A kötetből ízelítőként: Van egy utca… A legszebb utca az, amelyre gondolva nem a gödrös úttest, vagy épp frissen feljavított gyalogjáró, nemcsak egyik vagy másik impozáns épülete jut eszedbe. A legszebb utca belopta magát a szívedbe s "egy város, Kolozsvár lelke, bontakozik ki belőle, az a különös lélek, mely egy-két évtized alatt magáévá, szellemi szülöttjévé tudja tenni azt is, kinek bölcsője más tájon ringott." (Reményik Sándor) Van egy utcája Kolozsvárnak, a városfaltól délre, a Házsongárd domboldalra kúszó meredek és girbegurba utca. Neve nem változott az elmúlt közel másfél évszázad alatt, pedig ha belegondolok, adhattak volna más nevet is neki az előttünk járók, például a nagyobb esőzésekkor lezúdúló sodró vízfolyásról, vagy az egykori kertjeiről. Vagy a nevezetes lakói valamelyikéről, Szász Domokosról, a “nagy templomépítő” református püspökről, Horváth István íróról, vagy Szilasi Gergelyről, a Ferenc József Egyetem román nyelv-és irodalom tanszékének professzoráról és bizonyára sokan másokról. Elnevezésének időtálló mivoltát az utca legnevezetesebb épületeként számontartott szerény kis istenházának, Kolozsvár legrégebbi görögkeleti templomának köszönheti - a Görögtemplom utca. Az utca aljában meghúzódó családi házban született apai nagyanyám, később édesapám, ahonnan elindultak "menekülésbe" 1945 őszén és ahová, a háború befejeztével, időközben ötgyerekes családdá gyarapodva, visszatértek. Igaz, csak rövid időre: a mesterségesen szított türelmetlenség és gyűlölködés, a kommunista diktatúra első államosítási hulláma felszámolta az otthont, vele együtt a kolozsvári létet és hosszú időre a jövőt is. Ha Demény Péter szerint „minden város két mozdulatsorból épül fel bennünk”, ahogyan átvesszük és ahogyan átadjuk, én nagyszüleimtől az elérhetetlen, meghódíthatatlanul távoli várost kaptam örökül, melyről gyermekkoromból csak a könnyel elfutott szemek, ráncos kezekbe fogott, megsárgult fotók emlékeztek. Később édesapámtól, aki hét évig járta a kolozsvári törvényszéket, valamelyes elégtételt keresve az elveszett kolozsvári gyermekévekért, valami mély-konok eltökéltséget, a kisemmizett, elűzött felmenők iránti tiszteletből fel-nem-adható-város hagyatékát vettem át. Valahogy így „vettem át”, bő félévszázad elteltével Kolozsvárt (azelőtt talán féltucatszor járhattam erre), amikor nagyszüleim kilenc unokája közül egyedül nekem adatott meg, hogy visszatérjek a Görögtemplom utcai családi házba. Évek múlva, lassan belopakodtak életünkbe – a már itt született gyermekeim mindennapjaiba - a hajdani régi kertek nyári számháborúinak, a téli szánkózások, csicsonkák hangulatai. A csillagvizsgálóhoz esténként felsétáló szerelmes diákokokat kísérő aranyeső, jázmin és orgonabokrok, hárs és magnóliafák illata. Az utca tetejéről egyetlen óriás-lépésnyire feltárulkozó Fellegvár csodálatos távol-közelsége vagy a főtéri templom lenyugvó napban aranyló keresztje. Nekik hagyom örökül a kolozsvári Görögtemplom utca hangulatait, illatait, hogy a világ minden tájáról visszacsalogassák őket. (Horváth Anna)
Posted on: Thu, 22 Aug 2013 07:07:19 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015