Nos, akkor egy "rövidke" beszámoló a 40.Berlin BMW Maratonról! Számomra ez volt az év versenye, erre készültem egész évben, ennek több oka is volt, majd menet közben ezek kiderülnek. Tavaly ugyan kétszer már futottam maratont, de úgy éreztem, hogy azok az eredmények elmaradnak a tőlem elvárhatótól, idei eredményeim alapján a 3 óra 50 percet tűztem ki minimum célnak. Felkészülésem jól sikerült, mentálisan és fizikálisan is rendben éreztem magam, de egy kisördög motoszkált bennem, mert májusban 33 km-nél feladtam a Wink Maratont. Annak nagyon örültem, hogy két kiváló futóbarátommal együtt (Tamás és Gábor) vághatok neki ennek az újabb kihívásnak. Hatan utaztunk ki Berlinbe, és a 3 fős csapatot elkísérte 3 szuper aranyos hölgy (Éva, Évi, Viki) is. A kinti öt napot olyan jó egyetértésben töltöttük, mintha évtizedes barátság kötne össze bennünket, pedig először voltunk így együtt. A rajt előtti napon már érzékeltük az irdatlan nagy méreteket és a tömeget. Egy régi, már nem működő repülőtéren vehettük át a rajtszámokat, ahol már hömpölygő embertömegben találtuk magunkat, de minden frappánssan működött. Nagy sorban állások mellet sem láttunk dühöngő embereket, inkább a türelem volt a jellemző az arcokon. Mindhárman a reggeli rajtra koncentráltunk, nagyon vártuk azt a pillanatot. A kötelező tészta ebédet és tészta vacsorát megtartottuk. Erősen hűvös, de nagyon szép napos vasárnapra ébredtünk. Reggel 7-kor indultunk a helyi SBahn-nal (ez a HÉV-nek felel meg), és már itt óriási tömeg várt, alig fértünk fel rá, kiderült, hogy szinte mindenki a versenyre tartott. (Egy külvárosi hotelben laktunk) Egy átszállással eljutottunk egy megállónyira a rajttól, de itt már nem lehetett rendesen lépni sem, csak folyni a tömeggel együtt. Eljutottunk a Reichstag (Ez a német parlament épülete) mellé, itt kijelölt találkozási pontok voltak. Itt készült velünk a TV riport. Kedves drukkereinktől elváltunk és igyekeztünk a rajt felé. Akkora volt a tömeg, hogy indulásra nem tudtunk a rajtvonal mögé beállni, hanem a mellette lévő parkban ácsorogtunk több százan vagy ezren. Kb. 20 perccel később végre mi is átjutottunk a rajtvonalon és hatalmas várakozással neki iramodtunk a 42 km-nek. 40000-es színes emberáradattal együtt futni, kellemesen borzongató érzés. Ez a sok futó 125 országból jött el, hogy egy közös célt teljesítsen és ennek részese lenni felemelő élmény. Futóképességeinkhez képest nagyon hátul kezdtünk, ennek következménye lett, hogy kb. 32-33 km-ig folyamatosan előztünk, kerülgettük a többiket. Ugyan ettől gyorsabban telt az idő, mert mindig koncentrálni kellett, nehogy ellökjünk valakit, de emiatt nem tudtuk felvenni a megszokott tempónkat, és így ez a futás fárasztóbb lett. A berliniek csodálatos hangulatot teremtettek, végig a 42 km mindkét oldalán emberkordon között futottunk, mindenki biztatott mindenkit, tapsoltak, zenéltek, ünnepeltek bennünket! Rengeteg kisgyerek pacsizott velünk, örömfutásnak éreztük mindannyian. A mi lányaink 3 helyen is drukkoltak (ők földalattival közlekedtek közben) nekünk, ezzel is plusz energiákat küldtek. 33 km-ig hárman együtt róttuk a kilométereket, felváltva vezetve az első helyen, ekkor Tamás tempót váltott, belehúzott, Gábor tudta követni, de én ezt akkor erősnek tartottam, így inkább maradtam (helyesen!!!) a saját tempómnál. 36 km-nél kezdtem érezni, hogy nehezednek a lábaim, de nem szenvedtem, sőt 39 km-nél elfogott egy lelki nyugalom, tudtam, éreztem hogy sikerült, MEGCSINÁLTAM, és még a 3:50-es célt is hoztam, mert 3:49:48 lett a vége. Gábor és Tamás öt perccel voltak nálam gyorsabbak, most is gratulálok nekik, és nagyon klassz csapatot alkottunk és még remélem többször is fogunk alkotni. Később majd teszek fel befutó fotót is mely tanúsítja, hogy képes voltam mosolyogva befutni, ami nagy dolog, mert tavaly mindkét maraton után elég borzasztóan néztem ki. Láttam a végén rengeteg szenvedő arcot, sérülteket, teljesen kimerült embereket, akik már sétálva is alig tudtak célba érni. Ekkor még történt egy kis izgalom. Hárman vártuk a lányokat a megbeszélt helyen, de kb. egy óra múlva érkeztek meg. Kiderült, hogy a 39. km-nél a két fiút látták, és vártak engem, de nem láttak (én sem őket), és nagyon izgultak, hogy mi lehet velem. Mivel csak öt perccel voltam mögöttük, én hamar beértem utánuk, de a lányok mindaddig amíg a találkozási pontig nem értek, azt hitték, hogy velem valami baj történt, de mondtam nekik, hogy "vén fába nem üt olyan könnyen mennykű"! Aztán mindenki megnyugodott, és visszamentünk fáradtan, de jó hangulatban a helyi BKV-val a hotelbe. Ebéd-vacsora együtt lett fogyasztva, óriási adag csülökkel és azt hiszem 4 korsó sörrel, majd este még koccintottunk Rose pezsgővel a sikerünkre. A jó időeredménynél is sokkal fontosabb, hogy sérülésmentesen, különösebb erőlködés nélkül sikerült Berlin ostroma mindhármónknak. A riporternő megkérdezte tőlem, hogy miért pont Berlin. Erre neki nem adhattam pontos választ, de itt megosztom ezt szűk baráti körben. Ez nekem volt személyes indíték. Egyrészt Berlin nagyon szerethető város és nagyon régen a 70-es években háromszor egy-egy hónapot dolgoztam itt nyári diákmunkásként és így sok emlék köt ide. Másik ok, hogy édesanyám ugyanezen a napon született, aki még 1973-ban halt meg, de ifjú korában igen sokat szenvedett német földön, és úgy gondoltam, az ő emlékének ajánlom ezt a futást. Köszönöm az itthoni Runberries tagoknak a felénk küldött pozitív energiákat és a szurkolásukat, köszönöm a két fiú barátságát, és támogatását, köszönöm a 3 lány aggódó, szerető és lelkes buzdítását és külön köszönöm mindig hűséges "fegyverhordozóm" (a feleségem) szeretetét, megértését, támogatását. Ja, és 10.13-án vár rám a Spar maraton Budapesten! Hú, már alig várom! (Mi lett volna, ha nem "rövidke" a beszámoló?)
Posted on: Tue, 01 Oct 2013 21:51:42 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015