Ópium Ez az írás több dologról, valamiről is szól... Benne van Csáth Géza világán túl az Osztrák- Magyar Monarchia végnapjai a bécsi szecesszió utolsó kicsengésével és Egon Schiele képeivel, benne Ady Endre hatujjú költészete az Eltévedt lovas- sal és a kávéházak ópiumpipáival, bomlás- virágai hangulatával, és benne a kaposvári első- világháborús katonai temető díszes sírkövei Stephan Kempel osztrák gyalogos részben fölfeszegetett portréjával és a díszes kövek mögötti gépfegyvertűzzel, „Geboren am 20. August 1893.”, „A cselló halványlila hangjai”...; Minden korszak kitermeli a maga devianciáit, akkor oda nem illő és ugyanakkor távolabbról összefüggésként rátekintve nagyon is odaillő egyedeit, alakjait, a beboruló korszakok, világok pedig különösen termékenyek ilyen vonatkozásban. És a személyes tragédiák végül az általunk szemlélt egésszé álltak össze, önmaguk arcával jelenvalóan, és ugyanakkor föloldódva a kor nagyobb körében. Maga a kor, az Osztrák- Magyar Monarchia is egy már önmagában is elllentmondásos, túlfeszített, az időbeli környezetén részben túlhaladott képződmény volt. Egy különös nagyhatalom, vagy részben inkább nagyhatalom lenni akaró államalakulat, amit a földrajzi és történelmi környezet, a 19. század és az ekkori Közép- Kelet Európa hívott életre. Benne a sok nemzetiséggel, az ő ébredő nacionalizmusukkal, az osztrák és magyar nemességgel, a Kárpátok magashegyi pásztoraival, a már említett bécsi szecesszióval, különös, ódon nevű csatahajóival- és élén védnevével, a Birodalommal egy lelkű Ferenc Józseffel, aki mint uralkodó szinte vele együtt született majd múlt el. Furcsa, „bomlás virágai” világ... És aztán Szarajevóban eldördült a gépkocsikaraván mellett az a végzetes lövés, aminek eredményeképp a katonák nem tértek haza a levelek lehullásával, és a cselló halványlila hangjait darabokra tépte az első világháború gépfegyvertüze; A már előbb említett deviáns egyedek ebben a miliőben is természetszerűen a szellemileg, lelkileg érzékenyebb rétegekből, leginkább talán a művészvilágból kerültek ki. Bár mindez visszafelé is igaz, ezek az emberek az árnyalatok összefüggései folytán természetszerűleg fordultak a művészetek, főképp az újító jellegű, illetve különös világukkal, környezetükkel összhangban lévő irányzatok felé. Furcsa, deviáns, magányos alakok, akiknek „idegen volt a szaguk” környezetük számára. Főképp a korszak vége felé figyelhető meg a szemléleti elsötétedés megjelenése. Egon Schiele, Ady Endre, Csáth Géza és társaik valószínűleg érezték legalább tudatalattijukban a korszak világvégét a már említett „bomlás virágai”- t, aminek kertjét aztán ők is árnyalták sötét virágaikkal... Meg nem értett, furcsa, perifériális alakjai voltak koruknak. Sötét Varázslókertjük virágait kitaszítottság- meg nem értettség, révület, alkohol, narkotikumok, önrombolás ültették, nevelték. Különös, és mégis magától értetődő, hogy művészeti ágtól függetlenül mennyire rokon, egyre sötétedő vonások figyelhetők meg alkotásaikban. És emellett kissé ironikus, 1. hogy visszatekintve pályafutásuk korábbi részére és a későbbire, amikor igazán beért világuk végzete, talán kissé idejekorán váltak sötét tónusúvá. De hát ezekben a részletekben sincs mi lenne ha, és így alkot történetük a nagyobb körökön belül érthetően időben is előreszövődő önegységet. Vajon mit láthatott Csáth Géza Brenner doktorként mint szanitéc kint a lövészárkokban az első világháború poklában, ami tovább súlyosbította, keményítette borúlátását, ahol szeme előtt ért be az általa is megérzett pusztulás? Novellái kezdettől fogva holdvirág jellegű, sötét finomságú alkotások, bár időben előrehaladva nála is, akár Schiele festészetében, megfigyelhető a szemléletbeli nyersebbé válás, elkeményedés.Tudjuk, nagy általánosságban, hogyan élt, hogy halt meg, és mindez össz- egészt alkot művei hangulatával. A tárgyalandó írás, az Ópium teljességgel beleillik ebbe a már jelzett szemléletvilágba. Emellett egyfajta diagnosztikus látlelet is Csáth Gézáról és világlátásáról, élete jellegéről, hangulatáról. Szürreális- skizofrenid- orvosi precizitású látlelet egy narkotikus álomvilágról és a világról abban a korban és általában. El kell menni valami úton ebből a környezeti miliőből, el a bajok, a megoldatlan, vagy megoldhatatlan problémák elől, el a megváltozhatatlan világ elől valami részben saját részben közös valami Shangri- La-ba, Hold- völgyébe, és valamiképp ott megélni a dolgokat, vagy így tudni mélyebben tekinteni rájuk. A fokozott érzékenység, a művészlélek, a magány, a meg nem értettség, deviancitás, ezek összefügései, az eseményekkel telítődő, előregombolyodó élet, az önrombolás misztériuma mind erősítik az effelé a narkotikus, sötét ködű- fényű Shangri- La felé történő úttalálást, úttkeresést. A környező világ olyan, amilyen, hatni nem tudunk rá, nagyon sokszor saját életünkre sem, abban a másik világban viszont béke van, nyugalom, csöndes rezgés, ha csak ideig is, bár pont ez okozza aztán a vágyat, a függőséget, a vágy a minnél folyamatosabb ottlét felé abban a másik valóságban. Bár nemcsak a kézzelfogható világ fáj, hanem a másik valóságból való ébredés, átmenet is- az ember egyre inkább vágyik a finom rezgések közé való visszatérésre- de közben az adott szertől való fizikai és pszichikai függősége egyre erőteljesebbé válik, testét- lelkét egyre inkább lerombolja, a problémák pedig maradnak- de odaát legalább béke van, ez pedig vonz a sötét tavak közé. A szerző által leírt élmény ősiség szinten köthető egyfajta révüléses tudáshoz, illetve az éjszaka misztériumához. Ezek közös gyökerű emberi vagy még mélyebb eredetű dolgok, egyéni ízekkel fűszereződve. A tudatmódosító szer hatására az agy az említett békén, nyugalmon, finom rezgéseken túl egyfajta mélyebb, finomabb, univerzálisabb, távolibb állapotba kerül, mintegy kapcsolatba kerülve az ősibb közös mélységgel is.Az általunk említett emberi archetípusok, köztük Csáth Géza is pedig fogékonyak erre a világra, vágynak rá, akár az éjszaka sötét misztériumára.Akár az ősi sámánszertartásoknál, itt is jelen van a révület, akár és adott esetben is valamilyen szer segítségével, jelen az éjszaka, mint baráti napszak a mélység felé, és jelen az ősi mélység másképplátás világa is. Az ember nappali élőlény, így az éjszakát mindig tudati titkok vették körül. Ez az éjszakai lények, denevérek, éjjeli lepkék, a Világfa alsó rétege lakóinak, a szellemeknek, a sötét varázsnak világa, és az az ember, aki mintegy ekkor él, már ettől mássá válik. 2. Ráadásul az általunk szemlélt emberek amolyan Varázslók, amit a sötétség misztériumával és különböző szerekkel is felerősítenek, és ez az össz aztán árnyalja tudásukat, varázsukat, lelküket, és a varázslat folytán alkotásokat szül, amolyan valamiket, amilyenek Csáth novellái is. A „bomlás virágai”, recitáló varázslattal, ősi, letisztult formákkal.... A Varázslók ereje pedig a Varázsukban rejlik, ha azt elveszítik, végük van, semmijük sem marad- beleszürkülnek, aláhullnak a világba, amiben a hagyományos, kézzelfogható, úgymond „normális”dolgok tekintetében nem tudnak létezni. De az ő különlegességük pont ebben a mély tudásban, a Varázslatban rejlik, nem pedig a hétköznapi dolgokban. Ők nem a kézzelfogható dolgokat termelik meg, hanem a Varázst, a Színt adják. A személyes megélés pedig egyéntől, környezettől, korszaktól függ, de a jelenségek közösek..A Varázslók mindig túlérzékeny, deviáns emberek voltak, de régebben mint sámánok közelebb álltak a hagyományos, szűkebb emberi világhoz, legfeljebb a falutól távolabb, az erdőben éltek magányosan, hogy zavartalanul Álmodni tudjanak. Aztán az egyistenhitű vallásokkal mindez űzött valamivé vált, és az európai kultúrkör máglyára küldte őket. Az emberek pedig egyéb kultúrális síkokon is elidegenedtek tőlük. Egy zűrzavaros, világvége jellegű korszakban viszont, amilyen az általunk tárgyalt is volt, viszont a föntebb már említett árnyalatok összessége miatt kedvezett a Schiele- Ady- Csáth féle egyéniségek megjelenésének, kifejlődésének, alkotásának, történetének. Az említett másik világ ott fönn a Világfa tetején, vagy talán inkább súlyozottabban lent a sötétben a gyökerei alatt emellett a Csáth által is említett módon más időbeli viszonylatokkal is bír. A révület alatt az ember rezeg, álmodik, árnyéklelke kóborolni indul, más tudásmélységeket és időbeli viszonylatokat él át. Az ár, amit ezért fizetni kell, a szerző szerint csekély a megélt tapasztalatok milyenségéhez, mélységéhez képest. Ismét nem véletlenül említettem az ősi sámánisztikus egy ember- több lélek képzetet, benne a talán legtitokzatosabbat, legfélelmetesebbet, az árnyéklelket, amely éjszaka kóborolni indul. Ez a sötét, az Álmodó lélek, amely a sötét tónusú Varázsokért is felelős. A szerekkel, a révülettel pedig az ébren- álom elérhető, fokozható, megélhető, szemben a már említett, az idegen, közönséges, sokszor ellenséges világgal. Furcsa, valahol skizofrenid világ, de hát mi az, hogy betegség? Sokfajta, ezerféle szemszög létezik, amiről pedig Csáth beszél, az nem gonosz feketeség, hanem az éj sötétje, a tudás, a varázslat esszenciája odaát, amely mégis a világegységbe tartozik a maga védett burka mellett, hisz minden dolog önmaga és a Mindenség része egyben. Önmagaságában és összefüggéseiben pedig a világot színesítik a Varázsló kertjének virágai is, adott esetben ezek a sötét szépségű virágok is. Említettem előbb, hogy ez a sötétség nem gonosz- viszont fekete mélységei is vannak, amiket Csáth is említ saját tapasztalatai alapján. Amikor az ember felébred a szer- álomból,a révületből, és a megélés alatt értelemmel, mélységgel, tudással, varázzsal átitatott sötét tavak viszzavonulni kezdenek az ember szervezetében és lelkében, az pokoljárás az egyén számára, részben a kézzelfogható világra való ébredés miatt, ahonnan menekülünk, részben az elvonási tünetek, a szer utáni újabb vágy miatt, és amiatt a fekete sivárság, lelki rothadás miatt, amit a sötét tavak az ember lelkében maguk után hagynak. Ilyenkor magányosan kell lenni, egyedül egy a Csáth által is említett sötétített szobában, távol a kézzelfogható világtól és az emberektől, ami és akik gyakran bántanak minket, amiben nem tudunk „normálisan” létezni. És megint vágyunk a Shangri- La felé ... 3. Korunk talán még inkább, bár másképp útnélküli, mint a „hosszú tizenkilencedik század” végnapjai. Az egyre inkább fölgyorsult posztmodern korban, amely igazi vezérlő eszmék nélküli, egyre műanyagabb és igaz értékek nélkül populárisabb, valamint ahol az emberiség egyre viszafordíthatatlanabbul meglökte az első tagokat a világ és önpusztítás dominóvárában, és ész nélkül, de mégis tudatosan, szándékosan bekötött szemmel rohan a szakadék felé, ebben a világban a Varázslók talán még meg nem értettebbek, mint valaha. És valahol tevékenységük talán fontosabb, mint valaha, tartva ami objektívan igaz, bár nem a Plázák üzletsorához tartozik... Richard Leakey és Roger Lewin klaszikussá vált kophatatlan műve már a hetvenes évek végén máig érvényes megállapításokat, jóslatokat tartalmaz mai világunkra, és általánosan az emberiségre is. Megállapítja például, hogy az eltelt tízezer év, ami alatt kifejlődött mindaz a hárommilió évnyi vadászó- gyűjtögető életmód után, amit mi civillizációnak nevezünk, túl rövid biológiailag, hogy ilyen téren érdemi változások történhettek volna- agyunk a Cro- magnoni emberé. Mindösze kultúrális változások történtek, de ezek annyira rátelepedtek a mélységi gondolatokra, hogy kérdés, az ősi gyökerekre, amik pedig megvannak, hány ember tud lelkében rátalálni, ha egyáltalán inspirációt kap rá. Vessük mindezt össze azzal, amit a mai, egyre gyorsuló, és egyre üresebbé váló posztmodern világ rózsaszín és fekete lufijáról már megállapítottunk. Pedig az ösztönök élnek ott benn és az árnyéklélek útra kél...
Posted on: Sat, 19 Oct 2013 05:38:03 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015