Sebestyén József Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 19 Utoljára tíz éves koromban határoztam el hogy naplót írok. Azon az augusztus délutánon, amikor a cirkuszosok Hallenbe érkeztek. Akkora lármát csaptak a kisváros gyerekei mintha háború készülne, de tankok helyett csak ócska kordék, törpék, és embernek tetsző torzók csapták fel a főutca porát. Tíz éves voltam. Ennek már hatvan éve. Azt mondják sokat segít a magányban ha el tudunk beszélgetni önnmagunkal. Ennek a módszernek én mindig ellene voltam. Egyenes út a skizofrénia felé. Amiért mégis úgy döntöttem hogy naplóba írom a mindennapokat, az a maradék nyolc hónap, és a holnap reggeli út, Farkashegy felé. Nem szeretem a csendet. Olyankor a belső zaj felerősödik. Hatalmas orkánként csap le külvilág impulzusai által védett emberi létezésre. Nem jó a csend. Elrepít olyan időkbe amely túl szép hogy könnyek és szívszakadás nélkül ugyanoda érkezzünk vissza. Minden ilyen emlékezés a lélekből hasít egy darabot. Ma reggel a tükör elé álltam. Már nem láttam önmagam. Nem ismertem fel azt a gyermeki arcot, eltakarta az idő rongyos palástja, teljesen beborítva azt… Érthetetlen mi van ma velem. Nem találom a helyemet. Mindennek olyan elmúlás szaga van. Nahát! Mit is beszélek? Az élni akarás is hozzá tartozik.. és most.. legyünk erősek Edgar! Ha valaki egyszer megtalálja ezt a füzetet majd rájön hogy élt e földön egy Dr Edgar Sailnger nevű ember, aki felfedezte az egyetlen utat a halál elől!! El kell bújni előle!! Na jó. Ennek így semmi értelme. Vagy tisztán és némiképp tárgyilagosan írok, vagy az egésznek nincs semmilyen rendeltetése. Rendben.. Milyen kár hogy Hanna nincs itt velem. Vajon miért nem tudtunk együtt megmaradni? Miért költözött Lusekbe, be a városba, hogy Andre nyakán legyen.. Mindegy hova, csak ne velem… Kell most ez az idő. Paul azt mondta fél év az egész, és már apja iránt érzett tiszteletem is megköveteli hogy segítsek neki. De miért pont én? Egy a munkától végleg visszavonuló ember? Igaz, hogy megállapítsam ki őrült és ki nem, még kellőkép tiszta vagyok. Bár néha ez a legnehezebb. Azt hiszem a vastag kabátot mégis elviszem magammal. Utoljára harminc éve jártam azon a helyen, szeptember elején is látszódott az ember lehelete. Kár azért az épületért. Igazság szerint semmit nem tudok a lakóiról. Huszonegy ember. Köztük van az is aki pár éve egy barlangba zuhant, ha jól emlékszem. Még az újságok is írtak a korházi tombolásáról. Összetörte a számítógépeket és minden elektronikát.. szerinte ez tehet az emberi lélek haldoklásáról, ezek miatt nem jut a halandó az örök békességbe. Különös eset. Mostanában sokat gondolok arra piros cipőre. Vajon mi lett vele? Mindig az előszobai tükör alatt piroslott, közvetlenül apám eljárt, barnára koptatott félcipője mellett. Persze az sem volt mindig olyan rút és kopott. Emlékszem amikor az apám egy kifizetetlen munkájáért cserébe hazahozta. Ha lehet a megalkuvás szót tekintetre cserélni, akkor az mélyen ott ült az apám szemében. Kétheti kosztpénzünk ragyogott annak fénylő feketeségében. Végül annyira megszerette hogy szinte le sem vette a lábáról. Abban járt a műhelytől a templomig mindenhová. Persze nem is volt más választása. Apám gyűlölte a gazdagokat. Valószínűleg ez a gyűlölet taszította az örök szegénységbe. Akkor persze megértettem őt. Reggeltől késő estig a pompás automobilokat szerelte, s ha végzett velük, mint egy újra teremtett csodát, házhoz is vitte őket. Azután felszállt a zsúfolt villamosra, ahol már nem egyedül volt. Az ablakából nem látta már ugyanazokat a fényeket és csodákat mint abból a meseautóból, melyet egy órája még birtokolt. Nem volt ambíciója gazdagnak lenni. Azt hiszem ez volt apám legnagyobb hibája. Nem hitt a változásban. Olyan keserűen és megalázottan fogadta el sorsát mint a rabbá vált kismadár, akinek nyitva hagyták a kalitkáját. Nem mert az ismeretlenbe repülni. Ő sem mert tovább látni annál a pár szem gabonánál melyre számíthatott. Az anyám halála óta az apám még többet dolgozott és bár én szeretni akartam őt, de ő nem hagyta magát. Mint egy megsebzett, vérző vad, aki ahelyett hogy megmutatta volna a világnak csodás feltámadását, az odújába fészkelte magát. Vasárnap reggel a teremtőhöz sietett , mintha ő akart volna először találkozni vele annak ébredése után. ….. Az a pirosló cipő… azok a tündöklőn ragyogó csattok, melyek összefogták. Annyira szép pirosat azóta sem láttam. Talán kidobták. Talán másnak nem volt fontos, hogy legyen. A múlt. A legkegyetlenebb dolog, az elmúlás, és az emlékezet. Olyan jó lenne visszamenni tíz meg tíz évvel ezelőttre, újra végighallgatni beszélgetéseket. Nem szólni közbe, nem hangoskodni, csak megbújni közbe mint egy szürke kisegér, és figyelni. Csendben figyelni. A múltba temetett fiúkat és lányokat, és mindazon dolgokat melyek akkor körülvettek bennünket. Majd a nap végeztével elköszönni tőlük, némelyeket magamhoz ölelni, sírva, szinte soha el nem akarni engedni. Nem tudom mi van velem.. átkozott emlékezet.. mintha az ember tudná hogy véget ér valami.. s a maradék élet még igyekszik megmutatni, a hajdani összes ragyogását.. Azt hiszem most már lefekszem.. Ha reggel hatkor elindulok dél körül már Norhemtben lehetek. Csak az a félelmetes hegy ne lenne, annak összes csendjével. 16 óra 27 perc Ki ez az ember?!! Sápadt arcával egész közel hajol és a nevemen szólít.. vakító kék szeme mint villámok csapnak tekintetembe!!!!!!!! Nem merek aludni! Lehelete hűvös mint észak szelei.. s mosolyog.. mint aki üdvözölni jött.. az arca sápadt.. szemei mint a jég és mosolyog… Ki ez az ember????!!!! Larse bibliája Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 20. 14 óra 37 perc Már vagy két órája várom hogy rám találjanak. Úgy látszik senki nem jár ezen az átkozott úton. Csodálkozom magamon hogy ebben az idegállapotban egyáltalán képes vagyok írni, de annál hogy az erdőt bámulom még ez is jobb. A toll már harmadszor esett ki a kezemből.. Meg kell nyugodnom valahogy.. Pontban négy órakor keltem. Az órát hiába is állítottam be fél ötre. Nem tudtam nyugodtan feküdni. Folyamatosan az a kísérteties arc rémlett fel bennem, amit éjjel láttam. A két bőrönd ott állt egész este és éjjel az ajtó mögött. Minden ami fontos és elengedhetetlen az életemben elfért benne. Két nyavalyás bőröndbe. Az egész életem. Sven és Ellie csodálkozva néztek amikor az egészet a kocsiba pakoltam. Biztos ezt kérdezték: „Nézd csak Sallingert! Hát ez meg hova megy? Évek óta nem tette ki a lábát..” Próbáltak kedvesen mosolyogni. Persze tudom ahogy kifordulok az utcából, már sietnek befelé és izgatottan beszélnek rólam. Kibeszélnek. A város még mélyen aludta álmát mikor végigmentem rajta. Szombat van, ilyenkor még a házak is tovább alszanak. A park padjai jól betakaróztak festékruhájukkal és álmosan figyelik az esőcseppeket. Szép ez a kép. Megnyugvással teli. Gyerekkorom egyik kedvenc verse jut eszembe. Anyám nem szerette. Azt mondta tele van szomorúsággal. Tépett fák közt hajladozva, büszke kémények füstje alatt, sok ezer év sorsa búja mind ki égre nézve, a nap felé szalad. Gyermeki mosoly őrzőmön, gyermeki játék az éltek felett, hamuvá porlad az emberi sors, hamuvá váltak a tekintetek. 16 óra 02 perc Hiába is próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.. Nem megy! Egy lélek sem jár erre! Megígértem hogy nem panaszkodom, hogy higgadtan oldom meg az út akadályait.. minek? Hogy önmagamnak hazudjak? Épp hogy elhagytam Norhemtet amikor a régi üveggyár takarásából elém tárult a hegy látképe. Öt perc sem telt el hogy a déli oldalon voltam és megláttam egy furcsa szőrös valamit amely az útra lógott. Lefékeztem majd megálltam. Egy fehér nyúl volt az, a reménytelen harcban szürkévé koszolta a bundáját. Egy bottal a hátára fordítottam. A hasa és a feje tiszta vér volt. Valami széttépte. Remélem, azért küzdött. Már vagy húsz perce haladtam a hegyen felfelé, szinte egészen lekötött az égig érő fenyők szépsége mikor megcsörrent a telefonom. A zsebemben nem volt, végül rájöttem hogy a kabátomban hagytam amit még Wooserben vetettem le a benzinkútnál. Hiába kotorásztam a jobb kezemmel nem találtam a zsebet. Odanézni nem igen mertem mert figyelni kellett a hírtelen felbukkanó egyre élesedő kanyarokat. Aztán mégis. Az egész nem volt egy másodperc sem. Mikor újra az útra néztem egy koromfekete farkas vicsorgó pofáját láttam. Csak állt az út közepén annyira feketén hogy már kéknek tetszett. Hatalmas volt. Nyakát kiegyenesítve a szemembe nézett. Hírtelen félrerántottam a kormányt és lesodródtam az útról, kis híján Farkashegy egyik véget nem érő szakadékába. Szerencsére semmi bajom és amennyire a tükörből meg tudom állapítani a kocsinak sem. Nem merek kiszállni. Csak ülök és az átkozott dudát nyomom tíz percenként, lassan négy órája. A telefon nem működik. Azt hiszem nincs térerő vagy minek nevezik… A patak melletti dombon van egy vadász les, nagyjából egy vonalban van az úttal. Ha az úton jó volt, márpedig igen, hisz Paul telefonált, akkor a lesről is. Vissza nem merek menni.. félek hogy ott vár rám.. Futva ott leszek max nyolc perc alatt. Visszafelé valamivel több mert fáradt leszek. A lényeg hogy ne nézzek hátra. Az lényeges.. egyszer sem!! 16 óra 47 perc Csurom víz vagyok… remegek.. 17 óra 24 perc Sikerült. Ahogy a les felé szaladtam éreztem hogy fut utánam. Nem mertem hátranézni. A létra előtt pár méterrel megbotlottam valamiben, a földre zuhantam. Felálltam és maradék erőmmel a korlátba kapaszkodtam. Mikor már vagy a tízedik lépcsőn álltam vettem észre hogy bevizeltem. Felmentem a kilátóba és elővettem a telefont. Kicsöngött. Örömömben elsírtam magam. Elmondtam Paulnak hogy mi történt és hogy küldjön egy kocsit értem. A hangján éreztem hogy kinevet amikor a farkasról beszéltem: „Paul, nem megyek ki az útra értsd meg. Nem megyek.” Azt mondta nyugodjak meg. A lesről tudja hol vagyok, felhívja Noelt (azt sem tudom ki az..) és kimentenek. Most már nevetett. Nyugodjak meg. Hát persze. Na és mit csináljak a nadrágommal? Így mégsem állíthatok be. ( „Mi történt a nadrágoddal Edgar? Ó semmi csak behugyoztam..”) Elhatároztam hogy a visszaúton a patakba vetem magam. Majd azt mondom véletlenül belezuhantam. Inkább vizesen, mint megszégyenülve. Megint rám jött a remegés. Mára sok volt az izgalmakból. A farkas, a jéghideg patak. Jöhetnének már. Paul apjával, Hubertel még egész kicsik voltunk mikor először itt jártunk. Az apám szerelte az öreg igazgató kocsiját. Ahogy anyám meghalt mindig apámmal voltam, követtem mindenhová. Így barátkoztam össze Hubertel, az apja az öreg Ganns volt az intézet igazgatója hosszú évekig. Nem élt a családjával. Két hetente jött haza Hallenbe. Gyakorlatilag csak megszokásból. Nem szerette sem a fiát sem a feleségét. Legalábbis akkor így gondoltam. Aztán amikor először vittek el magukkal ötvenhárom nyarán.. hmm.. most jut eszembe.. és apám elengedte egy szem fiát az őrültek házába nyaralni…. Egyik este bebújtunk a hátsó fészerbe, pedig megtiltották hogy akár az udvaron is legyünk sötétedés után. A rozoga ajtó becsapódott mögöttünk. Persze nem találtunk semmit. Egymást ijesztgettük és nevettünk. Mondtuk: áááá!!! Eeeedddgggaaarrr…. Huubbeeerrttt… halk, szellemhangon. Valami elrohant az épület előtt, majd kaparást hallottunk. Kinyílt az ajtó és az a valami átcsúszott rajta. Hubert megvilágította a zseblámpával: egy nyúl volt az, egy riadt nyuszi. Morgás hallatszott az ajtó mögül. Mindketten az ajtónak támaszkodtunk teljes erővel nyomva azt. Sírtunk és minden tagunkban remegtünk. Farkasok álltak az ajtó előtt. Féltünk. Rettenetesen. A kezünket nem mertük levenni a kilincsről, és ez így maradt reggelig. Azóta rettegek a farkastól. Szegény Andre. Maugli volt a kedvence.. soha nem néztem meg vele.. 18 óra 52 perc Megérkeztem.. Larse bibliája Edgar Sallinger naplója (harmadik nap) 2013 szeptember 21 05 óra 28 perc Szinte bezuhantam az ágyba. Semmit nem fogtam fel a szoba sivárságából. Még sötét van. Biztos vagyok hogy az itteni sötétség egészen mélyebb és magányosabb mint otthon. A fal fehérre van festve. A falak egyhangúságát egy feszület csorbasága töri meg. Krisztus fájdalmas arca mely figyelmeztetésképp és jóslatként kellene hogy hasson, itt barátságos.. Melegséggel teli. Aztán van még egy szék és egy viszonylag nagy, sárga asztal. Egy szekrény, olyan nagy hogy két ember élete is elférne benne. Még nem pakoltam ki. Felkapcsoltam a már ernyő nélküli éjszakai lámpát és figyelek. Tele vagyok várakozással. Későn értünk ide. Noel az útitársam nem volt éppen bőbeszédű. annyit mondott hogy Dr Tallen sajnálja de nem tudott megvárni. Nem értem. Hát csak ennyire vagyok fontos Paulnak? Legalább felhívott volna. Azt hiszem ennyit megérdemelnék. Más ez a világ. Rohan. Mindenki csak rohan. A nagy, komor háromemeletes épület közvetlenül a fenyőerdőtől jobbra áll. Több helyen hullik róla a vakolat, ahol éppen van még, ott nagyon fakó sárga színe van. Az a nagyon régi, poros, koszos, kopott sárga szín. Az ereszcsatornák is hiányoznak néhol, penész borítja a falakat, a zöld különböző árnyalataiban pompázva. Az ablakokon a festék megrepedezett, több helyen le is pergett már. Olyan benyomást kelt némelyik, mintha az üveg épp kiesni próbálna. A „nyugalom és a csend országa” gondolhatják sokan, de ez csak egy teremtett nyugalom. A kapu feletti tábla is ezt igazolja: „18-as számú pszichiátriai intézet Blandurry”. A fémtábla is olyan öreg, mint az épület maga. Felirata megkopott, néhány betű kivételével alig olvasható. 09 óra 32 perc Két órán keresztül figyeltem a csendet az ablak mögül. Nézve a fenyőóriásokat és a hegy alatt elterülő völgyet, mire kopogtak. - Jó reggelt Dr Salinger, ha megbocsájtana az igazgató keresi telefonon. Az ajtóhoz léptem. A férfi nem lehetett több hatvannál, mély ráncai mégis aggastyánnak festették meg. Doggnak hívták. Ő volt a gondnok már Hubert igazgatása alatt is. Egy tetőtől talpig megkeseredett ember. Legalábbis nekem mindenképp annak tűnt. Paul hosszan szabadkozott a tegnap este miatt. Állítólag Indrid, a felesége nem érezte jól magát. Micsoda kifogás. Hát én sem, az már biztos. Paul ma sem jön. Azt mondta kérjem meg Doggot hogy vigyen le a városba. Nem megyek. Örülök ha végre körülnézhetek itt. Noel most indult a kocsimért. Amennyire az ablakból látom egy erősen sántító ember is beszállt az autójába. Nekem nem is szólt. Csak annyit mondott nyolc óra körül. 16 óra 21 perc Az intézetben már nem nagyon voltak betegek. Akik voltak, vegetáltak mindennapjaikban. Volt, aki csupán a napi rutinját végezte, óramű pontossággal ismételte napról napra ugyan azokat a cselekvéseket. Mások fel-alá járkált a folyosón, ha kikísérte őt Dogg az udvarra, akkor ott folytatta ugyan ezt. A súlyosabb esetek egész nap csak feküdtek az ágyukban és a plafont bámulták, amelyről itt-ott már hullott a vakolat. Néhány idősebb nő a kertben üldögélt a fenyőfák alatt. Itt minden olyan mélabús. De hát milyen is lehet egy ilyen hely? Az ebédet Norhemtből hozatják. Ugyanazt kapja mindenki. A személyzet egy kanállal többet. Ennyi a különbség: egy kanállal több. Ebéd után kiültem a padra. Egy szürkearcú lesoványodott nő leült mellém. Rámosolygott s én viszonoztam. Egyetlen pontra meredt. Aaz épület melletti virágoskertre. Szerintem még a szeme sem rebbent meg. Már vagy két perc is eltelt ebben „normális” világban kínos csendnek nevezett valamiben.. persze itt a csend, az csend.. - Üdvözlöm! A nevem Dr Salinger – mutatkoztam be, a jobb tenyeremet a nő felé tartva. - Ingrid. Zavartan fogadta bemutatkozásomat. Nem is akartam erőltetni a dolgot. Ma még nem. Majd holnap. Ma amúgy sem terveztem elkezdeni semmiféle terápiát. Tekintete még mindig a kertre meredt. - Ingrid. Elárulná nekem mit néz annyira? Ingrid elmosolyodott. - Várom a napot. – azt hiszem arcomra kiült az értetlenség, így a nő folytatta. – Hogy előbújjon. - A napsütés az jó, igaz Ingrid? – utólag szégyelltem magam ezért a mondatért. Nem nézik őt elég hülyének? - Igen. A napsütés az.. – és ekkor hírtelen felállt és olyan széles mosolyra fakadt, mintha összes rossz, sárguló fogát a fényben akarná füröszteni. - Mi a baj ? Mit lát a kertben? – akármennyire is figyeltem semmit nem vettem észre csak egy fehér lepedőszerű valamit ami a fűben hevert. A nő lassan felemelte jobb karját, tenyeréből utat engedve a mutató ujjának és a kert felé bökött. - Larse. – Mondta mindezt olyan szeretettel mintha anyjáról, vagy tulajdon gyermekéről beszélne. Felálltam. Láttam amint az eddig elhajított lepedőnek hitt valami térdre ereszkedik. Ezt meg kellett nézzem. Nem futottam, de mégis siettem. Mi lehet az ami ennyire megdöbbent egy embert, mégha bolondnak is mondják egyesek. Egy hófehér bőrű fiú volt az. A fűben feküdt. Egész testét a kockás plédnek nyomta, mely így megóvta fehér ruháját a kosztól. Hanyatt fekve élvezte a napsütést, tenyerét a nap felé emelve ujjait széttárva és összezárva csodálta a fény és árnyék játékát. Aztán az oldalára fordult és a mellette nyíló virágokban gyönyörködött. Egy csoda volt. Egy jelenség. Vajon honnan ismerem? A szeme kék.. az arca mint ha kísérteté lenne, az ajka tűzpiros mint a nyár tündöklő rózsája. Ki ez?? Ahogy ezen gondolkodtam egy pillanat alatt kitört a felhőszakadás. Olyan nagy erővel mintha a világ összes mocskát a földbe akarná temetni. Rohantam az épület felé, majd az eresz alatt a kert felé fordultam. A fiú az ég felé tárt karokkal guggolt a már derékig érő sárban. - Szomjasak voltak a drágái. Megint sikerült neki. – mondta a mellettem elsiető Ingrid. - Mi sikerült neki? – kérdeztem csodálkozva. - Esőt fakasztani.. Larse bibliája Edgar Sallinger naplója (negyedik nap) 2013 szeptember 22 03 óra 58 perc Nem tudok aludni. Folyamatosan arra az arcra gondolok. Mint egy mosolygó élőhalott. Egy ráncot nem láttam rajta. Olyan egyenletes, tiszta és tükörsima mint a jég. Tökéletes. Talán nem is emberi. A délután eleredő eső nem akar szűnni. Az ablakot úgy verik a kövér esőcseppek mintha bebocsájtásra várnának. Az udvar teljesen kiürült. A lakók a szobákba húzódtak. Itt minden olyan elszigetelt. Nincsenek közösségek, nincsenek kisebb csoportok. Egyedül vannak és léteznek. A vacsorát kék műanyag dobozban kapják. Miután Dogg kiosztja, elsétálnak vele. A reggeli színe a sárga, az ebédé a kék. De együtt soha nem esznek. Magukra hagyták őket. Vajon miért? Már alig várom hogy Paul megérkezzen. Számolatlanul sok kérdésem van hozzá: 1. Miért nem alakítanak csoportokat. 2. Nem kommunikálnak. Miért? 3. A szobákat nem zárják. Miért? Ha tudják hogy szabadon elmehetnének, akkor miért nem teszik? 4. Ki ez a Larse? Miért van ekkora hatással Ingridre? Azt hiszem egyenlőre ennyi elég. 05 óra 12 perc Furcsa, mintha érezném Hubert jelenlétét, pedig.. Szegény Hubert.. drága barátom.. 05 óra 49 perc Nem bírom! Minek elhallgatni azt ami.. Magamnak nem hazudhatok. Hallod!! Edgar! Edgar!! Meddig akarsz még titkolózni? Összerezzenni? Mintha meg sem történt volna, sunnyogva nyálazva nyüszíteni? Ez is te vagy!! Bazd meg ez is… ez.. ez is te vagy.. De nem ma.. ma még nem.. lassan hatvan éve Nem! Nem! Nem, és nem!!! Apa.. Írd! Írd le!! Legalább önmagadnak.. legalább önmagadnak ne hazudj.. soha.. soha többé.. 06 óra 16 perc Az anyámnak hosszú szőke haja volt. Az egész megyében ő volt a legszebb, legalábbis az apám szerint biztosan. Nagyapám egyetlen gyermeke. Talán túlzottan is féltette. de mit tegyen egy egész Hallenben megbecsült pap, ha a leánya túljutott a kamaszkorán. Az anyám sehova nem mehetett, a mindig fekete reverendát viselő apja nélkül. Amennyire emlékszem, még verte is. Igen, az anyám gyönyörű volt.. Sally-nek nevezték míg létezett. Apám családja mélyen hívő volt. Nem múlhatott el egy vasárnap sem, hogy ne a Sallingerek ülték volna végig az első padot. Ők nem csak hallgatták, ők hittek is benne.. Az apám volt a legjobbképübb, mind a Sallingerek közül. Ezt is tőle tudom. Szerelemgyerek vagyok. Mindenki azt mondta. Az egész városban nem volt ennyi szóbeszéd a háború óta. Edmond Sallinger fia, megejtette Ole Swintzer lányát. Azon a karácsony éjjelen két gyermek született egész Hallenben: Én, és Hubert Tallen. A Tallen család a város szélén lakott, túl a piactéren. A nagy hófehér ház szinte ragyogott a Hikks-tó tükrében. Csónakjuk is volt. Micsoda élet.. egy egész tó.. Hubert anyja hébert tanított a város, nyelvét feledő zsidóságának. Sok Zsidó volt akkoriban, különösen a Kollingber utcát lakták. Szerettem ott lenni. Amikor apám először elvitt egész zavarba voltam. Hubert a kerti csapból is ihatott. én soha. Nekem pohárból volt csak szabad. „Az a drága víz!”, mondogatta mindig az apám. Persze hamar kiderült hogy az a bizonyos gyermek, aki Hubertel született egyazon éjszakán, én voltam. Milyen jó volt ott. Az anyám halála után, apám felakasztotta magát Germadték pajtájában. Hosszú hetekig kórházban volt. Arra az időre Tallenékhoz költöztem. Ott minden olyan csendes, szertartásszerű volt. Még ma is emlékszem az ebéd utáni mosogatás zörejére. Istenem! Talán életemben nem voltam olyan boldog mint akkor. Azok a lágy, ringató zörejek. Maria Tallen minden reggel megfésült iskolába menet. A táskámban alma és sonkásszendvics volt. De akkora, hogy az eddig apámtól kapott darab kenyér már el sem fért volna benne. Hubert apja már akkor Brandurry igazgatója volt. Ha nagyritkán hazajött Maria mosolyogva köszöntötte, de ő furán ránézett és mint aki szégyellte érzelmeit, szinte ellökte magától azt. Aztán már ritkultak a mosolyok, végül el is maradt. Így telt el két hónap. Aztán apám eljött értem. Egy vékony vágás volt a nyakán, azt mondták a kötél túl vékony volt, az sebezte meg. Egy hónap telt el, majd újból megpróbálta. Végül már Blandurryben szerelte az igazgató autóját, mint bentlakó. Két hosszú nyár következett. a levegő ontotta rám az életet.. Hubertel külön ágyunk volt, persze az éjszakák felét együtt töltöttük. A lányokról beszéltünk, mindig és csak a lányokról. Különösen egyről.. Bernadettnek hívták, szőke, aranyló haja volt, úgy omlottak fürtjei duzzadó melleire mintha direkt takarná azokat. elképzeltük őt egész meztelenségében. Azt hiszem egy ilyen éjjelen maszturbáltam először, lélegzetvisszafojtva, hogy Hubert meg ne hallja. Persze tudom, ő meg engem figyelt.. Aztán mindennek vége szakadt. Hubert apjának közbenjárásával apámat kiengedték. Azt leírni nem lehet, hogy akkor mit éreztem. A nyugalom és a szeretet világából, vissza az eleven pokolba. A munkáját már nem kapta vissza, egész napokat ült a konyha sarkában és ivott. Aztán..egy péntek este.. teljesen.. 07 óra 43 perc 1958 július 23.-án történt. Ez a nap mint a bélyeg úgy belém égett. Az apámék házassági évfordulója. Már korán reggel ivott. a szék amin ült bűzlött a húgytól és a fekáliától. Én átmentem Hubertékhez megbeszélni a szombati kirándulást. Maria apámról kérdezett. Jól van, feleltem. Rettenetesen szégyelltem apám gyengeségét. 10 óra körül értem haza. kimostam a holnapi ruhámat. Ezt is Mariától kaptam, mint mindegyiket. Apám nem volt otthon. Biztos átment Velmarchtékhoz, gondoltam. Az asztalon egy fél üveg bor állt. Soha nem ittam még, de úgy fel voltam dobva a másnaptól, muszáj volt megkóstoljam. Csak egy pohárral. Nem többel, csak egy pohárral. Végül megittam az egészet. Mélyen elnyomott az álom. az apám ordítására ébredtem. „ Mit képzelsz magadról te senkiházi! Hát erre neveltelek? „ Ezeket a szavakat soha nem felejtem el, és azt az ütést sem amit ezután kaptam. És az ezt követőeket sem. Tiszta vér volt az arcom. a számból a vér a Mariától kapott matrózmintás ingre folyt. Az apám mintha felfogta volna szörnyű tettét teljesen lehiggadt. Az ölébe ültetett s én nem mertem ellenkezni. Azt mondta takarózzak be és ő addig forró fürdőt csinál. Úgy is tett. A nagy kopott lavórt megtöltötte gőzölgő vízzel, kitart, megcsókolta az arcomat és levetkőztetett. Annyira féltem hogy egész testemben remegett. Látszott rajta hogy amíg mindezt a konyhában előkészítette újra ivott. Már más volt, durvább, sokkal durvább. de talán mégsem, de valami.. valami nagyon furcsa volt a szemében. Megfürdetett s közben énekelt.. mint anya a dednek. A szeme vérben fürdött, sűrű tömött bajsza bűzlött a bortól, kemény markáns arcvonásai gyermekiek lettek. Istenem! Ez megőrült!! A végén megtörölt, majd rám parancsolt hogy öntsem ki a vizet az udvarra úgy ahogy voltam meztelenül. szerencsére senki nem látott meg. igaz végig a falnak dörzsöltem magam. A hátamból szinte csurgott a vér. a szoba közepére parancsolt és ezt mondta: - Olyan szép vagy mint az anyád. – éreztem ahogy a vizeletem végigszalad a jobb majd utána a bal combomon is. - Szőke vagy amilyen ő.. Majd leült mint aki nem látja fia szégyenét, és újabb pohár bort öntött magának. - Miért hagytál el engem? – mit tegyek, kérdeztem magamtól kétségbeesetten. az apám sűrűn verte őt, mi lesz ha nem jó választ adok? Láthatóan azt gondolja hogy én.. hogy én az anyám vagyok. - Nem hagytalak el.. – feleltem. - De elhagytál! – Ordította bömbölve.. Rettenetesen megijedtem… mi lesz ha újból verni kezd.. - Nyugodj meg drágám, most felöltözök és elmegyek, hozok friss bort az én galambomnak.. - Ne menj. Felelte lágyan.. már egész megnyugodtam amikor felállt és a szekrényhez lépett. Ez az.. gondoltam.. most átöltözik és végre elmegy.. Én akkor elfutok, én akkor elszaladok!! Mindegy hová csak innen el!!!! Mindegy hová… Csak el innen.. és akkor láttam hogy nem inget vesz elő.. hanem az anyám menyasszonyi ruháját… - Vedd fel kedvesem.. – Azt hittem összerogyok.. a lábaim úgy remegtek mit az ősz levelei amelyek ugrani készülnek a végtelenbe.. egyre erősebben. Nem mertem ellenkezni. Mire elkészültem már ő is magára öltötte az egyetlen öltönyét valamikori esküvője óta. A lemezjátszóhoz lépett és feltette a kedvenc lemezét. Por una cabeza. A halálkeringő! Majd újból hozzám lépett az arcomon maradt vérrel kifestette a számat és a szemhéjaimat. Majd meghajolt.. mint egy úriember.. hogy az Isten átkozza meg halálában is!! Hogy a föld dobja ki magából! - Kedves Sally.. Felkérhetem? Tánc közben a fenekemet fogdosta, végignyalta a nyakamat és szerelmes szavakat súgott a fülembe.. Aztán… aztán… ……………. ……. gyert… gyertyát gyújtott… nekünk……………… s végül az ágyba vonszolt, hogy őrült álmát kiélje.. s én zokogva feküdtem.. s a halálomért imádkoztam.. míg ő örömét lelte bennem.. Kidülledt szemekkel néztem a gyertya lángját hogy végül az emberekbe vetett hittemmel együtt ő is füsté legyen.. s messze szálljon.. Hajnalban kivonszoltam magam a konyhába.. apám kenyérszelő késével szinte mint egy őrült levagdostam a hajam.. semmi!! Többé soha semmi ne emlékeztessen erre a gyalázatra!! a vér a szemembe folyt.. már nem láttam semmit.. a késsel a kezemben összerogytam és elájultam.. Maria ébresztett.. már vagy egy órája vártak rám.. a kertben ültem.. hátamat egész a körtefának nyomva.. Hubert rettenetesen zokogott és Maria is.. átöleltek.. megöleltek.. és akkor mikor azok a kékruhás emberek a házba mentek.. akkor.. akkor láttam utoljára az apámat…
Posted on: Mon, 23 Sep 2013 20:13:10 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015