cms.napmobius.webnode.hu/news/erich-neumann-a-nagy-anya/ Erich Neumann: A Nagy Anya Ez a matriarchális szakasz alapegyenlete, vagyis annak az emberi fejlődési állomásnak,amikor a Nőiség uralkodik a Férfielv felett, a tudattalan uralkodik az ego és a tudat felett. Először az edényszimbolika és annak számos elágazása alapján fogjuk ábrázolni a Nagy Kör világot betöltő matriarchális szimbolikáját. Ez a fajta vizsgálódás jobban segít megértenünk az Archetípusos Nőiség sorsformáló jelentőségét, ahogyan az konkrét valóságában megjelenik a korai ember mítoszaiban, rítusaiban, képeiben és vallási szokásaiban. Itt nem szabad elfeledni, hogy a „hajdan élt emberek” és a „matriarchális szakasz” nem régészeti vagy történettudományi fogalmak, hanem lélektani valóságok, amelyeknek sorsszerű ereje ma is él az emberek lelkének mélyén. Minden ember egészsége és kreativitása nagyrészt azon múlik, hogy tudata békében él-e a tudattalannak ezzel a rétegével, vagy felemészti magát a vele való hasztalan küzdelemben. A test-edény konkrét testisége, amelynek belseje mindig sötét és ismeretlen marad, az a valóság, amelyben az egyén megismeri az ösztön egész tudattalan világát. Ez a csecsemő elemi éhség- és szomjúságélményével kezdődik, amely – minden késztetéshez, fájdalomhoz és ösztönhöz hasonlóan – belülről érkezik, a test-edényből, hogy nyugtalanítsa őt. Az én-tudat pedig általában a fejben helyezkedik el; ezzel fogjuk fel azokat az idegen hatásokat, amelyek a test-edény belsejéből származnak.Az archetípusos test-edény egyenlet alapvetően fontos, ha meg akarjuk érteni a mítoszokat és a szimbolikát, de akár a hajdan élt emberek világképét is. Jelentősége nem korlátozódik a kimeneti zónákhoz, amelyek révén bármi hagyja is el az emberi testet, az „születik” – akár testszőrzetről-növényzetről, akár lélegzetről-szélről van szó. Ennek az edény-testnek a belseje szintén központi jelentőséggel bír. A test belseje archetípusosan azonos a tudattalannal, azoknak a lelki folyamatoknak a „székhelye”, amelyeket az ember úgy észlel, hogy azok „őbenne” és „a sötétségben” mennek végbe, amelyek – az éjszakához hasonlóan – a tudattalan tipikus szimbólumai.A pszichét tartalmazó test edényszimbolikája a mai emberben is tovább él. A „bensőnkről” és a „belső” értékek stb. világáról szoktunk beszélni, amikor pszichés vagy spirituális tartalmakra gondolunk, mintha azok „bennünk” lennének, a saját test-edényünkben, és mintha abból jönnének „ki”. A valóságban azonban például a kollektív tudattalan tartalmai ugyanolyan értelemben vannak „kint”, mint a tárgyak világa; egyformán helyesen helyezhetjük el őket „kint”, „fent”, „lent” vagy „bent”. Így az emberiség az archetípusos „belső” világ egy részét a „mennybe”, egy másik részét pedig a „pokolba” vetíti ki időtlen idők óta. Ám e projekciók ellenére világosan megmarad annak a test-edénynek a képéhez fűződő jellegzetes viszony, „amelyben” a tartalom él. Az archetípusos test-edény egyenlet alapvetően fontos, ha meg akarjuk érteni a mítoszokat és a szimbolikát, de akár a hajdan élt emberek világképét is. Jelentősége nem korlátozódik a kimeneti zónákhoz, amelyek révén bármi hagyja is el az emberi testet, az „születik” – akár testszőrzetről-növényzetről, akár lélegzetről-szélről van szó Ennek az edény-testnek a belseje szintén központi jelentőséggel bír. A test belseje archetípusosan azonos a tudattalannal, azoknak a lelki folyamatoknak a „székhelye”, amelyeket az ember úgy észlel, hogy azok „őbenne” és „a sötétségben” mennek végbe, amelyek – az éjszakához hasonlóan – a tudattalan tipikus szimbólumai.A pszichét tartalmazó test edényszimbolikája a mai emberben is tovább él. A „bensőnkről” és a „belső” értékek stb. világáról szoktunk beszélni, amikor pszichés vagy spirituális tartalmakra gondolunk, mintha azok „bennünk” lennének, a saját test-edényünkben, és mintha abból jönnének „ki”. A valóságban azonban például a kollektív tudattalan tartalmai ugyanolyan értelemben vannak „kint”, mint a tárgyak világa; egyformán helyesen helyezhetjük el őket „kint”, „fent”, „lent” vagy „bent”. Így az emberiség az archetípusos „belső” világ egy részét a „mennybe”, egy másik részét pedig a „pokolba” vetíti ki időtlen idők óta. Ám e projekciók ellenére világosan megmarad annak a test-edénynek a képéhez fűződő jellegzetes viszony, „amelyben” a tartalom él. Ez a test-edényhez fűződő viszony elsősorban két alakban jelenik meg. Az elsőben a külsőt világ-test-edényként éljük meg, mint például amikor egy „tudattalan tartalmat” mitológiai appercepció (észlelés) révén úgy élünk meg, mintha kozmikus entitás, isten, csillag lenne a mennyei nő „hasában”. Akkor a tartalom, például az agresszió késztetéseként felfogott küzdelmes-érzelmes Nergál-Mars egyidejűleg van „kint” csillagként és kozmikus entitásként, és „bent” a mennyei anya hasában. A projekciónak ez a szimbolikusan paradox kettős természete pontosan megfelel annak a lélektani valóságnak, amelyet a tudatunk alakít ki, amikor „kollektív” (tehát személyesen túli, transzperszonális) tartalomról beszél, amely a pszichén belül is van (a kollektív tudattalanban). A hajdan élt ember, aki tudta nélkül a világ közepére képzelte magát, így mindent önmagához viszonyított és önmagát viszonyította mindenhez, saját tudattalanjának képeivel töltötte meg az őt körülvevő világot. Miközben így tett, az őt körülvevő test-edény három területére vetítette ki magát. Ez a három terület, amelyben saját tudattalan képei a külvilág képeiként válnak számára láthatóvá, a felette lévő mennyország, a föld, amelyen a többi élőlénnyel együtt él, és az a terület, amelyet saját maga „alatti” sötét űrként észlel (az alvilág, a föld belseje).Míg az első viszony abból áll, hogy a test-edény szimbólum kozmikus projekcióban a világra vetül, a második – és nem kevésbé fontos – viszony abban fejeződik ki, hogy bizonyos égitestek, irányok, együttállások, istenek, démonok megfelelnek a test egyes területeinek és szerveinek. Ez a megfelelés olyan egyetemes a hajdan élt emberek számára, hogy a világ-test együttjárást nyugodtan tekinthetjük világnézetük alapjának. Ez a testről és a külvilágról alkotott korai mágikus-pszichés kép nemcsak bizonyos természeti erőkhöz kapcsolódik, hanem színekhez, területekhez, növényekhez, elemekhez stb. is. Az ennek következtében a világnak a test bizonyos területeivel és szerveivel alkotott participation mistique-je (titkos azonossága) a kölcsönös mágikus függőségben nyilvánul meg, amelyben az emberre és teste egyes részeire befolyás érkezik a mitikus univerzumból, fordítva pedig az ember testének területeiről és a velük kapcsolatos anyagokból befolyás indul ki a mitikus univerzum felé. Egyiptomban és Mexikóban, Indiában és Kínában, a gnosztikusok írásaiban és a kabbalában egyaránt megtaláljuk az első ember testének archetípusát, akinek képére a világ teremtetett. A mai tudat ezeket a folyamatokat projekciónak értelmezi, magyarán az archetípusos képek külső megtapasztalásaként, de a korai ember benne élt ebben a lélektani térben, ahol a bent és a kint, a világ és az ember, a természeti erők és a dolgok megbonthatatlan egységbe szövődnek. […]Ha a hajdan élt ember még kialakulatlan test-világ egyenletét egybevetjük a nőiség szimbolikus alapegyenletével (nő = test = edény), akkor megkapjuk az emberiség ősi szakaszának egyetemes szimbolikus egyenletét:Nő = test = edény = világ Az emberiség számára a legmélyebb élmények közé tartozott, hogy az összes fényes égitest, az összes égi hatalom és isten a Nagy Anyától függ, s hogy felemelkedésük és bukásuk, születésük és haláluk, átváltozásuk és újjászületésük rajta múlik. Nemcsak a nappal és az éjszaka váltakozása, hanem a hónapok, évszakok és évek változásai is alárendeltek a Nagy Anya mindenható akaratának. Ezért – nemcsak ahogyan a mezopotámiai Tiámat, hanem a világon mindenütt – ő tartja a sorstáblákat, az égitestek mindent meghatározó együttállásait; hiszen ő maga az égbolt. A Nagy Anya ennek megfelelően a sors istennője, akit az éjszaka holdas és csillagos köpönyege ékesít, és aki úgy szövi az életet, ahogyan a sorsot.Mivel ő irányítja a növekedést, az idő istennője is. Ezért holdistennő, mert a Hold és az éjszakai égbolt a kozmosz időfolyamának látható megnyilvánulása, a Hold – nem a Nap! – pedig a primordiális időszak igazi időmérője. A női havi ciklustól és annak a Holddal való feltételezett kapcsolatától a terhességen át és azon túl a nőt az idő szabályozza és az időtől függ. Ezért a nő az, aki az időt meghatározza – sokkal inkább, mint a férfi, aki hajlamos leigázni az időt, aki vonzódik az időtlenséghez és az örökhöz. A Nőiségnek ez az időbeli minősége pedig a Holdhoz kapcsolódik. olyam” szimbólumával tárul fel legvilágosabban.A szövés és fonás ősi misztériumát is a Nagy Anyára való kivetülésként élték meg, aki az élet szövedékét szövi és a sors fonalát fonja; mindegy, hogy egyetlen Nagy Fonónőként vagy, mint oly gyakran történik, lunáris hármasságban jelenik meg ebben a minőségében. Nem véletlen, hogy a test „szöveteiről” beszélünk, mivel a Nőiség által „az idő csattogó szövőszékén” szőtt szövet a kozmoszban és az anyaméhben nem más, mint az élet és a sors. Az asztrológia – a csillagok által meghatározott sors tanulmányozása – pedig azt tanítja, hogy mindkettő egyszerre kezdődik: a születés időbeli pillanatában. Így tehát a Nagy Istennők szőnek Egyiptomban is, a görögöknél is, a germán népeknél és a majáknál is. És mivel a „valóságot” a Nagy Szövőnők munkálják ki; az összes ilyen kosárfonó, szövő és kötő tevékenység a nő sorsformáló tevékenységéhez tartozik, aki – mint Bachofen megállapította – természetes aspektusában fon és sző. Fonónői jellegében azonban a Nagy Anya nemcsak az emberi életet fonja, hanem a világ sorsát is, annak sötétségével és világosságával együtt. Egy régi svéd dal így hangzik: Nap asszony egy csupasz kövön ült S aranyló szoknyáján három órán át Szőtt, míg felkelt a nap.[...]
Posted on: Wed, 20 Nov 2013 06:48:32 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015