Sírköveinket faragjuk. Görcsösen, torzra. Holott laza kézzel festhetnénk a legszebb vászonra. Életünk, életére. Önmagunkban, belülről, poros homályból, lesben figyelnek minket. Örökké vérzős sebek. Múltunk pillanatai, el nem mondott szavak, megcselekedett, vagy vízbefojtott tettek. Minden hibánk, melyekről mi tehetünk, mik háborgó szenvedélyünk sortüzeként minket, s a nálunk jobbakat sújtották. Bántottad, akit szerettél volna, bántottak, kik szerettek. Önző, önérzetes faj. Ember legyen a talpán, ki háborítatlanul végigéli a lét körforgását. Maradj! A szó, mely jelentéssel bír. Kijelentés, ami többet ér, mint bármi más. Pár hang, melyek igazabbak a „szeretlek”-nél, mert nem hazudnak, de vágyainkat mutatják. Amik, nem szólnak mindenkihez. A szó belülről jön, kiegészítési célból, szükségből, boldogsághoz. Úgy hírlik az ember önmagában teljes. De magányunkban láthatjuk, hogy sosem volt az, s míg a világ porként nem szál tova, ez így is marad, hisz érzelmeinkre az evolúció úgy hat, mint macskaszar az Androméda ködre. Maradj! Annak mondod, akit tényleg ott akarsz tudni. Annak, akinek hiánya önmagad hiánya is. Teljességünk csupán mások szeretete és gondoskodása. Törődni valakivel, ha agresszívan is, valahol megegyezik a kézenfogott igaz szerelemmel. Maradj velem, és leszek igazán önmagam. Egy ember valahol hitte, hogy áldozata és mások feláldozása nemes és igaz célt szolgál. Egy ember hitte, ha selyemingje alá plasztikbombát szerel, azzal elér valamit. Egy ember hitte, hogy ha felrobbantja magát a toborzó iroda mellett, akkor talán felfigyel valaki a holdra, mely ott keringett a bolygó felett, melyen annyi vér és könny elfolyt már. Fájdalmát mások fájdalmává akarta tenni, mert elmesélni a kínt nem lehet, de meg lehet mutatni. Nő és férfi egymás mellett sétálva, a semmiről beszélve, mosolyogva lépkedtek az iroda mellett. Megértették, és meghallgatták egymást, már fordulók óta mindig, s mindenkor. Nő nem érintette a férfit, és férfi sem simogatta a nőt. Ajkuk nem tapadt ajkukra, de szavaik ott voltak a legmélyebb figyelmükben. Amikor a pokolgép felrobbant a nő megmagyarázhatatlanul mozdult. Teste a férfi testéhez ért, karjai a másik törzsére fonódtak. Az emberi elme, a sokévszázados tudomány, a kémia ismeretek kreatív felhasználása arra késztette a vastag, plexi ablakot, hogy apró darabjaira szakadva, kartácstűzként támadjon a védtelen járókelőkre. Az ártatlan, pici elem, az egyszerű polimer nem gondolkozott. A fizika utasította, hogy mozogjon, és ő haladt súlypontja mentén, egy véletlennek tetsző pályán. Behatolt a húsba s a húsból egy másik testbe. Furcsa szexualitás. Az első testben átmetszet hámot, irhát, bőralját. Roncsolt izmot, ideget, és ereket. Elpusztított olyan sejteket, melyek szükségesek voltak, és vérből árvizet fakasztott. A második testtel kedvesebb volt. Lendületét vesztve csak egy kevés bőrfelületet és izmot vágott fel. A légnyomástól szárnyat bontott emberek a balkon szélén értek földet. Először csak feküdtek, majd nyögtek, nyögések után mocorogtak, és végül páran sikoltozni kezdtek. Mindennek meg van a maga rendje. Végtagok, testnedv, velő. Csontszilánk és fekália. A szerencsétlenebbek így lettek egy undorító puzzle darabjaivá. A nő a férfin feküdt. A férfi óvva, a karjával a nő fejét átölelve egy halom törmeléken nyugodott. Amikor a sikolyok hangja átvette a fülébe sivító sípolást, megemelte a nő arcát és a szemébe nézett. A könnyeknél csak a fájdalomtól remegő ajkak voltak a rosszabbak. A férfi ösztönösen cselekedett. Megemelte a nőt, majd hátára fektette. Végignézett a testen, mely szebb volt, mint a legszebb festmény, majd a pániktól remegő kezét a cuppogó, vérzős kráterre helyezte, ami a bordák alatt volt, a has fölött. A jórészt hiányzó májból a vér fekete tócsákban gyűlt össze az összes testi homorulaton. A férfi reszkető érzéssel, de tagadó arccal nézett szembe a nővel. -Nem lesz semmi baj! A nő gyengéden rázkódva, nyitott szájjal és könnyektől csillogó tekintettel nézett vissza rá. Megfogta a férfi kezét, s véres nyálat prüszkölve azt mondta: -Maradj velem! A férfi lelkéhez A lélek beköszöntött, csókot adott, és távozni készült. Megkapni a leggyönyörűbb ajándékot, majd rögtön el is engedni. Kegyetlen tett, és elviselhetetlen érzés. A férfi ordítani kezdett. Segítségért, orvosért, bármiért. Erős kezével a sebet szorította, riadt arcával a nőt figyelte. Gondolataiban visszatévedt a múltba, a tettek hiányához. Tekintetével a jelent figyelte és rémélt, bizakodott. Bizakodott, úgy, mint soha, mert félt a jövő halálától, a lehetőségtől, amit eltékozolt a múltban…
Posted on: Tue, 23 Jul 2013 21:14:05 +0000
Recently Viewed Topics
© 2015