Valamikor régen. Ülök a monitor előtt. Boxozom. Ez azt jelenti, Lovebox, az ezerszer áldott és milliószor pocskondiázott társkereső, ami barátkereső-találó is lett, aminek oly sokat köszönhetek, és soha nem tagadom meg az ottani garázdálkodásaimat. Naplókat írtunk, vagyis blogokat, s egymást olvasva kerültünk egyre közelebb a másikhoz, nem láttuk arcát, nem hallottuk hangját, de megérintett a sorsa, a lelke, a bölcsessége, a stílusa, nem lettünk szerelmesek, "csak" részesei egymás életének. - Jól írsz, élvezem. - A gondolataid akár az enyémek is lehetnének. - Lehet, hogy végre a naplósbulin találkozunk. - Oké, talán majd megismerlek. És ott volt. Szépen és fiatalon, sokkal magasabban, mint képzeltem, szemében a tűz, a pajkosság, a sokmindentmegéltbölcsesség, a felvillanyozó értelem. Én sokkal öregebb vagyok, de szép vagyok én is, egész jó nő a koromhoz képest, és az én szememben is ott van a tűz, a pajkosság, a sokmindentmegéltbölcsesség, a felvillanyozó értelem. Itt vagyok. Én vagyok. Teljes testi valómban. Beszélgessünk, igyunk, táncoljunk, éljünk, adjunk magunkból másoknak is, de ne tévesszük szem elől egymást. Az éccaka egymás karjaiban talál, keskeny ágyon fedezzük fel egymás testét, újra és újra, míg a pirkadat álmot nem borít ránk. Soha nem akarjuk újra, mert ez egyszeri és megismételhetetlen. De megőrizzük, mint egy lepréselt virágot, s ha kinyitjuk éppen azt a könyvet a lelkünkben, ahová tettük, elmosolyodunk és nincs bennünk fájdalom, sem vágyakozás, csak lélekbizsergés. Ennyi volt, és ettől szép.
Posted on: Wed, 28 Aug 2013 23:06:40 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015