váradi és micskei Baranyi Tibor Imre A magyarság szellemi küldetése „Furcsa rikoltás szakad a számon, benne borzong a turáni láz, három ős-szentség tanított rája: A Vér, a Bor és a Búzakalász” (vitéz Somogyváry Gyula) Nomádság, Kelet, harc, szentkirály Célzatosan választottam kiindulópontként néhány olyan alapfo- galmat, amelyek az õsmagyarság létéhez mondhatni vitatha-tatlanul hozzátartoznak, noha értelmezésük kapcsán erõsen megoszlanak a vélemények. E sorok írásakor a jelenkori már-már teljes körû mentális elferdüléseket és szemléletmódbeli degenerációkat félretéve, a magyarság szellemi küldetésének megfelelõ megvilágításához az egyetemes metafizikai hagyományosság alapelveit alkalmaztam (ezen belül pedig formailag – tekintettel a magyarság és a keresztény hagyomány szoros, évezredes kapcsolatára – elsõsorban az eredeti keresztény hagyomány mitikus–szimbolikus fogalmait, valamint néhány szanszkrit kozmológiai–metafizikai kifejezést). Ennek megfelelõen messzemenõkig el kellett utasítanom a racionalizmus, a materializmus, az evolucionizmus által megfertõzött modern tudományok, az etnológia, a szociológia alapjaiban hibás vélekedéseit, amelyek abból indulnak ki, hogy az ember az “állatvilágból emelkedett ki”, a jelenkori civilizált népek õseit pedig a “primitíveknek” nevezett vademberek közösségeiben kell keresni; az igazság valójában ennek pontosan az ellenkezõje. Ha a jelenlegi emberi világcikluson, az ind-hindu hagyomány fogalmának megfelelõ maha-yugán belül meg kellene határozni azt az elsõ, lényegesebb különbséget, amely a jelentõsebb embercsoportok és népek között feszül, akkor ez a vándorló és a letelepedett életformák közti különbség lenne. Miként már utaltunk rá, a nomád és a letelepedett életforma, illetve az ezeknek megfelelõ szemléletmódok közötti eltérés valóban alapvetõ, és a legkorábbi elkülönülés óta létezik; ezek viszonylatában az összes többi emberi tevékenység csak alárendelt és mellékes. Mivel az õsmagyarság harcos -nomád volta aligha vitatható, a nomádság további szellemi értékelése e helyütt döntõ jelentõségû. A bibliai mítosz szerint a földi világban a Kezdet Emberét képviselõ Adam Harrison – az ’Elsõ Ember’ – fiai, Kain és Ábel testesítik meg a két eltérõ életforma õstípusait: “És Ábel juhok pásztora lõn, Kain pedig földmûvelõ”1. Mint ismeretes, Ábel állati áldozatát, amelynek füstje merõlegesen az ég felé száll, Isten örömmel fogadja, míg ellenben Kain, vízszintesen a földön elterülõ füstû felajánlásának elutasítás jut osztályrészül. A nomádságot megszemélyesítõ Ábel ily módon az éggel, az egyetemes megnyilvánulást szimbolizáló világháromszög csúcsával, vagyis a kezdeti, fényteli, pozitív, férfiúi õselvvel, egyszóval az Esszencialitással áll összefüggésben (felfelé szálló, égi füst), míg a letelepedett Kain a földdel, az alappal, következésképpen a sötét, negatív, nõi õselvvel, a szubsztanci-alitással hozható összefüggésbe (vízszintesen elterülõ, földi füst).2 A megnyilvánulás szemszögébõl nézve ily módon a nomád alapesetben magasabb rendû a letelepedettnél; viszonya közvetlenebb az Éggel, az Aranykorral, amelyet a behatárolatlan tértudat és az idõ szinte teljes hiánya, a szabadság jellemez. Az aranykori ember a határtalan térben él, az idõ jelentõsége elenyészõ a számára, nem éli át annak szorító jellegét, amit az a tény is jelez, hogy a világkorszakok, a yugák közül az Aranykor a leghosszabb. A tér embere nem hoz létre semmi állandót, fõleg a hozzá hasonlóan mozgékony állatvilággal áll kapcsolatban, és hagyományai, jelképei, mûvészetei döntõen hallhatóak és hangzóak. “A nomád, pásztorkodó népek – mondja Guénon – semmi idõállót nem építenek, nem dolgoznak a jövõ érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük elõtt, amelyben semmiféle határral nem találják szembe magukat, ellenkezõleg, a tér mindig új lehetõséget nyit számukra. Így tárul fel a kozmikus alapelvek összefüggése abban a rendben, amelyhez Kain és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás alapelvéé, amelyet az idõ képvisel, valamint a kiterjedésé, amit a tér képvisel. Gyakorlatilag mindkét alapelv egyidejûleg nyilvánul meg az idõben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul leegyszerûsített azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenõ szembenállásokat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás alapelvének tevékenysége az idõbeliségben meghatározó, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sõt, ha szabad azt mondani, az idõ elfogyasztja a teret; s ennek megfelelõen a letelepedett népek idõvel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s tulajdonképpen ez ad társadalmi, történelmi jelentõséget annak, hogy Kain meggyilkolta Ábelt”.3 “És lõn, mikor a mezõn valának, támada Kain Ábelre az õ atyjafiára, és megölé õt.”4 Fentiek értelmében a kereszténység elõtti hun–magyar királyok letelepedett életformától való tartózkodása, sõt, ez iránti ellenszenve mély értelmû szellemi pozitívum is lehet, ha azon metafizikai igazság felismerése áll mögötte, hogy a letelepedett életforma elõmozdítja a világ “megdermedését”, ami a tudat és a lét egyetemleges elsötétülésének egyik fõ mozgatórugója. Ennek fényében mind Attila (Atilla, Etele) hun nagykirály háborúi a kali-yugai tendenciákkal, a fenti szempontból hamarabb átitatódott keresztény Nyugat, Kelet-római Birodalom (Bizánc), illetve Nyugat-római Birodalom ellen, mind a honfoglaló magyarok úgynevezett “kalandozásai” pozitív megvilágításba kerülhetnek; látszólag Ábel hõsies létharca ez a világot illetõ “megdermedést” elõsegítõ, “gyilkos” kainiták ellen. A nomád magyarság észak-keleti eredete és fõbb vonalaiban északról dél, illetve keletrõl nyugat felé való hódító vándorlásának értékeléséhez a szakrális–tradicionális földrajz nyújt ezoterikus támpontokat. Ezek szerint nagy általánosságban elmondható, hogy metafizikai szempontból helyzetileg Észak, irányulás tekintetében Dél tekinthetõ magasabb rendûnek. Az észak-déli vándorlás így mindig elsõdleges, erõsen szellemi áthatottságú; miközben a kelet–nyugati irányú mozgás már másodlagos, s fõként lelki meghatározottságú. Egy egész népet érintõ vállalkozás, mint a középkori magyar honfoglalás, miértjének tisztázása nyilvánvalóan számos, rendkívül összetett tényezõ vizsgálatát követelné meg, amelyek közül többnek a természete olyan, hogy a szokványos vizsgálati módszerek lehetõségeit eleve meghaladja. Mindenesetre azokat a lapos és banális “reálpolitikai” magyarázatokat gyakorlatilag kizárhatjuk az értékelhetõség körébõl, amelyek szerint a korabeli magyarság egy “váratlan besenyõ támadástól” megriadva indult volna el a Nyugat felé; nos ez az állítólagos besenyõ támadás, ami mindössze az útrakelõ egyik magyar törzs utóvédjét érte, jelentéktelen esemény volt, amelynek egyetlen történelmi alapja Konstantinos császár egyik – éppen besenyõ forrásból származó – feljegyzése Botond fenyegetõ bizánci hadjáratának elõestéjén. Maga a magyar mondai hagyomány nem tud a nép szorongatott helyzetérõl, besenyõk vagy mások “hadjáratáról”, ami elõl menekülni kellene, hanem ehelyett az Istenség küldötte “turulmadár” látogatásáról beszél Álmos anyjánál, Emesénél (amely név – és ez egy külön tanulmányt is megérdemelne – ’vaddisznóanyát’ jelöl, s mint ilyen a szellemi kaszt – illetve az ezt képzõ erõ – Árpádok eredeténél való jelenlétét hivatott kifejezni, mivel a vaddisznó a brahmanák õseredeti szimbóluma). A nagy nyugati útnak tehát nem földi kényszer, hanem égi küldetés a mozgatórugója. Ugyanakkor némely vezetõk esetében az az intuitív felismerés is szerepelhetett az indítóokok között, hogy a nomád életformáról – a megdermedési tendenciák felerõsödése miatt – önerõbõl és szabad akaratból át kell térni a letelepedettségre; másként megfogalmazva, a nép vagy kainivá válik, és bár átkozott, él, vagy ábeli marad, de akkor megsemmisül. Hogy ennek elhatározása – az aktuális nyugati helyzet ismertségi fokától függõen – eleve megvolt-e, vagy csupán itt fogalmazódott meg, további kérdés. Mindenesetre az Árpádok és ily módon a magyarság a döntõ pillanatban jól választottak: Kain fején azonban, jól tudjuk, átok ül… A tér–idõ együttesben a tér elem az állandó mozgással, a népeket tekintve pedig a nem letelepedett életformával függ össze. A tér az az elem, amely szimbolikusan közelebb áll az eredethez, amelyben minden egyidejûségben van jelen az idõt megelõzõ örökkévalóságban. A határtalan távlatú térben folyó élet szabadságot, kisebb mérvû idõbevetettséget kölcsönöz az embernek. Az eredetvesztéssel összefüggõ letelepedésnél az idõ elem kerül túlsúlyra; az idõ elem túlsúlyával fokozatosan és egyre inkább “gyorsul az idõ”, mind jobban közeledik a ciklikus vég, amikor is a szinte teljes gyõzelemre jutó idõ úgyszólván megsemmisíti a teret: a “világ vége” nem utolsó sorban a tér végét jelenti; Kain meggyilkolja Ábelt… Ám – miként arra Guénon rámutat – amidõn az idõ már-már végleg gyõzelemre jutni látszik, vagyis amikor az idõ összehúzódása szinte a végsõkig fokozódik, akkor az idõ végül is hozzávetõlegesen egyetlen pillanattá zsugorodik. Ekkor valójában megszûnik minden idõtartam, mert nyilvánvalóan nem lehet semmiféle egymásutániság a pillanaton belül. “Így az történik, hogy a felfaló idõ »önmagát felfalva szûnik meg« és pedig oly módon, hogy a »világ végénél«, vagyis a ciklikus megnyilvánulás végsõ határánál »nem lesz többé idõ«.”5 Ahogyan a ciklikus véget követõ helyreállítódást jelképezõ hetedik angyal kapcsán mondja az Apokalypsis: “És az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé a kezét az égre; És megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idõ többé nem lészen”.6 Itt a hetes szám a középpontot jelképezi, amely kapcsán – a fentiek értelmében – joggal mondhatjuk, hogy a középpont, a centrum ott van, ahol az idõ térré válik; a tér idõ felett aratott végsõ gyõzelme fogalmazódik meg itt. Az idõ hátrányára és a tér elõnyére végül is egy fordulat áll be: amikor az idõ már-már teljesen elnyelni látszik a teret, a tér magába szívja az idõt; és ezt a bibliai szimbolika kozmologikus értelmében úgy lehet kifejezni, hogy ez Ábel végsõ bosszúja Kainon. A gyilkos, a rajta ülõ átok miatt – és ennek tanulmányunk szempontjából késõbb lesz jelentõsége – öngyilkosságra kényszerül… Hogy a honfoglaláskori nomád magyarság tradicionális doktrína- és rítusegyüttesének kialakulására közvetlenül vagy közvetve milyen tradicionális szellemiség gyakorolt hatást, a mából nehéz meghatározni. Az elõzményeket illetõen tény, hogy amióta a kínai krónikák ismertté váltak, a hunokat a Kína északi határán élõ hiung--nu vagy hun-nu nevû nomád néppel azonosítják, amelynek a taoiz-mussal való kapcsolata szinte bizonyos. Némileg távolabbról a tibeti bon-hagyomány, illetve ennek sámánizmusba átmenõ formái, megint más vonatkozásban a Zarathustra-féle mazdaizmus és zerva-nizmus, továbbá a manicheizmus, valamint maga a kereszténység és ennek egyes heterodox formái, a katharizmus, majd – a magyar honfoglalás után – a bogumilizmus is szóba kerülhet a tradicionális szellemi kapcsolatok tisztázásakor. E hagyományok tanításainak tárgyalása e helyütt természetesen nem lehetséges, s a legáltalánosabb félreértések tisztázása végett csak az úgynevezett sámánizmus kapcsán kell néhány megjegyzést tenni. Az igen magas rendû kozmológiai háttérrel rendelkezõ sámánizmus kétségtelenül a legõsibb tradicionális rítusokhoz hasonló szertatásokat is magában foglal. Egyes sámánista jelképek, például a három világ vagy általában a hetes szám kitüntetettsége, a világfa, a fa és a hattyú, egyenesen az õseredeti hagyomány legtisztább származékainak tekinthetõk, nem beszélve a sámán mûködése szempontjából nélkülözhetetlen, paranormális képességekrõl, amelyek egykor valódi hatalmi körrel ruházták fel az igazi sámánokat. A sámánizmusnál, miként lényegében az összes régi vallásnál, a papi hatalom közvetlen mágikus képességekkel kellett, hogy együtt járjon; a mágikus képességek meglétét a papoknak idõrõl-idõre bizonyítaniuk kellett, s amikor ez különbözõ okokból kifolyólag nem történt meg, azt jelezte, hogy az illetõ vallások fokozatosan a kimerülés útjára léptek. A honfoglaló magyarság néhány jellegzetessége szintén nagyon õsi tradicionális vonatkozásokat mutat. Maga a hármas vezetés – az árpád (kagán vagyis ’király’), a horka és a gyula – eredete ugyanazokra a rangokra és õselvekre látszik visszanyúlni, amelyeket ’vi-lágpapkirályként’ (brahmatma), ’világpapként’ (mahatma) s ’világkirályként’ (mahapga) ismerünk az ind-hindu szellemi hagyományból. A vérszövetséget kötõ törzsek hetes száma, pontosabban a hat plusz egy vezértörzs, szintén a legõsibb szimbolikát hordozza, arra a teljességre utalva, amelyet többek között a térben a hat irány, valamint a központi hetedik régió, a nem térbeli centrum jelképez. De a pozitívumokat kiemelve, említhetnénk itt többek között magát a turul szimbólumot, az íj mint legõsibb “édeni”, királyi fegyver7 kultuszát, a napkultuszt, a fehér ló áldozást, a pajzsraemelést vagy sok tekintetben a legutóbbi idõkig fennmaradt csodálatos rituális táncot, zenét és éneklést, valamint számtalan elemet és adalékot, amelyek egy túlnyomórészt ksatriya vagyis harcos-lovagi tan és rítusrendszer meglétét bizonyítják. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy a honfoglaló magyarság, mint minden nomád nép, eredendõen katona volt. Az idegen népek szemében a harcosokból különösen szívósságuk és kitartásuk tûnt fel. A magyar – írja Bölcs Leó császár Taktikájában – “a munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tûri az égetõ meleget és a fagylaló hideget s a nomád életbõl folyó egyéb nélkülözéseket. Nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az elsõ csatában megverték õket, hanem míg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak az ellenfélre csapást mérni.” Összhangban áll ez az arab beszámolókkal, amelyek szerint a levédiai magyarok “bátrak, jókinézésûek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetbõl készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fénytkedvelõk.” A harcos–katonai életforma, a metafizikai õselvek által létrehívott kasztrendszerben a ksatriya-kasztnak felel meg. A ksatriya a szellemi kasztot követõen elsõsorban a szoláris minõséggel, a Nap-szerûséggel áll összefüggésben; a Nap-mitológiát látszik alátámasztani többek között az a tény, amikor a honfoglaló magyarok halottaik arcát kelet felé, a felkelõ Nap irányába fordították. A keletelés rítusa a helyes szellemi orientációt, a szellemi központnak a földi világban való lenyomata felé való irányulást fejezte ki. Mindemellett lényeges, hogy egy nép vizsgálata során magát a népet elválasszuk a körében uralkodó, s nem a nép közé tartozó dinasztiától. Esetünkben az Árpád-házi királyokat adó Turul-dinasztia tulajdonképpen nem tekinthetõ magyarnak, mint ahogy például valójában a Habsburgok sem osztrákok; a dinasztia lényegileg nemzetfeletti valóság. Maga a turulmadár annak a feltartóztathatatlan akaratnak a kifejezõdése egy nemzetfeletti dinasztiában, amely más síkon egy állatfajban is megnyilatkozik. Az Atilla-hagyomány és a Turul-mítosz együttesen mágikus tekintélyt ruháznak a valóban szakrális Árpád-házra, s a magyarság körében kezdettõl fogva él a nemzetfeletti dinasztiát a néppel hosszú évszázadokra összefûzõ sorsközösségi tudat, amely szerint az alattvalókat kizárólag a király és leszármazói metafizikai eredetû, szakrális vezetõi képessége élteti és táplálja. A királyi háznak ez az eredet biztosít rendkívüli képességeket, bölcsességet, hõsiességet és elõkelõséget; e megkülönböztetõ tulajdonságok a vérben öröklõdnek, s így a magyar monarchikus intézmény elsõ alakjában teljesen a keleti harcos-nomád népek jellemzõ uralomdoktrínájával áll megfelelésben. Minden hagyomány, kihangsúlyozottan vagy kevésbé kihangsúlyozottan, de tanítja, hogy a királyság az ember õseredeti valóságával függ össze. Az aranykori ember királyi ember, az Aranykorban minden ember a királyiságnak megfelelõ tudati szinten áll, vagyis király. Az eredettõl való elszakadás, a népek és a nyelvek megsokasodása és összezavarodása utáni idõk elején azonban még él az igény arra, hogy a közösség élén egy kitüntetett király álljon, aki az elmúlt idõk normalitásának letéteményese és megtestesítõje a többiek szemében. Mindenkiben él ugyan a királyság-tudat, többé-kevésbé mindenki természete királyi természet, de a maga teljességében már mégsem mindenki király. És ekkor jelenik meg a kitüntetett király iránti igény, aki a nép szemében a normali-tást, a kezdetet és az Eredetet képviseli. Mert a szakrális király – amilyen Atilla hun nagykirály vagy Árpád király – továbbra is megtestesíti valamilyen értelemben azt, ami a királyság, királyiság és az Egyetemes Ember sajátos kompakt egységébõl következik. Ez az egység magának az embernek az õseredeti természetét fejezi ki.
Posted on: Mon, 29 Jul 2013 12:10:16 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015