…ÉS A CIRKUSZ TOVÁBBÁLL (Tizenhetedik rész) 3 Mr. Palmer eléggé nyúzottan nyitotta ki szemeit ezen a csodás vasárnapi reggelen a vegyeskereskedése fölötti lakásában. A puritánul berendezett otthon nem volt nagy, de éppenséggel megfelelt egy öreg agglegénynek, aki az életét egyedül töltötte a kisvárosban. A padlót még igazi fa parkettával rakták le. A fénye megkopott már az évek folyamán, de még mindig szívósan tartotta magát, és ahogy Mr. Palmer megjegyezte, semmi pénzért sem cserélte volna le bármilyen mai, kétes minőségű szalagparkettára. A falakat fehérre meszeltette legutóbb is, de mindenfelé súlyos, sötét tónusú festményeket aggatott. Ezeket különböző zsibvásárokon szerezte be az élete során, némelyiket pár pennyért, de akadt köztük drágább darab is, mint Munkácsy Rőzsehordó asszony-ának a reprodukciója. A nappaliban egy tizennyolcadik századi díszesen faragott és kárpitozott kanapé uralkodott, előtte felújított dohányzóasztal és két kárpitozott díszes fotel szintén a múlt század elejéről. A sarokba egy tévét is beállított, de ez jelképezte az összes modern kori technikát a lakásban. A hálószobát egyetlen ágy és éjjeliszekrény bútorozta be. Az ablakokat súlyos, sötét függönyök takarták. Mr. Palmer inkább lámpát kapcsolt, minthogy a természetes fényt engedje be. Az éjjeliszekrény fiókjába nyúlt, és előkotort egy doboz fájdalomcsillapítót. Kezébe rázta a pirulát, és az éjjelre odakészített poharáért nyúlt, hogy bevegye az orvosságát. Fájtak az izületei, de leginkább az állkapcsában szaggató fájdalmat találta elviselhetetlennek. Vasárnap volt, és ez azt jelentette, hogy nem kellett felkelnie, kinyitni a boltot. Ilyenkor rendszerint a kanapén ülve olvasgatott, vagy a régi gramofonján hallgatott elfeledett előadók recsegő lemezeiből párat. Öreg csontjai hangosan tiltakoztak az ellen, hogy kikászálódjon az ágyból, de gyomra a bevett gyógyszer ellen emelt kifogást. Émelygett, de ameddig ezt le tudta küzdeni, addig tartotta magát. Valami azonban zavarta a tekintetét. Mindig is pedánsan tiszta lakásában változás állt be. Bár nem járt hozzá sosem takarítónő, sőt, nagyon régen volt az, amikor utoljára bármiféle nő is járt volna nála, mindig szem előtt tartotta, hogy a lakás ragyogjon. Most mégis észrevett valamit. A saras lábnyom az ágya mellett. Valaki járt a lakásban. A lábnyom ott toporgott az ágyánál. Ahogy Mr. Palmer lekászálódott, belerúgott valamibe. Egy pár saras cipő. Az ő cipői. A lábnyomok pedig az ő lábnyomai, amik egészen a bejárati ajtóig vezettek, onnan pedig le a boltjának a hátsó bejáratához. Megnézte, és zárva találta az ajtót. Tehát már megint kint járt valamikor az éjszaka folyamán, és nem emlékezett rá. Bár nem akarta beismerni, úgy látszik, kezdett szenilissé válni. De ami ennél is rosszabbnak bizonyult, a gyomra most igazán felháborodott. Amennyire gyorsan csak bírt, amennyire öreg tagjai engedték, felsietett a lépcsőn és bevette magát a mosdóba. Éppenhogy csak felnyitotta a vécéülőkét, gyors lökettel gyomra kiadta tartalmát. Először megkönnyebbülést érzett, de aztán könnybe lábadt szemein keresztül meglátta a vért. A fehér porcelánon vér csordogált és gyűlt össze apró tócsává. Mély, sötétbíbor vér. Lehúzta, hogy ne is lássa, aztán megmosta az arcát és megtörölközött. Végtagjai remegtek, gyomra liftezett és szédült, mint aki gyomorlövést kapott, és most vérzik el ebben a pillanatban. Rágyújtott egy mezítlábas Camel-re és feltárcsázta dr. Lawrence számát, aztán lefeküdt a kanapéra és várta, hogy a doki megérkezzen. Lassan, de biztosan visszatért belé az élet. A végtagjaiban elindult a keringés, már nem zsibbadt se a keze, se a lába, és az állkapcsában nyilalló fájdalom sem gyötörte már annyira, mire dr. Lawrence megérkezett. - Összességében kutya baja sincs – mondta doktor Lawrence, miután megvizsgálta. – Sőt, azt mondanám, én örülnék, ha ilyen idős koromban ilyen szívhangom lenne, ilyen tiszta tüdőhangom és ilyen egyetemi könyvekbe való vérnyomásom. De a cigiről ideje lenne leszoknia. - Tizenéves korom óta fityeg a szám sarkában ez a koporsószeg, ezt a pár évet már kihúzom vele. De örülök, hogy semmi komolyat nem talált. Csak kissé gyengének éreztem magam reggel, és az a hányás. - No, igen, ez gondolkoztat el engem is. Ahhoz viszont, hogy ennek a végére járjunk, komolyabb kivizsgálást kellene alkalmaznunk. De akkor írnom kell egy beutalót a Chelsea-i megyei kórházba. Mr. Palmer a fejét rázta, hogy az majdnem leesett a nyakáról. - Nem, nem, szó sem lehet róla. - De hát miért tiltakozik, James? - Nincs szükségem nekem arra, hogy vizsgálgassanak. Még a végén találnak valamit, és életem végéig járhatok kezelésekre. Higgye el, doki, jól megvagyok én itthon, mintsem azon törjem a fejem, milyen szondát és hol dugnak belém legközelebb. - Maguk annyira önfejűek – mondta dr. Lawrence. – Mondja, nem beszéltek össze? - Kivel? - Hát az öreg Rose-zal. Mr. Palmer megvakargatta az állát, mint aki nagyon elgondolkozik valamin, és közben eszébe villant, hogy ma még nem borotválkozott, holott ez napi rutinjának a részéhez tartozott. Apró erős sörték zizegtek ujjai alatt. - Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Rosemaryt – mondta. Melegség öntötte el, ahogy megrohanták hirtelen az emlékek. – Legutóbbi információm alapján vegetál egy kerekesszékben a Woodward házban, ahol ápolók felügyelnek rá. - Nos, tegnap magához tért. Pár szót is mondott, de még elég zavart volt, amikor délután megvizsgáltam. - Ez csoda. Mennyi ideje is? - A csoda nem is ez. Ma reggel felhívott Rosemary ápolónője, hogy reggel már a saját lábán ment ki a konyhába és érthetően lehetett vele beszélgetni. Tisztában van vele, mennyit írunk, és egyáltalán nem tűnik zavartnak. - A hétszázát! Az öreglány még nekem is tud meglepetést szerezni – füttyentett Mr. Palmer. – Mondja, doki, magával tarthatok? Meglátogatnám Rose-t. Mr. Palmer megígérte doktor Lawrence-nek, hogy gyorsan elkészül. Ezzel eltűnt a fürdőszobában, amíg a doki megírt neki a biztonság kedvéért egy beutalót a chelseai kórházba egy teljes körű belgyógyászati vizsgálatra. A dokinak volt rá egy fogadása, hogy az öreg nem veszi majd igénybe. 4 Ralph Archer városi első tanácsnok étvágytalanul turkálta a reggelijét. Gondterhelten meredt maga elé azon töprengve, mitévő is legyen. Soha nem nyomozott még életében, de látott elég Columbót, meg más rendőrös filmeket, amik némi alapot nyújtottak elképzeléséhez. - Azt hiszem, első körben felhívom David barátait – mondta ki hangosan gondolatát. - Először edd meg a reggelidet. De Ralph folytatta, mint aki meg se hallotta feleségét. - Ott van az a Webb srác, meg Nick Riley, meg… Kivel szokott még együtt lógni? Julia egy percig még gondolkozott, aztán rávágta. - Kevin Chandler. - Igazad van. Ezt a Kevin gyereket sosem szerettem. A szeme se áll jól. Az apja egy alkoholista, az anyja meg ki tudja, miből él. - Na de, Ralph! - Jó, igen tudom. Ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk. Csak, mint városi elöljárónak, nagyon is szem előtt kell tartanom ezen emberek gondjait. - Ezért választanak meg újra, drágám, mert szereted az embereket, és ők is szeretnek téged. Így hálálják meg. De kérlek, edd meg a reggelit, és csak azután láss neki a nyomozásnak. Hidd el, nekem is legfőbb vágyam tudni, hol lehet a fiunk, de kérlek, hallgass rám, nem akarok rosszat. Archer első tanácsnok engedve a nyomásnak, belapátolta a sonkát és a tojást. Jó nagy falatokat vett a szájába, alig bírta leküzdeni a torkán, de végül is jólesett neki. Azután az egészet leöblítette egy pohár frissen facsart narancslével, és valóban tettre késznek érezte magát. Amit viszont még fontosabbnak tartott, hogy felesége is elégedetten állt fel az asztaltól és kezdett neki a mosogatásnak. Csak ez számított neki, mint az elmúlt harminc évben – amiből húsz éve voltak házasok -, hogy Julia elégedett legyen. Visszaült a kis asztalkához, és felütötte a vékony Dawn Creek-i telefonkönyvet a W betűnél. Egy Webb nevű előfizetőt talált csak, így hát gyorsan felhívta, de nem járt sikerrel. Charlie anyja vette fel a kagylót, és arról tájékoztatta, hogy a fia nem aludt otthon. - Montpellier-be mentek tegnap este a barátaival egy házibuliba. Valószínűleg ott is aludtak éjszaka. - Nem tudná megmondani, pontosan hova mentek? – kérdezte Archer első tanácsnok, de a nő hiába is kutatott a gondolatai között, nem emlékezett, hogy Charlie megadott volna akár egy címet is. - Meg hát elég nagyfiú már, hogy hívogassam, ha kimarad éjszakára - mondta a nő. Szép szülői hozzáállás, gondolta Ralph, és kis híján ki is mondta a gondolatát, de meglátva a konyhából kiforduló feleségét visszatartotta a kibukni készülő gondolatot. Nehéz volt, szinte belefulladt. - De a mobilszámát megadom, ha gondolja, Mr. Archer. A mobilszámmal nem járt sikerrel, mert bár sokáig kicsengett, senki nem vette fel. Végül a csöngés megszűnt. Újra próbálkozott, hátha ő ütötte el a számokat, de másodjára is eredménytelenül tett kísérletet, így feladta. Riley-ból már többre akadt a könyvben, szám szerint háromra, és persze, hogy a harmadikra sikerült a neki megfelelőt elérnie. De itt sem bizonyult sikeresnek a nyomozás. A felelet itt csak annyira volt hasznos, hogy Nick lelépett valahova még tegnap délelőtt. Cserébe egy mobilszámmal itt is gazdagabb lett, amivel szintúgy nem ment semmire, mint Charlie Webb esetében, de ez ráadásul ki sem csörgött, csak egy női hang jelezte, a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kevin Chandlert hagyta utoljára, mert remélte, hogy nem kell beszélnie a srác alkoholista apjával, vagy a fogyatékos anyjával, aki szintén ivott, de csak azért, hogy elviselje Kevin apjának az iszákosságát, meg kicsapongásait. Így ketten csapongtak ki, aminek következtében már többször végezték a Dawn Creek-i seriffhivatal fogdájában csendháborítás bűntettével. De hát úgy szép az élet, ha zajlik, gondolta az első tanácsnok, miközben azzal is tisztában volt, hogy a srác elköltözött otthonról, és most a város délkeleti fertályán, a Homokrészen bérel valami lakást. A pontos címét ugyan nem tudta, mindössze a fia, David említette neki egyszer homályosan. Tárcsázott, aztán még mielőtt kicsöngött volna, letette, mert beugrott a cím. Úgy döntött, inkább kimegy személyesen Kevinhez elbeszélgetni a fiúval, kihagyja a sztoriból annak szüleit. Lehet, a fiát is ott találja kint vele. A tavasz reggeli napja kellemesen simogatta az arcát, ahogy kilépett a bejárati ajtón. Más esetben a kilátás bármiért kárpótolta volna. A város legszebb részén laktak. A Kilátó rászolgált a nevére. Szemben ott csillogott előtte az a Kristálytükör-tó, melyben a legenda szerint ott nyugodott a városalapító Milton McKinley az aranykoporsójában. Mindenesetre sem Ralph, sem eddigi elődei nem adtak még engedélyt bármiféle kutatásra, ami megerősítené, illetve megdöntené ezt a mítoszt. A tó mögött nem is olyan messze, már a vermonti hegységek magaslottak, de ha a másik irányba nézett, akkor a város látképe rajzolódott ki előtte, csakúgy, mint Rosemary előtt a tornácról. Egy kedves, nyugodt kisvárosé. Bal kéz felé elnézett a Talbot farm irányába. Eszébe jutottak a seriff szavai: - Valami vadállat garázdálkodott. Mi történhetett ott? – nyilallt belé a gondolat mintegy röpke pillanatig, de nem volt ideje ezzel most foglalkozni. Indulnia kellett. Kikanyarodott a Kilátó útra. A Fűz utcán elhajtott egyenesen Mr. Palmer vegyeskereskedése, majd az Egyesült Baptista Egyház Dawn Creek-i gyülekezeti terme előtt. Elhagyta az iskolát, intett Lawrence dokinak és Mr. Palmernek, akik a Woodward ház előtt parkoltak le éppen. Vajon mit keresnek itt, csak nem vendégségbe jöttek? - gondolta. Két sarokkal később bekanyarodott az Ősz utcába, ami ugyan zsákutca volt, és egy kiadós aszfaltozás is ráfért volna, de a végén ott rejtőzött az a kis föld bekötőút a Liget utcához, ami a 23-as útba torkollott. Itt lakott valahol Kevin Chandler. A helyiek ezt a részt egyszerűen csak Homokrésznek nevezték. Nem ez volt Dawn Creek legszebb része. Már évek óta terv készült a terület rendezéséről, de a terv eleddig terv maradt. Így lehettek itt egymás mellett üres, gazzal felvert telkek, egy lakókocsiparkoló, ahol a helyi cigányok és egyéb elszegényedett, más városokból idekeveredett alakok éltek magányosan vagy a családjaikkal, és persze régi lelakott téglaépületek, amik még akkoriban épültek, amikor a város melletti bánya működött, és átmeneti munkásszállás céljára szolgált, az itt ideiglenesen állást vállalók számára. A bánya bezárt már jó ideje, de a lebontásról csak nem született határozat. Jóllehet, többe került volna a lebontásuk és a terület rendezése, mint az, ha nem nyúlnak hozzá arra várva, mikor dől össze az egész kóceráj. Freeman seriff emberei többet és fokozottabban járőröztek errefelé, de szerencsére a szombati részegek okozták a legnagyobb problémát számukra, akik a 23-as út mentén kivilágítatlanul közlekedtek általában az út közepén, vagy feküdtek le éppenséggel a kilométerköveknek dőlve. A Liget utca két oldalát fák és bokrok szegélyezték. Lehangoló látványt nyújtottak, amikor Ralph lefékezett valahol az egyik régi bérház előtt. Eldöntötte, hétfőn első dolga lesz utasítani Jack Slote-ot, vegyen maga mellé pár embert, és legalább a fákat meg a bokrokat nyírják meg. Nem beszélve, hogy a járda repedéseiben burjánzó gazt sem ártana megszüntetni. Az utcára egyébiránt vad csend telepedett. Nem is csoda, hiszen itt olyan melósok laktak, akik a környező települések farmjain, üzleteiben, gyáraiban nyomták az ipart napestig, aztán este betértek Sammy Öcsi Szőlőlevelébe pár pohár erejéig, ami általában akár hajnalig is elhúzódott. Mikor végül hazatérve lerendezték az asszonyt, meg a gyereket, megkezdték jól megérdemelt nyolc órás pihenésüket, ami ebben a pillanatban, hogy Ralph az utcát rótta éppen tartott. Majd valamikor később, a délután folyamán indul újra az élet, amikor a férfiak összejönnek baseball meccset nézni vagy kártyázni, az asszonyok pedig a gyerekeiket az utcán felügyelve trécselnek majd hangosan, egymás szavába vágva, pár üveg olcsó bor társaságában. Az egyik ablakon egy nő dugta ki a fejét, aki húsz és ötvenöt között bármennyi lehetett, mindenesetre több foga is hiányzott. Cigit szívott, és az ura után kiáltott, aki nem sokkal előbb lépett ki a kapun és már távolodott az utcán. A nő hajcsavarókat igazított a hajában, és különösebben nem törődött Ralph-fal. A másik ház előtt egy kislány játszott. A járdán ugróiskolázott, amikor Ralph elé lépett. Hatalmas kék szemeit Ralphra emelte, és gyanakodva nézett rá. - Szia! - A mamám azt mondta, nem állhatok szóba idegenekkel az utcán – felelte a kislány, és a nyomaték kedvéért megrázta szőke copfos fejét. - A mamád nagyon okos nő, és teljes mértékben igaza van. Engem Ralph Archernek hívnak, és én vagyok ennek a városnak az első tanácsnoka. - Szia, Ralph! - Egy tizennyolc év körüli srácot keresek. Egy nagy Plymouth-szal szokott furikázni, és itt lakik a környéken. - Azt hiszem, szoktam látni egy nagy kocsit errefelé. Olyan furcsa zajos. Ralph egyszer látta és hallotta a verdát, de a hangja mindörökre a fülében maradt. Egy igazi benzinzabáló volt, hangosan dohogó motorral és zajos sportkipufogóval. - Azt hiszem, ott lakik abban a házban – mutatott a szemközti épületre a kislány. Ralph átvágott a kietlen úton. Nem sokan tartózkodtak az utcán ezen a szép vasárnap reggelen. Az egyik udvaron egy asszony teregette ki éppen a frissen mosott ruhákat, körülötte egy hat éves forma kisfiú biciklizett a háromkerekűjével. Egy guruló bevásárlószatyrot maga után húzó öreg nénike köszönt rá furcsállóan, mint aki azt kérdezi, mit keres errefelé a városi első tanácsnok teljesen egyedül. Aztán még elhúzott mellette Clint Russo a kivénhedt ócska Dodge furgonjával, Ralph szerint kissé átlépve a városban engedélyezett sebességhatárt. A kapunál a táblán ott szerepelt Kevin neve, így nem kellett végigkopogtatnia a szomszédságot, bár ránézésre sokan nem lakhattak a házban. Mindössze három névtábla volt kirakva, az is mind kopottas. Ralph becsengetett, majd amikor nem nagyon akarózott senkinek sem kinyitni a kaput, megpróbálkozott a kilinccsel. Nyitva volt. Felment hát az emeletre a dohos és egyéb furcsa szagot árasztó lépcsőházban. Sötét volt, a levegő pedig nyirkos és annyira állott, hogy már szinte fojtogatta. Megállt Kevin lakásának ajtaja előtt, és mivel azt résnyire nyitva találta, beljebb rúgta a cipője orrával, de olyan undorral, mintha valami út mentén elhullott tetemet piszkálna meg, hogy az életben van-e még. - Halló! Van itt valaki? – kiabált be a lakásba. Két dolgot tehetett: vagy magánlaksértést követ el, amit viszont bármikor letagadhat, hiszen mégiscsak ő a városi elöljáróság, akinek a szava szent és sérthetetlen, vagy felhívja Freeman seriffet, aki viszont kint a Talbot farmon éppen a vérüktől megcsapolt lovakat vizsgálja bőszen, és a fene sem tudja, mikorra érne ide. Archer első tanácsnok úgy döntött kezébe veszi az ügyet, és majd alkalmasint kidumálja magát. Beljebb nyomult hát a kis lakásba. 5 Kevin mérgesen vágta be magát a Plymouth vezető ülésére, aztán dühösen indítózott. Az autó persze nem akart indulni elsőre, pedig Kevin már otthon akart lenni. Elege volt mindenből, de legfőképpen Slim Archer főnökösködéséből. Hirtelen úgy érezte magát, mint abban a filmben, az Iszonyatos főnökökben a szereplők, akik bosszút akarván állni munkaadóikon, gyilkos tervet eszelnek ki ellenük, hogy eltegyék őket láb alól. De fáradtabbnak érezte magát, minthogy ilyenen gondolkozzon. Inkább elfordította a slusszkulcsot és indítózott újra. A Plymouth felhörgött, ahogy az erős dohányosok szoktak reggelente, majd az összeragadt slájmot a kipufogó hátul kiköpte. - Hé, haver, csak nem akartál itt hagyni? – kérdezte Slim, és behuppant mellé a kocsiba. Koszos volt ő is, akárcsak Kevin. Ruháján véres, földes foltok éktelenkedtek, a keze pedig olyan, mint aki krumplit túrt ki éppen a határban. - Kicsit sok volt ez nekem, Slim. Hol van Nick? - Azt mondta, gyalog megy. - Gyalog, mi? - Azt hát. - Kezd ez az egész nekem nagyon nem tetszeni. - Fogd be a szád, és hajts inkább, Kev. Vagy szeretnél te is a többiek sorsára jutni? Hidd el, nagyon könnyen megjárhatod. - Nekem te ne parancsolgass! Nem vagy te nekem senkim. - Én pontosítanék ezen, haver. Én vagyok a te megmentőd – mondta Slim, és olyan tekintettel nézett Kevinre, amiből az tükröződött, jobb, ha hisz neki, mert hogy Slim elhitte, amit mondott, az hótziher. Így néztek farkasszemet hosszú pillanatokig. A Plymouth dohogott alattuk, és mindketten izzadtságszagot árasztottak magukból. Egy jó fürdés valamint egy kiadós alvás nagyban segítene, gondolta Kevin. Meg talán egy jó hideg sör. Igen, az csakugyan jólesne. Van is otthon pár dobozzal a hűtőben. - És most verjem a seggem a földhöz? – kérdezte végül. - Csak indíts végre. Éhes vagyok és fáradt. - Egyet árulj el. Mi van Nickkel? - Elvesztette a fejét. Szó szerint. Nem emlékszel rá? Pedig jó kis muri volt. Kifejezetten élvezted ameddig tartott. Slim ezt olyan véresen komoly arccal mondta, mint aki éppen történelemből felel a Függetlenségi háború döntő csatájának időpontjáról, színhelyéről és annak történelmileg igazolt lefolyásáról. Aztán felröfögött, mint egy malac, és így röhögött még percekig, mialatt Kevin kövér gázt adott, a Plymouth pedig csikorgó kerekekkel kanyarodott ki a cirkuszi sátor mellől a 23-as út felé vezető földútra. Folytatása következik
Posted on: Mon, 18 Nov 2013 16:08:30 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015