A vízi iguanák szigetén A második éjszaka után teljesen összetörve ébredtem. Testem tüzelt az iguannás szigetbéli kiránduláson kapott leégéstől. Erre még rásegített az éjszaki kaland Vulcanus műhelyében. Bár második kilépésemet (test elhagyás) a szellemek törölték tudatomból, azért csontjaimban éreztem a beavatás nyomait, s testem az energiától robbanásig feszült. Mindenesetre elhatároztuk Lacikával, hogy óvintézkedéseket teszünk: én hosszúszárú fehér vitorlavászon nadrágot, hosszú ujjú inget, szalmakalapot és sportcipőt húztam, míg Lacika a lepedőjét vitte magával a hajóútra, mely egyrészt árnyékolásként szolgált a fedélzeten, s a terepen pedig magára terítve az arabok burnuszát helyettesítette nála. Ő még esernyőt is hozott. Mondjuk, neki könnyebb volt, mert a kezei szabadok voltak, mivel csak én videóztam kettőnk közül. Így felszerelkezve vágtunk neki Santa Elena szigetének. Ez a sziget a vízi iguanák, oroszlánfókák, hatalmas morénák, ráják, bölcsőszájú halak és a repülő erszényesek sárkánygyíkok földje volt. A hajón már bölcsebben, a fejünk fölé árnyékként kifeszített lepedő alatt heverésztünk, s eszünk ágában sem volt pecsenyére süttetni magunkat. Kiszálláskor magunkra öltöttük védőöltözeteinket, és így indultunk neki felfedező utunknak. Első állomásunk a lagúna. Jó fél órát vett igénybe a mohos sziklákon tanyázó, hatalmas, fekete iguanák megfigyelése és filmezése. Az iguanák együtt élnek a cipó nagyságú, hatalmas piros rákok tömegével, akik a sziklák kis barlangocskáiból másztak elő. Vöröslött tőlük a sziklapad. Aztán a homokzátony vízmosta lankáján fel-felbukkant egy lusta moréna, kitátva hatalmas tűhegyes fogakkal csipkézett száját. A ráják miatt itt veszélyes lett volna a fürdőzés – na meg fókácskák sem voltak a közelben – így hát csak szemlélődtünk. Mivel csodás volt a partszakasz, volt miben gyönyörködnünk. Érdekes módon itt kaktuszerdő nem, kis cserjék viszont voltak. A cserjék kék és piros virágfürtöket hoztak. Csábítóan hatottak, de nem mertük megkóstolni őket. Beljebb merészkedve, a kalderaomlós tufaszerű falába millió odút vágva, röpködtek a Galápagosi galambok. Teljesen lementünk a kaldera aljába, s a kis lávatavon átívelő fahídon átmenve, a másik oldalon felmászva, folytattuk utunkat. Erre azért volt szükség, mert középtájon egy mély, széles, alul vízzel teli barlang nyílt. A barlangban világító rovarok, bőregerek és más furcsa lények tanyáztak. Amint siklottunk a vízen a koromsötét barlangban, mint millió szentjános lámpácska világítottak ezek a férgek. Olyan tömegben voltak, hogy eltartották a sziget madárvilágát. Legközelebb ehhez az éléstárhoz a Galápagosi galambok tanyáztak. A barlangból kibukkanva, a sziget túloldalán találtuk magunkat, az oroszlánfókák birodalmában. A nyájat őrző két hatalmas hímet messzire elkerülve, a nőstények és a kis fókák közé vegyülve, megint csak vad fürdőzésbe kezdtünk. De hogy! Természetesen ruhástól! Ugyanis rájöttünk, hogy csak úgy tudjuk elviselni a hőséget, ha csurom vizes ruházatunkat magunkon hagyjuk megszáradni. Így is történt. Ez enyhet adott némiképp. A fürdőzés után megkerestük a repülő sárkánygyíkok barlangját. Ez egy elhomokosodott, löszös kaldera félig beomlott járata volt. Csak a barlang egyrésze volt bevájva a löszfalba, legnagyobb része nyitott volt és világos. A sárkánygyíkok a löszbevájt számtalan kis barlangocskában fészkeltek. Tojásaikat a nedves, párás homokba kaparták, s időnként feltupírozva, meglevegőztették őket. Élvezettel filmeztük, ahogy serénykedtek. A kikelő kis sárkánygyíkokat emlőmirigyeikkel táplálták. Ezek egyébként rovarevő ragadozók voltak, de kisebb rágcsálókra is ráfanyalodtak. Pompás látvány volt, amint a méteres fesztávolságú színes, áttetsző szárnyaikkal, mint valódi kínai sárkányok lebegtek a kaldera valószínűtlenül kék egén. Repülés közben ciripelő, sziszegő hangot hallattak. Így kommunikáltak egymás között. Ha másért nem is, de az iguanákért és a sárkánygyíkokért érdemes volt megtenni a lélekölő és pecsenyesütő tengeri utat. Délután négy órakor, a legnagyobb hőségben, indultunk visszafelé a négyórás hajóútra. A hajón bágyadtan pihegtünk, s isteni ajándék volt indián szakácsunk csodálatos hal- és rákmenüje. A fapálcára húzott, parázson sütött lepényhalnak nincs párja. Pláne, ha echte Galápagosi módon van befűszerezve. A luchot finom, jegelt sörrel öblítettük le, majd a lassan alkonyodó hűvös szellőben élveztük az óceán végtelen nyugalmát. Hű kísérőink, a sirályok és delfinek bőven elláttak bennünket szórakozni valóval. Este csodálatos naplementében gyönyörködhettünk a mólón, s a szállás kertjében tartott garden partin kellemesen elcsevegtünk lefekvésig. A szoba most is párás volt és dohosan meleg. Ruháinkat olyan nedves állapotban húzogattuk elő bőröndjeinkből, mintha éppen akkor mostuk volna ki. Így aztán a szobába anyaszült meztelen tartózkodtunk. Hiszen a vizes póló, alsónadrág csak beleragadt volna bőrünkbe. A harmadik nap telt már el, s arcunk annyira kicserződött, hogy szemünk fehérje úgy villant elő vörösbarnára sült arcunkból, mintha négernek születtünk volna. Sajnos, olyan vonatkozásai is lettek a dolognak, hogy a sós víztől felmart ajkaim annyira megégtek, hogy még most, 3 év után is egész télen állandóan hámlanak. Nem bírják a hideget. Ennél csak az Antarktiszon és a Beige-csatornán szerzett bütyök elfagyásom a kutyább: ezek a bütykök az ősz bekövetkeztével iszonyúan bedagadnak, s reumás fájdalmakat okoznak. Na de mindennek ára van: a megismerésnek is. Mivel manyána (azaz holnap) szabadidőnk lesz, így nem kell korán kelnünk. Végre kipihenhetjük magunkat. Ilyenkor szoktunk mosni, de ebben a hihetetlen párában ez lehetetlen. Még a bőrönd falából is csavarni lehet a vizet. Így megmaradt szabadidőnkben lenn üldögélünk vacsora után a bárban, és jéghideg Pinacolánkat szorongatjuk. Meg kell adni, hogy a pinacoládát mindenütt jól készítik Dél-Amerikában, de itt egyenesen fenséges volt. A bágyasztó, melankolikus dél-amerikai bendzsózene után, tizenegy óra felé mi is nyugovóra tértünk. Lacika még a fürdőszobában ténykedett, amikor én már tüllfüggönyömbe gabalyodva anyaszült meztelen vergődtem, majd jött egy felhő, s mint akit letaglóztak, mély álomba merültem. Aztán menetrendszerűen megjelent Maya és Tilla, kiléptem asztráltestemből, s pillanatok alatt a kék levegőégben lebegve Atlantiszban landoltunk. Most a központtól délre, az élet tavánál értünk földet. A nap hétágra sütött, szférák zenéje szólt, a fű bársonya kéjesen hersegett meztelen talpunk alatt. A tóparton kis kioszk állt, perugiája vadrózsával és hibiszkuszokkal befuttatva. A kioszk felé vettük utunkat. Belépve, két tizenéves ifjú hozta ezüstszürke OD-köpenyemet, s vállamra terítve üdvözöltek. Az ifjakon átlátszó kék selyemtóga volt. Gyönyörű, apródszerű hajjal keretezett arcukból értelmes dióbarna szemek tekintettek rám. Arányos testükön végigfuttatva tekintetemet, vizslató szemeim ágyékukon, csodálatos bíborfuvoláikon akadt meg, s csökevényes földi agyközpontomat, majd ösztöncsakrámat hirtelen elöntötte a kéjvágy. Ágyékom felforrósodott, bíbofurulyám megmerevedett, s a libidóm rohamosan növekedni kezdett. Tilla és Maya cinkosan összenevettek ennek láttán. Maya szólalt meg elébb. — nocsak, Bogumil mester, hogy megnőtt a libidója kendnek? — Semmi, csak ez a környezetváltozás... ez teszi, nemde? — nyögtem elvörösödve, mint csínytevésen ért kiskamasz, akit maszturbáláson kap jó anyja. — Sose zavartasd magadat — búgta Tilla vállamat átölelve —, e két ifjú belső szolgálattételre hozzád lesz beosztva itt időzésed tartalmára. Úgy használd őket, mint katonatiszt korodban a csicskásaidat... Emlékszel még ugye? — Ó, hogyne, persze... — ütöttem el a dolgot, s hagytam, hogy segítőim a kioszk szellős lépcsőin felvezetve a lágy kerevethez tereljenek. Amint leheveredtem, Maya és Tilla eltávoztak. Ott maradtam két ifjú kerubommal, s élvetegen legeltettem csinos testükön szemeimet. Ők szó nélkül tették a dolgukat. Hűs narancs, mangó és gránátalma leveket szolgáltak fel, majd illatos gyümölcstálat tettek a kerevet mellé a kis zsúrasztalkára. Szomjamat mohón eloltván magam mellé intettem őket, s a tüllhálót baldachinként lebocsátva, vad játszadozásba kezdtem velük, alantas vágyaim kielégítésére. Iszonyú vágy feszítette lágyékomat, libidóm durungnyira nőtt, s bíborfurulyám harcba indult. Azonban nem élvezhettem sokáig a tétlen szemlélődést, mert a kioszk lépcsőin idősebb, fekete tógába öltözött úr közeledett fontossága teljes tudatában. Az előtérbe jutva, illedelmesen megállt; fejével intve elküldte szolgálattevőimet, s mikor kettesben maradtunk, bemutatkozott. — Mú mester vagyok. Úr rendelt melléd. Velem fogod építeni katedrálisod középső hajóját. Ó mester már többször nem jön, hiszen a katedrális alapozása megtörtént. Anyagi tested behangolást s megerősítést nyert félisteni mivoltodhoz méltóan. Vulcanustól megkaptad az erőt és az állhatatosságot, kitartást. Általam beavatást nyersz a léleksebészet titkaiba. Képessé teszlek csupán gondolattal alkotni. Segítségemmel eléred a teremtő tudat szintjét. — Te jó ég, már megint tanulni kell? — nyöszörögtem panaszosan. — Nem értelek — nézett rám megrökönyödve Mú —, miért baj ez? Tanulni kell, hogy az ember katedrálisa építése során feljusson a csúcsra. Majd befejezve, újabb csúcsok felé törjön... — És mi a célja Úrnak velem, nem tudod? — De tudom: a végső tökéletesség elérése. — És ha elérem? Akkor, mi lesz, pihenhetek, szórakozgatok végre...? — Sok a kérdés! — ráncolta össze homlokát Mú. — Csak annyit még, Mú mester: mi lesz, ha elérem a csúcsot? — Akkor Úr az istenek, közé emel, s jutalmul visszaküld a földre, meghatározva territóriumodat, kijelölve a feladatodat. — S addig? — Addig folyton s folyvást fáradozni kell! — Szeretnék beszélni Úrral! Egy kis szusszanásnyi időt kérni... Kicsit élvezni az életet itt atlantiszi Eliziumban... ugye megértesz engem? — néztem rá esdőn, s lobogó kéjvágyam-próbáltam csillapítani. Ő vette a lapot, s így szólt. — A jó munka jutalmaként kéjvágyadat is kielégítheted. De egyet elárulhatok neked: amint befejeződik kiképzésed, s megépül katedrálisod, libidód kiég, s helyét az isteni szikra csiholója foglalja el ágyékodban. Az alantas, gusztustalan üzekedési vágy helyére a teremtő gondolat kerül. Teremtő istenné válva, már nem foglalkoztathatnak bűnös földi vágyak. — Te jó ég! Vége lesz örökre? — Úgy bizony — mondta kuncogva Mú. — Akkor toljuk ki minél későbbre ezt a katedrális-építkezést... Kérjünk Úrtól egy kis határidő módosítást! — könyörögtem. Mú azonban legyintett, s rámsegítve OD-köpenyemet, vállamra téve leheletkönnyű karját, a piramis felé kormányozott. Lelki szemeim előtt megint megjelent a piramisban lévő cella, a magány, a csend, a tanulás monotóniája... Azonban nem volt sok időm a meditálásra, mert máris a piramis belsejében voltunk. Liftszerű páternoszteren haladtunk lefelé, s egyszerre ott voltunk cellámban. A cella most egy kezelőággyal bővült. Mú helyet foglalt a zsámolyon, s nekem helyet mutatott a priccsen. — Megkezdem kiképzésedet. Először kinyitom tenyereidet — mondta, s két tenyerem összedörzsölve, lassan elkezdte őket széjjelhúzni. Egyre jobban éreztem, hogy a két tenyér között ívet húz az energianyaláb. Miután befejezte, mögém állt, bal kezének középső ujját a bal fülem mögé helyezte a lyukba, míg jobb tenyerét harmadik szememre szorította. Pillanatok alatt úgy éreztem, kifúrja a homlokom... kedvem lett volna elrohanni... Pár percig tartott ez a feltöltés, de végtelennek tűnt az idő. Amikor már mindent ibolyalilában láttam, levette rólam tenyerét. — Kinyitottam a harmadik szemedet. Mától kezdve látsz. — Miért, eddig nem láttam? — De, eddig is láttál, csak másképp. Most egy minőségi látást kaptál. Harmadik szemedet áthangolva olyan rezgések vételére tettem alkalmassá, amit földi halandók (korcs embertársaim) nem érzékelnek. Látni fogod az aurát, szellemi segítőidet. — Szűzanyám, uramisten! — hápogtam — Ez lehetséges? — Nálunk minden lehetséges, csak akarni kell! — Akkor én most szeretkezni akarok! — mondtam kíváncsiságtól felajzva, de iszonyú fájdalom nyilallt herezacskómba. Ösztönösen odakaptam. — Mi volt ez? — kérdeztem Mútól. — Semmi, csak Úr figyelmeztetett, hogy eltértél a tárgytól. Most a katedrálisod építése folyik. Nem lehet vakvágányra térni. — Mea culpa... — dünnyögtem remegve, s megadtam magam. Mú folytatta a kiképzést. Két tenyerét összeütve tapsolt, s egy csodálatos szűz lépett be anyaszült meztelen. Mú intésére hanyattfeküdt az asztalon. Bíborlándzsám ágaskodni kezdett, de Úr újra csavart egyet zacskómon, s azonnal helyes vágányra terelődtek gondolataim. Csak kicsurranó nyálamat tudtam letörölni kézhátammal. Mú a vizsgálóasztal egyik, én a másik oldalára álltam. — A vizsgálatot (diagnosztizálást) mindig az aura és csakra vizsgálattal kezdjük. Látod az aurát? — Igen, látom. Az aura gyönyörű rózsaszín, tojás alakú, egészséges. — Igen, így igaz. Most vegyük sorra a csakrákat, milyen az energiaáramlás? — mondta, s bal tenyerével a csakrák energiaáramlását mérte. Utána nekem kellett ugyanezt végigmérnem. Ujjaim begyében kellemes zsiborgást, s tenyerem közepén pedig egyenletes meleget éreztem. Miután befejeztem, kérdőn Múra néztem. — Na, mit éreztél? — Normális energiaáramlást. — Így igaz. — Most pedig megtanítalak, miképpen kell a szellemi segítőiddel felvenni a kapcsolatot. Mielőtt hozzáfogol egy műtéthez, mindig össze kell kapcsolnod magadat az éggel. Erre szolgál az AKMA-ATA szimbólum, amit első beavatásoddal megkaptál. Miután összekapcsolódtál az éggel, a páciens köldöke köré rajzolt AKMA szimbólummal összekötöd a pácienst magaddal s az éggel. Ezután két tenyered az ég felé tartva, kéred a segítőket. Annyit elárulok, hogy több segítőt kaptál. Na rajta, csináld! — biztatott, ellépett az ágy mellől. Én úgy, ahogy tanultam, lekértem a segítőket, s amint a vizsgálóasztal túloldalára tekintettem, négy szellemet láttam mintegy konzíliumként a vizsgálóasztal körül lebegni. Arcuk nem volt, fehér lepelbe burkolóztak. Két fülemben erős ciripelés szerű hang jelent meg. Így hallással is érzékeltem őket. — Hány segítőd van? — kérdezte Mú. — Négyet látok. — Igen, valóban négy segítőd van. Ők csak akkor jelennek meg, ha nem tudod megoldani a gyógyítást önállóan. Ha problémás az eset. Viszont mindig veled leszek én. Ott fogok állni mögötted és súgok. Én súgom neked a diagnózist, s az elhárítás módját. Tehát nem kell félned, csak kérdezned kell. — De mester, ez így hallatlanul egyszerű! — Ne gondold! A tudás, amit a kiképzésen megkapsz, a rendkívül magas rezgésszám, amire behangolást nyersz, az mind, mind vezeti kezedet. Én csak korrigálok, ha szükséges. Neked csak a beteg szerv fölé kell tartani a kezedet, kérni az Égi segítséget, s gondolatban elképzelni a műtétet. Arra mindig ügyelni kell, hogy a páciens szuggesztiós agyközpontjába vetítsed az ép, egészséges szerv képét. Ezzel máris kicserélted a beteg szervet. A műtét maga már rutinmunka. Azt a segítők elvégzik. Te csak diagnosztizálsz, korrekciót végzel, immaginálsz, és utána beharmonizálva a testet, kijössz belőle. — Istenem, ilyen egyszerű ez? — Igen, ilyen egyszerűnek fog látszani számodra, miután átesel a sok ezredik beavatáson és műtéten. Addig gyakorolunk, amíg simán nem megy minden! — mondta, s nekiláttunk. Étlen-szomjan gyakoroltunk. Mú az előttem fekvő szűzön számtalan megbetegedést stimulált, s nekem fel kellett ismerni mind, diagnosztizálni, majd korrigálni. Volt olyan, amit elfüstöléssel (rákos csomók), helyszerű lehámozással vagy artéria szűkületnél gondolati úton az ujjammal tágítva végeztem. Gyomorfekély-stoppolás, ciszták, bélelzáródások jöttek mind sorba. Végül a meddőség gyógyítása, az immunrendszer erősítése került sorra. A végtelennek tűnő gyakorlatsor egyszer csak véget ért. Mú csettintett, befejezettnek nyilvánította kiképzésemet. Csettintésére megjelentek segédeim, s rámborítva OD-köpenyemet, elbúcsúztunk Mútól. Elhagyva a piramist, az élet tava mellett haladtunk el. A tóparti virágos selyemréten csodálatos ifjak hancúroztak. Gyönyörködve álltunk meg, és néztem szép, arányos testüket. — Ez a te nemzedéked. Három éve nemzetted őket Maya és Tilla közreműködésével. Amikor istenként visszatérsz a földre, ők lesznek a te néped. Egyek a testedből, egyek a véredből. Mindegyikben benne van az isteni szikra, amit beléjük ültettél. Könnyen szót értetek majd egymással. — S addig? — kérdeztem elfancsalodott képpel. — Türelem... — csitítottak, s a tó felé kormányoztak. Az ifjak egy pillanatra abbahagyták a hancúrozást, és isten atyának kijáró tisztelettel néztek rám. Én pedig kéjesen vetettem le OD-köpenyem, s megmártóztam az élet vizét adó tóban. Az életvíz, mondanom sem kell, hogy Pi víz volt, amit csak istenek tudnak előállítani. Így az életvízben megfürödve sejtjeim elnyerték a halhatatlanságot. Rövid fürdőzés után elhagyva gyönyörű utódaimat, leendő népemet, fellépdelve a kioszk lépcsőjén, lustán nyúltam el kerevetemen. Segítőim ugyanúgy kiszolgáltak, mint megérkezésemkor. A tetemes elfogyasztott mézser enyhe mámorba borította elmémet, s a bíborködön át még láttam, amint két kis segítőmmel vad szeretkezésbe kezdek, majd mély álomba zuhantam.
Posted on: Sun, 23 Jun 2013 12:28:51 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015