Soma Mamagésa megosztott egy hivatkozást. 13 órája Eredetileg 3 hetes elvonulást terveztem, ebből 3 és fél nap valósult meg. A mai volt az első egész nyaraló-pihenő-töltődő napom: A közel éjjel fél 3-ig való Tv-zés után ( ennyit egy év alatt nem TV-zek) tudtam annyit aludni, hogy épp elcsíptem a reggeli végét ( amit szénné fikáztam), és mintha az időjárás is ezt követte volna, a napfényből erős esőzésbe váltott át. Ezidő alatt a bennem élő Klárika minden hivatalos és munka dolgát, kötelességét megcsinálta a neten, illetve annak segedelmével, várva az eső csilapodását. Dél fele – amikor már a szabadidő olyan – eddig számomra ismeretlen- luxusában voltam, hogy 3 közéleti személyiséget like-oltam a facebook oldalon, úgy döntöttem, hogy eső ide, vagy oda: mennem kell! ( Erre épp el is állt az eső.) Soha nem voltam még a miskolctapolcai barlanfürdőben. Sejtettem, hogy fantasztikus lesz, de így utólag visszanézve azt kell, hogy mondjam: hogy élhettem eddig enélkül?!? (https://google.hu/search?q=miskolctapolca+barlangfürdő&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=qmYzUuKeEIvasgbk7ICoBg&ved=0CEYQsAQ&biw=1440&bih=799&dpr=1 ) Ami a látvány, és a térben levő energiák mellett az elsőként mellbe csapott: a morajló zajok, az emberek hangossága , időnként nyersessége. Amikor le vagyok merülve, azt érzem, hogy elképesztő, hogy menyi csúnya ember van, hozzá illő ronda hangszínnel, amit vastagon zengetnek is. Ilyenkor azt érzem, vad-prolik országa vagyunk. Elnézést, akinek nem ingem úgy se veszi magára. Ám mikor feltöltődök, mindez szertefoszlik, és minden/mindenki úgy van jól, ahogy van. No de lemerült ,hiper kritikus állapotban jobbnak láttam egyből a wellness részlegbe menni, mert ismerem magam annyira, hogy a radikális szaunázás( természetesen minimum 16 fokos merülőmedencével) szétcsap annyira, hogy utána elfogadó, de legalább is elfogadóbb leszek. Nos, jó időben, jó helyen, épp akkor léptem be a szaunába, amikor a szexi szauna mester fiúcska ( régen kifejezetten ezt a típust szerettem uzsizni) közölte, hogy elnézést, de itt mindjárt felöntő rituálé lesz. Szuper, akkor maradok. ( Később még fizetnem se kellett érte, meg lettem rá hívva.) Szauna jobb és bal oldala, beűltek az emberek, egyedül én űltem a kakasüllőre a 3. szintre, és mondanom sem kell, hogy vastagon és bőven időráhagyással utolsóként távoztam. ( Nyerő-mániás Gyöngyike és Klárika, gratulálok!) Szinte engem is meglepett, mennyi jó poént toltam, de a jelenlevők lassan lazultak. ( Görcsös egy csapat vagyunk mi magyarok, nehezen engedünk föl, még a humort is módjával engedik meg maguknak a népek.) Több kör szauna, merülőmedence és gőz után végre úgy éreztem, felkészültem ( vagyis lelazítottam) annyira, hogy beengedjem magam a szentélybe, ebbe az egész barlangfürdő csodába . Először a kagyló terem ( fönt a barlangos „égbolt”), majd a csillag terem szippantott be, azonnal lenyűgözve. ( Több „magic” helyet találtam , ez volt az egyik.) Egy kupola alakú sötét tér, a kupolára foszforeszkáló csillagok, és egy hold sarló volt festve, középen kis sztupa szerű építmény 6 fakkos űlőkével, és olyan, de olyan akusztikával, ami a hangok intergációjának ( ezáltal elfogadásának) egy egészen új tartományába vitt. A halk beszéd is elkezdett visszahangozni, kirezegni, a többi elindult hangrezgéssel kapcsolatba lépve újat létrehozni, de olyannyira, hogy időnként teljesen úgy hangzott, mintha zene szólna. Az emberi hangok ( amiben időnként dallamok is voltak, mert ez az akusztika elkezdte csábítani , inspirálni az embereket arra, hogy hallassák magukat) úgy fonódtak időnként eggyé, mintha megkomponált zene volna, vagy valami olyasmi, ami szabályosan előcsalta belőlem a zenét, a szebbnél szebb, csengő dallamokat. Jó darabig maradtam itt, aztán elindultam, és alig hittem a szememnek. A szépség olyan szintje, léptéke tárult elém, hogy az előző napi filmből hallott igazság ott dörömbölt bennem: időnként olyan szép az élet, hogy azt érzed, szétfeszíti a szívedet. A barlang falán, redőzetén elkezdtem meglátni a saját beleimet, gyomromat, méhemet, ereim belső falát, egyszerűen elkezdtem eggyé válni vele. És ahogy bolyongtam ebben a mese labirintusban, a mindenfele csobogó, dögönyöző, vízköpő, sókövekkel teleszőtt sárkányok és idomok gazdagította térben, megtaláltam az erőhelyen belül is a számomra legerősebbet. A hátamra 3 sugárból jött a vízláva, fölöttem, köröttem a kivilágított, lyukakkal, gödrökkel, mélyedésekkel teli barlang varázs, a fal, aminek neki dőltem, megint csak szerveim belső felülete ( akár az egykor félelmetes Élien részleteire is asszociálhatnék, és tettem is), és ott elindult egy olyan, kb. fél órás katarzis, amire azt mondom: igen, ez volt az az instant kilazítás, amiért idejöttem, amire vártam, és amire olyan nagy szükségem volt! Először az anyám képe, lénye ugrott be ( persze, barlang, anyaméh), magam is meglepődtem azon az egyértelműen és gáttalanul feltörő síráson, ami fölfakadt belőlem. És volt bennem akkor még annyi kontroll, hogy – mivel az emberek jöttek-mentek a viszonylag keskeny folyosón, a derékig érő, 30 fokos vízben- eltakarjam az arcom, így a lelógó, vizes hajamból egy sámán függönyt szőttem magamból magam elé, és amögé bújtam el. A csobogás hangja elnyomta a sírást, és amikor már olyan hangossá nőtt, épp kiürült körülöttem a tér, vagy talán épp azért engedtem meg, hogy így felnőjjön , kiengedje magát, Drága anya! Bocsáss meg nekem a türelmetlenségeimért! Mindketten azt adtuk, amire képesek voltunk. Mélységes szeretet öntött el, és a konkrét elhatározás, hogy ide el kell, hogy hozzam őt. Nem tudom elmondani, mert ez már nem a szavak tartománya, valahogy megéreztem az egész életét, ráláttam, és arra is, ahogyan ő helyet foglal bennem, ahogy él bennem. És azt is éreztem, hogy hol van ennek az érzésnek az a tartománya, ami talán változatlan, amit már semmi nem befolyásol, mert olyan régről levő, és erős, elszakíthatatlan, és mozdíthatatlan hajókötél szálakkal összekötött szeretet, és hol van az a szintje, ami változó, átértékelődő, változásában mégis szavakkal körülhatárolható. És akkor két középkorú ember ( egy férfi és egy nő) elsétált előttem, kettejük között kézenfogva ott ment egy nénike, igen idős volt már, és ahogy lassú lépteiben tágra nyílt szemekkel nézte ezt az egész barlang csodát, látszott, hogy úgy nézi, mint aki talán nem csak először, de utoljára teszi ezt ebben a földi testében, és ezt tudja is. Az egészben ( ahogy közrefogták, vezették, ahogy nézett, lépett) volt valami áhítat, és ez éppen akkor talált rám, amikor arra gondoltam: anya, még ne menj el, még maradj, még ezt is látnod kell! És miközben a hajfüggöny mögött egyre erősebben rázott a sírás, megéreztem , majd elkezdtem meglátni az őseimet, és azok sorsát. Mintha valamiféle zanzásított esszenciaként csurgott volna le bennem ( akár a hátamon a vízsugarak)mindaz, amit átéltek, és mintha ők löktek volna addig, hogy félhangosan kimondjam: boldog leszek miattatok, értetek, általatok, hogy a ti sorsotok is így nyerjen még több értelmet. Akkor már nem sírtam, nyitott szájjal bőgtem, és éreztem, ahogy az alsó ajkamon lefolyik a nyál, és közben mégis, az egész felszabadulás volt, katarzis, gyönyör! És ezután jött az a gyönyörűséges egység érzet, amit már jó néhányszor átéltem, mindig ugyanaz, és mégis, mindig más. Egy voltam a barlanggal, a vízzel, a körülöttem elmenő emberekkel. És akkor a jobbomon levő apuka megállt a mellettem levő vízsugárnak támasztva hátát, önfeledten nevetett, és a karjában levő pici fia ( 2, 2 és fél éves lehetett) gurgulázva kacagott, és egy pillanatra felvillant bennem az egykor sérült kislány énem: talán én soha nem éltem át ilyet apával, sőt, ilyet, így, vízben biztos soha, soha nem is nyaraltunk, olyan nehezen tudta kimutatni a szeretetét, és már majdnem elkezdtem magam sajnálni, mire megszólalt bennem a Bölcs Én: Gyöngyi! Nem létezik múlt, csak a jelen! Akkor éld át most, ami úgy érzed, hogy kimaradt! Legyél te ez a pici fiú az apukája karjaiban kacagva! Az vagy, aminek lenni vágysz! Hát persze, tényleg, ez a megoldás! Ki a frászt érdekel a múlt, amit igazából csak a visszaemlékezés tart fenn? Szinte egyszerre sírtam, és nevettem belül, és igen, megint azt kell, hogy mondjam: ismét azt éreztem, amit előző nap a filmben hallottam, hogy: néha olyan szép az élet, hogy szinte széthasad bele a szívem. És ekkor befordultam hassal a vízsugarak fele, amiből 2 épp a petefészkeimre esett, és magától indult el bennem a fohász, majd a parancs az energiának ( tetszik a gondolat, hogy nem kérni kell, hanem parancsolni az erőnek, ami itt van körülöttünk, és arra vár, hogy szolgáljon minket), hogy gyógyítsa meg a bal petefészkemben a miómát, és legyenek egészségesek a női nemiszerveim, hogy legközelebb, ha körben állok a rákos, és attól félő nőtársaimmal, akkor a kezeimen keresztül rezegjen beléjük ez a gyógyító erő. És közben simogattam a redős, érdes, máshol fényes, cseppköves, vagy magam sem tudom milyen köves barlang falat, amivel egy voltam, ami maga a méhem, a méhünk volt. És megéreztem magamban az anyám méhét, a nagyanyáimét, és megint jöttek az ősök, de már csak a nők, a nehéz, örömtelen sorsok, a rengeteg bűntudat, szégyen, főképp ami a nőiségük megéléséhez, a szexualitásukhoz tapadt, és tudtam, hogy nekem ehhez már nincs közöm, ez már nem az én életem, sorsom, és igen, én képes vagyok mindezt lerakni, és a saját életemet élni, élvezni azt, hogy nő vagyok. És közben jöttek a kreatív ötletek ( az utolsó nagy sírás hullám után), igen, ide el kellene hozni egy női csoportot gyógyulni, ezt a mágikus helyet ki kell erre is használni, és igen, ide elhozom minden szerettemet is. Ezután éreztem, hogy menni kell, fázom, és hogy most egy időre lejárt az itt töltött időm. ( Kiteszteltem, 700-as rezgésen voltam. Nem csoda, hogy közel fél órán át hol zokogtam, hol bőgtem, hol csak folydogált bennem a sírás, ezt az energiaszintet nem könnyű rezzenéstelenül megélni. Vagy talán úgy lehet még…Vagy…énekelve. Ez is benne volt a belső utazásaimban. Láttam magam a jövőben, hogy ezt az energiát majd énekléssel is le tudom hívni ). Mégis, vágytam továbbmenni. A 33 fokos nyüzsgő, zajos termálban a hangokat olvasztottam egybe, majd egy kis szauna, és vissza a kupolás csillag terembe, ahol valaki halkan óm-ozott, amire én automatikusan rászálltam, majd még valaki. Egy darabig bezengtük a teret, a vizet, ezzel minden jelen levő testet-lelket, akik besétáltak a boltíves barlang kapun, érezték is a finom energiákat ( ekkor nem volt hangoskodás), és egyszer csak elindult bennem az éneklés, életre keltek belőlem dallamok. Nem irányítottam őket, utat vájtak maguknak. Órákig tudtam volna még így maradni, de eljött a záróra. Nem baj, holnap egész nap itt leszek, gondoltam. De hamarosan megtudtam, hogy szombaton egész napos zártkörű céges rendezvény lesz a helyen, így civil nem jöhet be. Ahhh…Ez van. Így kell lennie. Biztos így van jól, hiszen minden értünk való. Elfogadtam, bár sajnálkoztam. Már kívül voltam a kapun, mikor egy fiatal lány futott utánam, mint bemutatkozásából kiderült, a hely marketingese, aki igen kedvesen hívott meg tiszteletbeli vendégnek a másnapi zártkörű rendezvényre. Elmosolyodtam, lám, ezt is megkaptam, még fizetnem se kell érte. Ráadásul még a hely bérleti lehetőségeit is meg tudtam vele beszélni. Ezután kiléptem a nagy kapun, nem csak az épületből, hanem a strand területéről is, jobbra nézek, és mit látok?!? Na mit? Egy SZIVÁRVÁNYT! Felkacagtam, de hisz ez a szövetség jele! ( Még 29 éves koromban mondta nekem belül valami, amikor a tavi meditációimnál megjelent előttem egy óriási szivárvány: „ ez most csak neked szól, - mivel / meglepetésemre/ a többi parton napozó ember észre sem vette- ez a szövetségünk jele”.) De most látták a többiek is, illetve szóltam nekik, hogy nézzenek föl az égre, csak álltam ott a kapu előtt mosolyogva, mint egy szivárvány kereskedő: szivárványt tessék! Egy néni a balomon egyből az Úrról beszélt és Mózes könyvéről, rövid filozofálásunkban kimondtam, amit akkor úgy éreztem, ki kellett: igen, a gonosznak, és a sötétnek is lenni kell, mert nélkülük nem lenne jó és fény, és őket épp úgy szereti az Isten feltétel nélkül- aztán a néni már nem vágott bele a további filozofálásba. Mikor felszívódott a 7 színű égi jelenség, tovább sétáltam, és balra, egy kis nyitva tartó kocsma-étterem félében ott ült egy régi, kedves , és nagyszerű író barátom, akivel néhány pohár bor mellett igen jót beszélgettünk művészetről, életről, szépről , igazról. Utolsóként estem be a szálloda svédasztalos vacsorájára, és a kis fiatal pincérfiú olyan könnyedén ontotta ki nekem szívét, baját, aktuális problémáját, dilemmáját, mintha a gyermekem lenne. Leginkább a félelemről beszélgettünk. Megköszönte a jó tanácsom. Azt nem gondoltam, hogy még egy nevetéssel megajándékoz az este, ez már szinte giccses volt…nem sokkal azután, hogy följöttem a szobámba, elindult egy igen nagy tűzijáték, amit kényelmesen végig gyönyörködhettem. Istenem! De szép az élet. Ez a valóság? Igen, ez most az én valóságom, és nincs más dolgom, mint egész lényemmel benne lenni, hagyni magam vezetni.
Posted on: Sat, 14 Sep 2013 11:02:55 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015