csak lehetett pótoltuk, felhasználva a régi labda rongyait, és minden ruhadarabot, amit csak tudtunk szerezni. Amit csak tudtunk…mert nem is ment ez annyira könnyen azokban a nyomorúságos időkben. Mit volt mit tenni pótoltuk a rongyot, amivel csak lehetett. Nagyon jó szolgálatot tett a fűrészpor, amíg el nem apadtak a források. Egyik alkalommal, amint azon tanakodtunk, hogy mivel töltsük meg újabb labdánkat, nem tudtunk ötről, hatra jutni, csak nem állt össze a gömb, amit aztán kergethettünk volna. Szomorkodtunk, búslakodtunk, amikor Jancsi megszólalt: - Gyerekek, nagyon nagy a baj! Ruhaszárítókat, kerítéseket lehetetlen megközelíteni, mert a ténsasszonyok odakötötték a kutyáikat. Fűrészpor egy szem sincs nyáron a faluban, mert ilyenkor nem fát tesznek a sparheltbe, hanem üszékcsutát, annak a lángjánál is megfő a bableves és megsült a pogácsa. Mondjátok már meg cimborák, hogy akkor mi a lószart tegyünk a labdánkba? - Mi a lószart? – ismételte meg Ferkó Jancsi kérdését, ha én ezt tudnám, akkor meg is mondanám. - Várjatok csak! – kiáltott fel Pisti, és odaballagott a poros útra pakolt lócitrom halomhoz. - Csak nem szarozni akarsz cimbora? – kérdezte Dezsőke, azzal a riadt bamba nézésével. - Hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! – kiáltott fel Pisti. – A legjobb anyag, amit el lehet képzelni. Nézzétek csak vett fel egy marékra valót a zöldes-barna nyers szúrós szagú patás ürülékből, és minden undor nélkül egy szabályos gömbbé gyúrta. - Ez nagyszerű! – ismerte fel a helyzet komolyságát Jancsi is, és máris gyúrta a következő cuppogó kugligolyóformát. Öt percen belül az összes gyerek dagasztotta a „pomposokat” és egy árnyékos helyre kitették száradni a szabályos gömböket. - Így ni! – fejezte ki elégedettségét Pisti és ettől kezdve nemcsak az „illatos” masszát, hanem az irányítást is kézbe vette. Még aznap megszáradt a labdabetétté előlépett lócitrom és kezdődhetett az összeeszkábálás. Olyan labda kerekedett ki belőle, hogy a felnőttek is a csodájára jártak, de sehogy sem értették, hogy miből tudtak ilyen szabályos gömböket varázsolni fiacskáik. A gyerekek megállapodtak, hogy ameddig csak lehet, titok marad a labda anyaga. Egy napon az intéző fülébe is eljutott, hogy milyen nagy kinccsel rendelkeznek a fiúk. Megkereste őket elkényeztetett úri csemetéjével együtt azzal a kéréssel, hogy neki is készítsenek egy ilyen tetszetős labdát. - Nagy szerencséje van tekintetes úr! – válaszolt a kérésre Pisti -, mert éppen van egy tartalék labdánk, ezt szívesen eladjuk önnek. - Na, és mi az ára? - Egy pohár márc, egy süvegcukor a nagyobbik fajtából és minden gyereknek egy kifli a péktől. - Áll az alku! – mondta mosolyogva az intéző – és máris intézkedett, hogy a gyerekek minél előbb megkapják járandóságukat. Amint elfogyott az összes kifli, megszólalt Dezsőke: - Ha ilyen nagy a kereslet egy maréknyi lószarra, akkor érdemes lenne kivinnünk néhányat a piacra is! Nagyapja meséjét lejegyezte: Dudás Károly
Posted on: Thu, 11 Jul 2013 17:01:14 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015