Olvassátok és terjesszétek: Élet és Irodalom 2013. 09.09. Bruck András Hátsó kijárat Azt olvastam valahol, hogy háborúban az ember győz, nem a fegyver. Szép gondolat, de talán túlságosan is nagyravágyó. Kevés ember bír el ekkora terhet. Hát még egy egész nép. Itt vagyunk például mi, magyarok, élő bizonyítékai, milyen könnyű legyőzötté válni. Egy ujjal nem értek hozzánk, mégis elvehettek tőlünk szinte mindent: jogot, pénzt, szabadságot. Naponta született egy új törvény, változott egy szabály, szigorodott egy rendelet, mi meg sokáig fel sem fogtuk, mi folyik. Ravaszul csinálták, apránként ereszkedett le a redőny, lassan jött a sötétség. Nem vettük észre, hogy ez az egész nem más, mint felkészítésünk a hatalmon lévők szeme előtt lebegő végső cél, a diktatúra visszaállítására. Felkészítésünk a belenyugvásba. A stratégia bevált, és talán még soha ennyire közel nem voltunk ahhoz, hogy valóban beteljesedjenek Metternich híres becsmérlő szavai: „Ázsia a Landstrasszénél kezdődik”, azaz Bécs harmadik kerületénél, ahonnan a Magyarországra vezető országút indult. Két évtized után most ismét nullán állunk, akár megint kezdhetnénk mindent elölről. Csakhogy nincs mindig újrakezdés. Meglehet, gyengeségeinkért, hibáinkért a történelem ez egyszer utoljára, végleg benyújtja a számlát. Megeshet, hogy Ady „rossz csillagú Magyarországán” ezúttal tényleg az utolsókat pislákolja a fény. Pedig volt lehetőségünk véget vetni az egyvégtében tartó meghátrálásnak, volt esély megállítani a hatalomba beleszédülteket. A legígéretesebb 2012 legelején. Ha akkor, január másodikán este bemegyünk az Operába, most egy másik országban élünk. Akkor a postaládánkban nincs több öntömjénező levél a miniszterelnöktől, a mi pénzünkből már nem épül az ő magánstadionja Felcsúton, és a világban nem holmi haramiaországként írnak, beszélnek rólunk. Aznap este ott bent a megdöntött alkotmányt, a parlamenti demokrácia megkezdődött végvonaglását ünnepelte a jobboldal, és mi nem mentünk be, hogy véget vessünk a zenének. Az Andrássy úton egyre csak nőtt a tömeg, az ünneplésre érkező jobboldali vendégek közül többen már inkább az Opera öreg falai mellett osontak el, és oldalt meg hátul jutottak be az épületbe. Talán rossz volt a lelkiismeretük, talán féltek is. És a miniszterelnök sem jött ki a balkonra, hogy a néppel együtt ünnepelje meg az új alkotmányt, hanem dolga végeztével a hátsó kijáraton át, rendőrök sorfala között ugrott be az autójába. Micsoda felemelő ünnep volt! Addigra kinyílt a szemünk, mégsem mentünk be, megelégedtünk önmagunknak az aszfalton egyre hosszabban elnyúló látványával. Elhitettük magunkkal, hogy ezt így, ilyen „kulturáltan” kell csinálni. Az a fővárosi elit kivonulása volt, amely a mai napig arra büszke, hogy ő „nem olyan”, ő nem gyújtogat kukákat. És a színpadon állók közül sem tette fel senki a kézenfekvő kérdést, hogy vajon jogfosztottan nem inkább barbárok vagyunk-e, mint kulturáltak? Vagy akár Victor Hugót is idézhették volna: „Amikor a zsarnokság tény, a forradalom jog”. Hogy valójában miért nem mentünk be, arra már évekkel ezelőtt született egy minden bizonnyal igaz magyarázat. Az épp a minap nálunk járt híres burmai ellenzéki asszony, Ang Szán Szu Csí szerint „a demokrácia paródiája veszélyesebb, mint a kendőzetlen diktatúra, mert lehetőséget ad az embereknek, hogy ne csináljanak semmit”. És mivel mi tényleg nem csináltunk semmit, a jogfosztás másnap menetrendszerűen folytatódott, hiszen a rendszert már akkor is a formálódó diktatúra szempontjai vezérelték: a köztévé kamerái üres Andrássy utat mutattak. Nem láttak több tízezer embert! Mi meg az elemi erejű felháborodás helyett ismét csak kulturáltan tudomásul vettük, hogy azok, akiknek védeniük kellett volna bennünket, megtagadtak. Az ár, amelyet a „kulturáltságunkért” fizetünk, rettenetes. A mindenre elszánt autoriter vasakarat találkozása a rázúduló bajokat pedánskodva méricskélő, a diktatúrát afféle múló anomáliává agyonelemző, fecsegő ellenzékkel végzetesnek bizonyult. Magyarország mára messzire távolodott a világfejlődés főáramaitól, és most koloncként lóg Európa testén. Most még, mint pióca a vért, szívja ki belőle a pénzt, aztán majd eltelve, de inkább az adakozók által undorral lepöckölve, idővel lehull róla. És akkor majd tényleg okkal szipoghatjuk, hogy „egyedül vagyunk, minket mindenki bánt”. A Nyugat szorgos, hatékony népei nem kérnek majd többet álnok politikusainkból, potyázásunkból, a „forgóajtón utolsóként bemenni, elsőnek kijönni” ravaszkodásunkból, a Kelet lakóinak pedig örökre idegen gondolat maradunk. A Globus konzervek KGST-korabeli szép emléke nem lesz elég a családtaggá váláshoz. És akkor, csak akkor jön majd a kollektív ébredés, sírás-rívás, bűntudat, de már késő lesz. Ami azt illeti, már most is késő. Fél lábbal már Keleten, a volt szovjet tagállamok között vagyunk, és ha jövő ilyenkor is ez a rezsim ül a nyakunkon, akkor mindkettővel ott leszünk. Pedig számunkra ott nincs semmi, csak por és homok, és a sok keleti zsarnok szemében mi sem vagyunk más, mint por és homok. Ugyan mink van nekünk, amire nekik szükségük volna, s amit ne tudnának máshol olcsóbban, jobb minőségben megvenni? Egyszer majd kiderül, mikor dőlt el a miniszterelnök fejében, hogy Nyugat helyett Keleten legyen a jövőnk, s hogy neki igazából diktatúrát volna kedve építeni, nem demokráciát. Merthogy 2007. november 17-én még ezt nyilatkozta a Magyar Hírlapnak: „...Nyugaton van keresnivalónk. Keleten semmi keresnivalónk”. És nem ez volt az egyetlen ígéret, amit ő és pártja nem tartott be. Kivétel nélkül minden ígéretüket megszegték. Ellenzékben azt ígérték, nem nyúlnak a nyugdíjmegtakarításokhoz, aztán elvették. Radikális adócsökkentést ígértek, helyette lett több tucat új adó. Tandíjmentességet ígértek, lett tandíj, a korábbi sokszorosa. Tagadták, hogy alkotmányozási terveik lennének, aztán még az alkotmány nevét is megváltoztatták. Támadták az MSZP korábbi egyfordulós választási tervét, aztán megcsinálták. Azt ígérték, nem adnak szavazati jogot a határon túli magyaroknak, de adtak. 2008 februárjában, a köztelevízióban ezt mondta Orbán Viktor: „És a kérdés az az, hogy képes lesz-e Magyarország bekapcsolódni a tudásalapú társadalmak, a tudásalapú gazdaságok európai rendszerébe”. Most meg a munkaalapú társadalmat hirdeti. Ugyanebben az évben, a TV2 Tények című műsorában ezt mondta: „Ebből következik, hogy nem lehet egy kulcs, több kategóriának kell lennie”. És hány lett? Természetesen egy. 2010. július 7-én ezt mondta: „Csányi Sándor garanciát jelent arra, hogy a magyar labdarúgás üzleti alapon is meg tud szerveződni”. Nem szerveződött meg, minden korábbinál több közpénzt nyel el a futball. Több orvost és ápolónőt ígértek, hovatovább egy se marad. Azt ígérték, rendezik a kórházak eladósodását, nem rendezték. Azt ígérték, visszateszik az egészségügybe azt a pénzt, amit az előző kormányok kivettek. Nem tették, még többet vettek ki belőle. Tanári életpályamodellt, a tanári presztízs visszaállítását ígérték, ehelyett felforgatták az iskolákat, lenaplopózták a tanárokat. Azt mondták, megvédik a rendőrök kedvezményeit, de elvették. Annak idején tiltakoztak az MSZP áfaemelése ellen, aztán ők is emeltek. Tíz év alatt egymillió új, főként piaci alapú munkahelyet ígértek: az építőiparban, a mezőgazdaságban és a turizmusban, lett belőle többnyire értéktelen és értelmetlen közmunka. Hétszázalékos gazdaságnövekedésről beszéltek, lett tavaly mínusz kettő, az idén jó, ha nulla. És most ebből a semmiből ígérgetnek, csak maradhassanak. Még van dolguk velünk. Még nem vettek el mindenkitől mindent. Kik ezek az emberek? És miféle anyagból lettek gyúrva? Na és milyen párt az, amely eltűri, hogy első embere azt csináljon, amit akar, úgy változtassa az álláspontját, ahogy akarja? Kádárnak a kommunista diktatúrában jobban meg volt kötve a keze, mint Orbán Viktoré, nyugati politikus pedig egész biztosan belebukna, ha szembefordulna pártja nyíltan hirdetett elveivel. De neki nincsenek ilyen gondjai, mivel hozzá hasonlóan a pártjának sincsenek elvei. A Fidesz egy ideológia nélküli, szerzésre specializálódott mutáns. Nem jobboldali, mert akkor tisztelné a piacot és a versenyt, nem centralizálna mindent, és nem követne szélsőbaloldali gazdaságpolitikát; nem baloldali, mert akkor nem taszítaná nyomorba a legszegényebbeket, nem növelné, hanem csökkentené a társadalmi különbségeket; nem konzervatív, mert akkor évente két-három törvényen változtatna, nem két-háromszázon, nem kapitalista, mert akkor nem lenne piac-, verseny , vállalkozásellenes, nem demokratikus, mert akkor nem felrúgná, hanem betartaná a törvényeket, nem szűkítené, hanem bővítené a demokratikus jogokat; nem keresztény, mert akkor ismerné az evangéliumokat, és biztosan nem üldözné, hanem segítené a szegényeket, és még az antikommunizmusuk sem őszinte, hiszen több közöttük az expárttag, mint az SZKP-ben volt. A leginkább Stendhal jellemzése illik rájuk: „Csak az lehet boldog a bűnben, akinek semmilyen lelkiismeret-furdalása nincs. Nem tudom, van-e ilyen ember; én sohasem találkoztam ilyennel.” Szerencsés ember volt Stendhal, szerencsés ország Franciaország. Ha két évszázadunk nem is, de két évtizedünk azért volt rá, hogy ne csak testben, hanem lélekben is nyugati országgá váljunk. Vagy legalább elinduljunk afelé. Nem Ausztria volt a reális cél, hanem az, hogy elhiggyük, nálunk is létrejöhet az irigyelt nyugati életmodell alapfeltétele: a korrekt állam és a nyugtalan szellemű, saját erejéből boldogulni akaró polgár együttműködése. Ennyi idő ahhoz is épp elég lett volna, hogy önnön sorsunkon keresztül megtapasztaljuk: a nyugati kultúrában az egyén előrejutása főként szorgalom és rátermettség dolga, és hogy nem a Békemenet az előrevivő, produktív közösségi morál. Politikusaink kormányzási kultúrát tanulhattak volna, együtt azzal a tapasztalattal, hogy igenis az őszinteség a legjobb politika. Úgy kétszáz évvel korábban erre utalt Abraham Lincoln is egy találós kérdéssel. „Hány lába van egy kutyának, ha a farkát is lábnak hívjuk? Négy – felelte a három legnagyobb amerikai elnök között számon tartott férfiú. – Mert hiába hívjuk a farkat lábnak, attól az farok marad”. Bezzeg a mi kutyánknak annyi lába van, amennyit a gazdi nem szégyell bemondani. Már a szabadság első néhány évében sok minden kiderült rólunk is, meg a magyar államról is. Folyamatosan szólt a vészcsengő, de hiányzott a szellemi és morális autoritás, amely irányt adhatott volna az eseményeknek; nekünk nem volt Václav Havelünk, aki esetleg megakadályozhatta volna azt, amibe most végül belefutottunk. Volt viszont helyette más, lávaként bugyogó korlátoltság. Így írt Krúdy erről, a mifelénk csöppet sem ritka emberfajtáról A tiszaeszlári Solymosi Eszterben: „Mintha bolondok, gonoszok, kísértetek földjén volnánk. Szellemekkel kellett viaskodni, az ördögtől megszállottakkal vitatkozni, a fanatikusok mendemondásait kellett elfogadni igazság gyanánt”. És a rendszerváltáskor ezek a kísértetek mind feltámadtak. Ezek az alakok zárják el a csapot a szegények elől, ezek vonulnak be lóháton Erdélybe, és kupeckednek halott író csontjaival, ezek a jobboldal vezérpublicistái, és ezek kapnak stroke-ot István király farmerjétől, ezek erkölcsösködnek nyolc elemijükkel, hamisított diplomájukkal, kékre-zöldre vert feleségükkel, ezek hagynák az útszélén az ország egyharmadát, ezek nevezik kommunistának azt, aki átlát rajtuk és zsidózzák le azt, aki mindenben különb magyar náluk, ezek nyerik el a szomszédjaik földjét, legelőjét, s szorítják ki belőlük az életet, ezek hiszik azt, hogy Orbán Viktor Kossuth reinkarnációja, ezeket kell a „baloldal mindig ráront a nemzetére” véres húscafatjaival etetni, nehogy elillanjon az önbizalmuk és a hazaszeretetük. Lám, még sincs következmények nélküli ország. Hosszú évek tömeges megalkuvásai és válasz nélkül hagyott diktatórikus lépések sorozata után a kérdés eldőlt: Magyarország kiszállt a versenyből, a világ továbbra is egy szegény, dühös és panaszkodó népnek fog látni bennünket. Pedig kezdettől világos volt, mi a tétje ennek a nem egészen negyedszázadnak: mi kényszerítjük rá az államot, hogy legyen már egy kicsit intelligensebb és szerényebb, vagy az minket, hogy ne legyünk már annyira öntudatosak és igényesek. A küzdelem a mi vereségünkkel végződött, így most alighanem továbbra is sokáig érvényes lesz ez a kereken száztizenegy éve készített nemzeti látlelet: „...Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra (...). Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába (...). Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre”. Rémisztő! Száztizenegy éve írta ezt Ady, és semmi nem változott! Fog-e valaha egyáltalán? Nem tudom. A jövő itt van bennünk. Csak az biztos, hogy az emberi minőség egy bizonyos szintje alatt egy ország csak a semmibe kormányozható. Ez lett Magyarország veszte Horthy alatt, és most újra ez fenyegeti. Akkor az elvakult fanatizmus, most az ország vezetőinek minden erkölcsöt, szabályt tagadó nihilizmusa visz bennünket a végzet felé. A jogrend és a tulajdonviszonyok feldúlásával a Fidesz olyan szélsőséges ideológiák társaságába került, mint a kommunizmus, a nácizmus és az iszlámizmus. A párt a nyílt erőszaktól ugyan mindeddig tartózkodott – igaz, oka, ürügye sem volt rá –, máskülönben ugyanazt vallja, mint azok: bármi megtehető, a hatalmon lévők akaratát semmi nem korlátozhatja. Hogy a diktatúra ehhez mire hivatkozik: Mohamed prófétára, a Führerre, a Pártra vagy a kétharmadra, teljesen mindegy. „Mi a dolgok mértéke? A hatásuk” – mondja Jung, és ezzel Orbán rendszeréről is mindent elmondott. Nagyon is árulkodóan fogalmazott Lázár János, e rendszer egyik kulcsfigurája, 2011 utolsó napján: „2012 júniusára ebben az országban minden megváltozik.” De már egy évvel korábban Orbán Viktor is ugyanerről beszélt: „Megtörtént az átállás, leraktuk az alapokat, ideje nekiállni az épület felhúzásának, vagyis Magyarország megújításának.” Ezt meg Hitler mondta a németeknek 1933-ban: „Adjatok nekem öt évet, és nem ismertek rá Németországra!” A kommunisták pedig ezt dalolták: Holnapra megforgatjuk az egész világot. Hitler terrorrendszere a saját poklában égett el, a kommunistáké nem bírta a versenyt a Nyugat szabadságával, Orbán semmilyen mérhető teljesítményre nem képes rendszerét viszont kizárólag a népre rátelepedett szörnyű tehetetlenség és akaratgyengeség tartja fenn. Azt viszont jól mondta Lázár, hogy az országban minden megváltozott. Egy modern ország jólétéért, fejlődéséért felelős valamennyi tényező: jogbiztonság, üzleti bizalom, szabályozói miliő romokban, a hanyatlás és a bomlás különböző fokán áll szinte minden intézmény és iparág. Viszont jövő őszre állni fog a Városligetbe tervezett azeri emlékpark, benne az azeri diktátor szobrával. Ennek a folyton dicsekvő társaságnak fogalma sincs, mihez kezdjen a gazdasággal: a hetenkénti adóemeléseken és trükkös pénzbehajtási technikákon kívül nem ismer semmilyen módszert, amely révén több pénz kerülhetne az államkasszába. Hogy aztán, mint minden normális országban, a növekvő nemzeti jövedelemből építsen, fejlesszen, bővítsen, szolgáltasson. Hogy abból emeljen bért, abból népboldogítson. Mert előbb fosztogatni, aztán a sarcból osztogatni, dupla bűn: nemcsak a jelent teszi tönkre, hanem a jövőt is. Nincs egyetlen dolog, ami a hatszáz új törvény és több ezer átírt új szabály, rendelet nyomán javult volna. Kivétel nélkül minden rosszabb lett, még a foci is, amely természetszerűleg szintén az általános züllés és hanyatlás jegyeit mutatja. És ha a kormány a párnacihából is kirángatja majd az emberek pénzét, és vak dühvel, csak azért is mindenhova stadiont épít, akkor is egyre rosszabb lesz. Mert a belenyúlok a kasszába, és arra és annyit veszek ki belőle, amire és amennyit akarok, a feltartom az ujjam és megmondom, keleti szél fúj-e vagy nyugati, nemhogy nem versenyképes módszer, hanem a leggyorsabb út a hanyatláshoz, és ha egyszer minden összeesküszik ellenünk, akkor a teljes lecsúszáshoz. Magyarország persze nem fog elsüllyedni, mint Atlantisz, de ahol a tényekkel szemben milliók számára egyetlen ember az igazság, pusztán az, hogy van, ott nincs esély. Mindig lesznek olimpiai bajnokaink, élvonalbeli tudósaink, külföldön is keresett művészeink, de apránként mindenhonnan a hátsó kijáraton át kényszerülünk majd távozni, mint a miniszterelnök azon a végzetes január másodikai estén. A jobboldaliak közül is sokan látják már a bajt, mégis hallgatnak. Állítólag azért, nehogy az övéik kitagadják őket, mert akkor már inkább a halál. Különben is, ők végre jól érzik magukat, visszakapták az országukat. Most mi jövünk, mondogatják jobboldali értelmiségiek. Ez jó hír, elvégre ők is magyarok. Akkor a sűrűn leeső potya milliárdok mellé most majd biztos ők kapják a nemzetközi irodalmi díjakat is, őket választják a brit Királyi Zeneakadémia tiszteletbeli tagjává, és születésnapjukon őket látja vendégül a német államfő. A baloldali értelmiségnek kevesebb a vigasza – a laptopjukon kívül szinte semmijük nem maradt. A megélhetési forrásaik minimálisra zsugorodva, sokan közülük az utcán, sokan éheznek, a sajtójuk és egyetlen rádiójuk kivéreztetve, minden hirdetési bevételtől megfosztva, a jobboldal uralta városokban számos ismert író nemkívánatos személy, ennek ellenére hallani sem akarnak róla, hogy itt diktatúra lenne. Már hogy lenne, amikor a Szkénében lehetséges visszabeszélni! De közben egymás között Viktornak nevezzük a miniszterelnököt, talán azért, hogy ez az egész ne legyen olyan félelmetes. Hiába Orbán lényegében korlátlanná vált egyszemélyi hatalma, amit zökkenő nélkül biztosít számára a neki engedelmes parlamenti többség, a kulcspozíciókba kinevezettek szolgai alávetettsége, az általa felszámolt demokratikus kontrollintézmények hiánya, a nemzet helyett hozzá lojális köztársasági elnök és a tömegek manipulálását elvégző közszolgálati és jobboldali média, a baloldali értelmiség továbbra is a parlamenti választást tekinti a szabadság és önkényuralom közti választóvonalnak, holott a demokrácia nem pusztán egy darab papír, amelyet négyévente bedobnak egy dobozba. De ebben sincs semmi új, az ország nagy többsége a szocializmust sem tartotta diktatúrának. Az a bátor burmai asszony tényleg ismeri az önkényuralmi rendszerekben élők lelkiállapotát, a saját bőrén tanulta meg, hogy a demokrácia és diktatúra közötti szürke zóna az ellenzéki sumákolás ideális táptalaja. De a szürke zónából mi már kiléptünk. A helyzetünk hónapról hónapra romlik, és nyilvánvaló, hogy már egészen másról, sokkal többről van szó, mint „csupán” arról, hogy a magyar állam három és fél éve maffiaszerű bűnszövetkezetként működik. Ehhez nem lett volna szükség a pincétől a padlásig mindent felforgatni, a közigazgatás és a jog teljes intézményrendszerét szétdúlni, a magyarok életének alapélményévé a kiszámíthatatlanságot, a bizonytalanságot és a félelmet tenni. Magyarország olyan hely lett, ahol egy csokoládélopáson ért gyereket meghurcolhatnak, de ha az állam ellopja sok ezer ember üzletét, akkor az új tulajdonosok kiírhatják a boltjukra, hogy Nemzeti. Ahol a két, még ellenállni merészelő polgármester egyikétől bosszúból elcsatolták a kerülete egy részét, a másik városában pedig vagy áram nincs, vagy szemétszállítás. Ahol a nemzeti ünnepeken több a rendőr és a rendőrautó, mint az ünneplő, ahol vidéken már a fenyőtobozok összeszedéséért is börtön jár a cigányoknak, ahol százezreknek nincs nyugdíjuk, százezrek mindenféle ellátás nélkül maradtak, százezrek kifizethetetlen hiteladósságban fuldoklanak, ahol már a gazdagok is rosszul érzik magukat, ahol a felszín alatt egyre terebélyesedik a kormány kedvéért éhen halni nem hajlandók alternatív, nem adózó, illegális világa: kocsmákkal, húsfeldolgozókkal, szálláshelyekkel, vendéglőkkel, ahol az egyik fővárosi kórházban tizenhat sebészből hat maradt. Nem kéne azoknak is itt gyógyíttatniuk magukat, akik miatt ezek az orvosok feladni kényszerültek? Hogy ne mindig csak rendes emberek haljanak bele az ellátatlanságba. Jóllehet, felzárkózási reményeinket ez a rezsim végképp ad acta tette, és Magyarország most már a visegrádi országoktól is leszakadóban, a baloldalon még mindig sokan vélekednek úgy, hogy Orbán Viktor célja is egy sikeres nemzet. Valóban? Akkor miért nem változtat módszert és irányt, hiszen már saját táborának közgazdászai sem hisznek neki. A demokrácia híveinek azonban nehezükre esik elfogadni, hogy akit a nép választott meg, az is fordulhat a nép ellen, nem értik, hogy a diktátort kizárólag a saját sorsa foglalkoztatja; felőle minden összeomolhat, mindenki éhen halhat. Nem, ha Orbán Viktort tényleg érdekelné, mi lesz Magyarországgal, akkor nem rombolná hazája nemzetközi presztízsét, nem akarná tönkretenni a bankokat és elűzni a befektetőket, akik nélkül, és ezt ő is pontosan tudja, egy ország csak vegetál. Akkor nem bármire kapható, kiégett cinikusokkal venné körül magát, hanem külföldi elit egyetemeken végzett, saját magánál képzettebb, a modern világot értő, annak problémáira megoldásokat keresni képes emberekkel. Akkor tőle is hallhatók lennének olyan őszinte szavak, mint az olasz miniszterelnöktől, aki merte az olasz fiatalok elvándorlását annak nevezni, ami: rémálom. Akkor ő is olyan bölcsen, emberségesen szólna neki amúgy nem tetsző bírósági döntésekről, mint az amerikai elnök szólt az után, hogy a bíróság a közelmúltban felmentett egy afroamerikai fiatal meggyilkolásával vádolt fehér férfit. Az elnököt megrendítette az ítélet, azt mondta, az áldozat lehetett volna az ő gyereke is, vagy régebben ő maga, de az ország érdekét nézte, ezért érezhető fenntartásai ellenére is elismerően szólt a bíróról és az esküdtekről. Lincoln és Obama – realitás és tisztesség. Ha ezt kétszáz éven át fenntartod, a nemzeted sikeres lesz. Ha hazád egyik felét a másik ellen uszítod, ha a jog, a bíróságok, a valóság ellen lázítasz, ha álmodból felkeltve is valótlanságokat mondasz, akkor a nemzeted csak szenved. Ugyan, hogyan is akarná nemzete sikerét az, aki azzal kérkedik, hogy negyven évre megkötötte a következő kormányok kezét? Netán a kapitány is megkötözi az utasok kezét, hogy semmiképp ne menekülhessenek, ha léket kap a hajó? Mi van, ha másképp, mint erőszakos úton nem lehet majd ezektől a kötelékektől megszabadulni? Íme, egy miniszterelnök, aki saját egójáért bármekkora árat hajlandó a népével megfizettetni. De ez sem új. Bármilyen megrendítő is a párhuzam, Hitler neve ezúttal is okkal említhető: „Ebben is jéghideg vagyok – mondta. – Ha a német nép nem elég erős, nem elég önfeláldozó, hogy vérét ontsa a létéért, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie...” Csak nem nekünk is a vérünket kéne ontanunk? Lebecsüli az emberi lélek labirintusait, aki úgy gondolja, hogy mint egy pince, bevilágítható, s minden cselekedet szépen sorban megmagyarázható. Olykor nagyon sűrű ott bent a sötétség, a homály, a magány. Régóta úgy gondolom, hogy a miniszterelnök is sok mindent csupán azért tesz, mert megteheti. Szeret azzal a tudattal élni, hogy bármit megtehet. Büntet, felemel, bosszút áll, megszüntet, létrehoz – a sajátja helyett mások életét éli. „A magamfajta emberek szeretnek valami jelentőset véghezvinni, valami rendkívülit” – mondta nemrég egy amerikai lapnak. És van-e annál rendkívülibb, mint korlátok nélkül élni? Normálisan az ember elviseli a civilizációt életben tartó szabályokat: a szülői autoritást, a közlekedési táblákat, az orvos utasításait – a politikus pedig a saját hatalmát keretek között tartó jogrendet: az alkotmányt, a bíróságok döntését, a politikai ellenfelek létezését. De ő képtelen erre, semmi nem utal rá, hogy tisztában van hivatala felelősségével. Nyoma sincs beleérző-képességnek, valóságérzéknek, együttérzésnek, anélkül pedig még egy villamost sem lehet elvezetni, nem egy országot. És ha hagyjuk, hogy az útjában álló utolsó akadálytól, uniós tagságunktól is megszabaduljon, akkor végleg szabad lesz – mi meg végleg és reménytelenül rabok. Mert neki nem Európával és az IMF-fel van baja, hanem saját magával. Hiába, a zsarnokok már csak ilyenek, bonyolult lelkek. Azért akadnak, akik pontosan látják, mi folyik. Például az oroszok. A minap az Európa Tanácsban éppen ők vették védelmükbe Orbán rendszerét. És aligha véletlenül kezdünk újra tetszeni nekik, elvégre Moszkva szabadság- és Nyugat-ellenessége semmit nem változott. Na és Minszk, a szintén árgus szemekkel figyelő fehérorosz diktátor? Ő tavaly novemberben meg is üzente, hogy visszavárja a táborba az „Európából és a demokráciából kiábrándult” Magyarországot. Nem különös, hogy a régi barátok látják, amit a baloldali értelmiség nem? De Orbán is figyel, és tud ő udvarias is lenni. Ő a demokratikus török ellenzék nyári tömegtüntetései idején a török miniszterelnököt támogatta meg. És micsoda meleg szavakkal! A török rendőrségi akciók halottjai és sok száz sebesültje ellenére sem mondott olyat, hogy Erdoğan rárontott a nemzetére. Pedig gumilövedék is volt bőven. Tényleg, hogy lehet, hogy a demokratikus európai intézményeket és vezetőket menetrendszerűen szapuló magyar miniszterelnök éppen azt a politikust vette védelmébe, aki korábban sikeresen nyugatosodó hazáját már egy ideje vaskézzel tereli vissza az iszlám, jogokat és szabadságot nélkülöző világába? Hogy lehet? Úgy, ahogy a latin közmondás tartja: Similis simili gaudet – hasonló a hasonlónak örül. Ami velünk történt, arra már régen nem vonatkozik a „mindenkinek jogában áll hülyének lenni” Fidesz-okosság. Magyarországot három és fél éve nem hibás politikusi döntések következményei sújtják, hanem ártó szándékúak. A magyar államot saját vezetői a magyar nép ellen fordították, annak „józan és őszinte szolgálata” helyett. Mások földjének, üzletének, pénzének, takarékszövetkezetének átjátszása új tulajdonosoknak nem új nemzeti tőke kialakítása, hanem bűntett, még akkor is, ha nem bőrkabátos ÁVH-sok vettek részt benne, hanem tízmilliókat számlázó ügyvédi irodák, és a tulajdonváltást a parlament szentesítette. A lehetségesnél kétszer drágábban hitelt felvenni nem gazdasági szabadságharc, hanem sok százmilliárdos kár, hűtlen kezelés. És persze nem önmagában a kétharmad miatt omlott össze a parlamenti demokrácia normál működési rendszere sem és szorult ki az ország ügyeiből az ellenzék, hanem a kétharmaddal történt gyalázatos visszaélések miatt. Bebizonyítható, hogy e törvények nagy száma és azok tartalma révén megvalósult a választások előtt eltitkolt igazi szándék: a hatalom kizárólagos gyakorlása. Bebizonyosodott, hogy a nevezetes centrális erőtér tényleg nem jelentett mást, mint az egyszemélyi vezetés, a pártállam és a pártsajtó: a diktatúra visszatérését. És ez így volt előre megtervezve, és ebből nem jöhetett ki más, mint amit látunk: az ország elnyomorodása. A harcnak, amelybe a miniszterelnök magát és kormányát belehajszolta, nincs egyetlen akceptálható eleme sem. Márpedig hamis célokért, hamis indokokkal és hamis eszközökkel vívott harcok bukásra vannak ítélve. Előbb-utóbb Orbánék is biztosan magukra rántják az abroszt, csak az kérdés, hogy egyedül ők lesznek alatta vagy az egész ország. Na és, hogy mi történik majd utánuk. A majd egyszer – ki tudja, mikor – győztes ellenzék akar-e, tud-e igazságot szolgáltatni, vagy a hátsó kijáraton át fog ki-be sunnyogni, mint a jobboldali celebek az Operába? Mert a köznyugalmat nem az szolgálja majd, ha egy másik kormány szemet huny e bűntettek felett, hanem, ha megtorolja őket. És sok baloldali értelmiségi rosszul gondolja: ez akkor nem bosszú lesz, hanem a Fidesz okozta tengernyi törvénytelenség, méltánytalanság, kár és bánat orvoslásához elkerülhetetlenül szükséges igazságtétel. A szocializmus negyven évéért már nemigen lett volna kit felelősségre vonni – a rendszerbe addigra amúgy is szinte mindenki beleivódott –, ezért a négy évért viszont van. A kormánypárti képviselők, akik a diktatúrához vezető törvényeket nyikkanás nélkül mind megszavazták, kormányszóvivők, akik nap nap után hazudnak nekünk, és kijelentéseikkel saját nemzetük milliónyi vétlen, ártatlan tagját otrombán gyalázzák, jogászok, akik a demokrácia iskoláiban tanultakat hajlandók voltak a demokrácia ellen fordítani, politikusok, akik arcot adtak a diktatúrának, akik havi egymillióból milliárdokat spóroltak meg… Talán egyedül a Sándor-palotából érkeznek a rossz lelkiismeret halvány jelzései. Mintha a köztársasági elnök aggódna, mintha érezné, hogy ebből egyszer még baj lehet, de kiszállni neki sem volt ereje. A többiek, mint a gőzhajó lapátkereke, egykedvűen végzik a dolgukat, úsznak az árral, semmi nem mutatja, hogy ismernék a mondást: a fák nem nőnek az égig. Mi lesz velük? A majd az egyszer újra szabad Magyarországon mi lesz ezekkel az emberekkel? Vagy, mintha mi sem történt volna, minden megy majd tovább? És mi lesz a közszolgálati és jobboldali média vezetőivel, főszerkesztőivel, a diktatúra legalantasabb kiszolgálóival? Mögöttük még világmegváltó ideológia sincs, mint ami egykor a hithű kommunistákat mozgatta, önigazolta. Ez az egész nekik csak pénz, autó, ház, utazás, a minőségi újságírás nagykeresztje, titkos bankszámlák, más meg nem érdekli őket, a legkevésbé az, hogy ebbe belerokkant az ország. Azt a tengernyi hazugságot és elmebajt, amit a jobbra szavazók, köztük az én ismerőseim is szajkóznak, tőlük, az ő lapjaikból, rádióikból, televízióikból tudják, és amit tudniuk kéne, nem tudják, mert azt elhallgatják. Egy olyan országban, ahol egy kisiskolás az általa írt szülői igazolásért okirat-hamisítással vádolható meg, ott csak találni majd egy paragrafust, akár visszamenőlegest is, milliók folytatólagos, anyagi indíttatású félrevezetéséért. Egyetlen paragrafus is megtenné, még ha csupán szimbolikus is! A felcsúti stadiont pedig államosítsa a majd újra demokratikus magyar állam, aztán csak hagyja, hogy benője a gaz. Hadd álljon ott emlékeztetőül egy kisiklott korszak elmozdíthatatlan szobraként. 2013. szeptember 20. es.hu/bruck_andras;hatso_kijarat;2013-09-19.html
Posted on: Mon, 30 Sep 2013 13:53:21 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015