Születésnapja június 25-én volt. Üzenete viszont a mának szól. (A cikk a Szövetség című újságban közölt írásom módosított változata.) A modernista eszmék kíméletlen kritikusa Száztíz éve született George Orwell George Orwell (1903 – 1950) Eric Arthur Blair néven született az indiai Mohitariban, Bengál államban. Édesapja gyarmati tisztviselő volt. Tanulmányait Angliában végezte, többek között királyi ösztöndíjasként az Eton College-ben. Hat évig szolgált rendőrként Burmában, ekkor szerezte első tapasztalait az emberi egyenlőtlenségről és megkülönböztetésről. Miután visszautazott az anyaországba, alkalmi munkákból tartotta fenn magát Londonban, illetve Párizsban, eközben írt és a munkások életét tanulmányozta. Kapcsolatba került a baloldali mozgalmakkal, majd részt vett a spanyol polgárháborúban, a fronton életveszélyesen megsebesült. A polgárháborúról írt Hódolat Katalóniának című könyvét a nemzetközi baloldal élesen támadta. Újságíróként dolgozott a BBC-nél, a Tribune-nál és az Observernél. 1944-ben befejezte Állatfarm című művét, mely lényegében a sztálini Szovjetunió gúnyrajza. A britek és az oroszok között fennálló szövetségesi viszony miatt ez csak 1945 augusztusában jelenhetett meg. Fő műve, az 1984 kiadását is csupán néhány hónappal élte túl. Az 1948-ban elkészült regényt a kiadók előbb megcsonkítva tették közzé, a súlyosan beteg Orwellnek kellett harcolnia a teljes változatért. Sikerét már nem érhette meg, 1950. január 21-én tuberkulózisban halt meg. Életpályája egy olyan értelmiségi képét vetíti elénk, akinek súlyosan csalódnia kell a kommunista-szocialista eszmékben, illetve azok kivitelezésében. Nagyon hamar rádöbben arra, hogy baloldali forradalmároknak mások a céljai, mint neki. Utópista szocialistaként a társadalmi egyenlőtlenség felszámolása érdekelte, az egyéni szabadság megőrzése mellett. Elvtársait elsősorban a hatalom megragadásának technikája foglalkoztatta, és nem riadtak vissza attól, hogy egy gyökeresen átalakított rendszerben az értékrendet is megváltoztassák. Elsősorban az elsőrendű szabadságjogokat, különösen a szólás- és véleményszabadságot támadták, mondván, hogy az burzsoá monopólium. A radikálisok mesterségesen kialakított közösségekben látták a jövőt, a vallási, családi összetartást pedig megszüntetendőnek vélték, vagy legalábbis úgy látták, hosszú távon ezek szerepe teljesen eljelentéktelenedik. Nemkülönben kritikával illeti az angol szalonkommunistákat, akikkel Londonban ismerkedik meg. Ezek legtöbbje dúsgazdag arisztokrata vagy bankár, akik különlegesnek érzik magukat attól, hogy „szeretik a népet.” Úgy érzik, erkölcsileg emelkedettebbek azáltal, hogy „haladnak a korral.” Látszólag saját érdekeik ellen cselekszenek, amikor – kicsit - segítik a baloldali mozgalmárokat, ám az áhított célt, az egyenlőséget, a távoli jövőbe helyezik, így az tulajdonképpen nem fenyegeti őket. Viszont tetszeleghetnek a jóságos gazda népszerű szerepében, ily módon sikert aratva a választásokon. A kommunista-szocialista elképzelésekben közös az, hogy mindenre kiterjedő modernista átalakításnak kívánják alávetni a kísérletek alapjául szolgáló országokat. Modernizálják a társadalmat, a gazdaságot, a kultúrát, az erkölcsöt. A szocializmus hajnalán megvetendő embernek számított az, aki nem volt elég modern. A sztálini Szovjetunióban tovább mentek, mindent ki akartak irtani, ami régi, hiába bizonyosodott be egy új gazdasági vagy tudományos módszerről, hogy nem célszerű, nem működik. Mindenki lázasan igyekezett elkerülni mindazt, ami már kipróbált és bevált, nehogy kritika érhesse. Az eredmény: nyomor, éhezés, tudatlanság. Nyugati történészek kimutatták: a kényszermunkatáborok felállítása nem csupán egy őrült elme öncélú kegyetlensége volt, hanem gazdasági szükségszerűség is, nélkülük szinte semmi nem épült volna fel a Szovjetunióban. Ha ennek a költségeit is a népnek kellett volna viselnie, a rendszer még a hihetetlen méretű terror ellenére is összeomlott volna. Az elnyomás azonban következetes volt, senkit nem kímélt. Ám az ingyen munkaerővel teremtett „vívmányokkal” is csupán a külföldi elvtársakat sikerült elkápráztatni. Orwell azonban volt annyira élesen látó gondolkodó, hogy ne tévesszék meg a látszatok. A kettő meg kettő: négy egyszerű tételében hívő író tudta, az objektív valóságot lehetetlen meghazudtolni. Legalábbis tudatos értelemmel. Ezért először a tudatot kell megváltoztatni, egy „új gondolkodású” embert kell kialakítani, aki mindent úgy fogad el, ahogyan a hatalom akarja. Az apparátus előbb-utóbb a gondolkodást is megszünteti, s láthatjuk, a sztálinisták igen közel jártak ehhez. Ám a totális ellenőrzés birodalma már Sztálin halálával megszűnt, és fokról-fokra lanyhult az elnyomó rendszer szorítása. Orwell kritikája kíméletlen, de nem jogosulatlan. Az a fajta totális elnyomás megvalósítása, amely végső soron magát az emberi létet is leállatiasítja, szerencsére lehetetlen. Kizárólag feketével festett, az 1984 ördögi diktatúrája olyan jól szervezett, hogy minden ellenállást képes felszámolni, még a gondolatit is. Úgy vélem azonban, a szellem erejét kissé lebecsülte. Az emberiség sohasem lesz hajlandó arra, hogy saját civilizációját feladja. Ennek ellenére Orwell életművét olvasni kell, hogy soha ne téveszthessenek meg olyanok, akik földi paradicsomot hirdetnek, s közben saját hatalmuk növelését készítik elő. Hogy sohase térjünk el azoktól az elvektől, amelyek emberré tesznek bennünket. S legfőképp: sohase higgyük el, hogy kétszer kettő öt.
Posted on: Fri, 28 Jun 2013 14:18:41 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015