Akit érdekel Alec első csókja az elolvassa!: Megcsókolva Magnus lakásának lépcsőházában álldogálva, Alec a névre meredt, ami a csengő alatt állt. BANE. (A Bane szó angolul csapást, veszedelmet jelent. – a ford.) A név nem igazán illett Magnus-hoz – gondolta -, most már, hogy ismerte, semmiképp. Már amennyire elmondhatod, hogy ismersz valakit, ha egyszer elmentél az egyik bulijára, és aztán később megmentette az életedet, de nem igazán foglalkoztál vele, hogy megköszönd. De a Magnus Bane név alapján ő egy toronymagas alakra gondolt, óriási vállakkal és hivatalos, bíborszín boszorkánymester egyenruhára, valakire, aki tűzzel és fényekkel dobálózik. Nem Magnus-ra magára, aki sokkal inkább egy párduc és egy őrült tündér keverékének tűnt. Alec vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Nos, idáig már eljött; akkor tovább is folytathatja. Az egyetlen izzó, ami a feje fölött lógott, sebes fényeket vetett rá, ahogy kinyúlt, és megnyomta a csengőt. Egy pillanattal később egy hang visszhangzott keresztül a lépcsőházon. – KI SZÓLÍTJA A NAGY BOSZORKÁNYMESTERT? - Öö – nyögte Alec. – Én vagyok. Mármint, Alec. Alec Lightwood. Rövid csend következett, mintha maga a folyosó is meglepődött volna. Aztán egy koppanás hallatszott, és az ajtó kitárult, bejutást engedve neki a lépcsőkre. Felmászott a roskatag fokokon a sötétbe, aminek pizza és por szaga volt. A második emelet világos volt, az ajtó a végében nyitva. Magnus Bane a bejárati ajtóban támaszkodott. Az első alkalomhoz hasonlítva, amikor Alec látta őt, elég normálisnak nézett ki. Fekete haja még mindig tüskékben meredezett, és álmosnak tűnt; az arca, még a macska szemekkel is, nagyon fiatal. Fekete póló volt rajta flitterekből kirakott EGY MILLIÓ DOLLÁR felirattal a mellkasán, és farmer, ami mélyen a csípőjén lógott, elég mélyen ahhoz, hogy Alec elkapja a tekintetét, le a saját cipőjére. Ami unalmas volt. - Alexander Lightwood – mondta Magnus. Neki volt a leglélegzetelállítóbb akcentusa, valami dallamos a magánhangzóknál, de Alec nem ismerte fel. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Alec belesett Magnus mellett. – Van… társaságod? Magnus keresztbe tette a karjait, ami jót tett a bicepszeinek, és az ajtónak támaszkodott. – Miért akarod tudni? - Abban reménykedtem, hogy bejöhetek, és beszélhetek veled. - Hmmm. – Magnus szemei végigpásztázták, fel és le. Tényleg úgy ragyogtak a sötétben, mint a macskákéi. – Nos, akkor rendben. – Hirtelen elfordult, és eltűnt a lakásban; egy riadt pillanat után Alec követte. A padlásszoba máshogy nézett ki száz kavargó test nélkül. Nos, nem volt hétköznapi, de olyan helynek tűnt, ahol valaki élhet. Mint a legtöbb padlás, egy nagy központi helység volt, kisebb „szobákká” osztva a bútorok segítségével. Jobbra egy szögletes ülőgarnitúra volt asztalokkal, Magnus ezek felé intett Alec-nak. Alec leült egy aranyszínű bársony kanapára, aminek a karfáján elegáns fa kacskaringók futottak. - Szeretnél egy kis teát? – kérdezte Magnus. Nem egy székben ült, hanem elterpeszkedett egy bojtos kereveten, hosszú lábait Alec elé nyújtva. Alec bólintott. Képtelennek érezte magát, hogy bármit kinyögjön. Bármi érdekeset vagy intelligenst. Mindig Jace volt az, aki érdekes dolgokat mondott, intelligens dolgokat. Jace parabataia volt, és ez volt az összes dicsőség, amire szüksége volt, vagy amit akart: mint sötét csillagnak lenni valaki más szupernóvája mellett. De ez olyan hely volt, ahova Jace nem jöhetett vele, valami, amiben Jace nem segíthetett neki. – Persze. A jobb keze hirtelen forróvá vált. Lenézett, és rájött, hogy egy papírpoharat tart a Joe, a kávé művészete nevű helyről. Olyan illata volt, mint a chai-nak. Felugrott, és csak kis híja volt, hogy leöntse magát. – Az Angyal nevére – - IMÁDOM ezt a reakciót – mondta Magnus. – Olyan eredeti. Alec csak bámult rá. – Loptad ezt a teát? Magnus figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Szóval – kezdte. – Miért vagy itt? Alec ivott egy kortyot a lopott teából. – Meg akartam köszönni – mondta, amikor levegőhöz jutott. – Azt, hogy megmentetted az életemet. Magnus a kezeire támaszkodott. A pólója felcsúszott a lapos hasáról, és ezúttal Alec nem tudott máshova nézni. – Meg akartad köszönni nekem. - Megmentetted az életemet – mondta Alec újra. – De kába voltam, és nem hiszem, hogy megköszöntem neked. Tudom, hogy nem volt muszáj megtenned. Szóval köszönöm. Magnus szemöldöke egész a haja vonaláig emelkedett. – … Szívesen? Alec letette a teáját. – Talán mennem kéne. Magnus felült. – Miután ilyen messzire jöttél. Egészen Brooklynig? Csak hogy megköszönd? – Vigyorgott. – Az felesleges erőfeszítés lenne. – Kinyúlt, és a kezét Alec arcára tette, a hüvelykujjával végigsimított az arccsontján. Az érintése olyan volt, mint a tűz, szikrákat hagyott maga után. Alec lefagyott a meglepetéstől – meglepődött a gesztuson, és meglepődött a hatásán, amit magán érzett. Magnus szemei összeszűkültek, és elkapta a kezét. – Huh – mondta magának. - Mi az? – kérdezte rögtön Alec, aggódva, hogy valamit rosszul csinált. – Mi történt? - Te csak… - Egy árnyék mozdult meg Magnus mögött; elképesztő gyorsasággal a boszorkánymester megpördült, és felkapott egy kis, szürke-fehér cirmos cicát a padlóról. A macska a karjaiba vackolta magát, és gyanakodva nézett Alec-ra. Már két arany-zöld szem meredt rá sötéten. – Nem olyan vagy, amire számítottam. - Egy Árnyvadásztól? - Egy Lightwoodtól. - Nem tudtam, hogy ilyen jól ismered a családom. - Évszázadok óta ismerem a családod. – Magnus szemei Alec arcát fürkészték. – Na, már most, a húgod, ő egy Lightwood. Te – - Azt mondta, kedvelsz engem. - Mi? - Izzy. A testvérem. Azt mondta, tetszettem neked. Tetszettem neked, tetszettem neked. - Tetszettem neked, tetszettem neked? – Magnus a macska bundájába rejtette vigyorgását. – Sajnálom. Már tizenkét évesek vagyunk? Nem emlékszem, hogy bármit mondtam volna Isabelle-nek… - Jace is azt mondta. – Alec bedilizett; ez volt az egyetlen magyarázat, hogy hogy juthatott idáig. – Azt, hogy tetszettem neked. Hogy amikor felcsöngetett ide, azt gondoltad, hogy én leszek, és csalódtál, hogy ő volt. Ez soha nem történik. - Soha? Nos, pedig kéne. Alec megriadt. – Nem – úgy értem, Jace, ő… Jace. - Ő maga a zűr – mondta Magnus. – De neked nincs semmilyen fortélyod. Ami egy Lightwoodban talány. Mindig cselszövő család voltatok, mint a Borgiák. De a te arcodon nincs hazugság. Olyan érzésem van, mintha minden, amit mondanál, őszinte lenne, mintha szókimondó lennél. Alec előrehajolt. – Akarsz randizni velem? Magnus pislogott. – Látod, ezt mondom. Szókimondó. Alec beharapta az ajkát, és nem mondott semmit. - Miért akarsz randizni velem? – kérdezősködött Magnus. Miau Ce-Tung fejét vakargatta, hosszú ujjai lesimították a macska fülét. – Nem mintha nem lennék totál kívánatos, de a mód, ahogy kérdezted, úgy tűnt, mintha valamilyen fura rohamod lenne – - Csak akarok – mondta Alec. – És azt hittem, tetszettem neked, és igent fogsz mondani, és megpróbálhatnám – úgy értem, megpróbálhatnánk… - Arcát a kezeibe temette. – Talán hiba volt. Magnus hangja gyengéd volt. – Tudja valaki, hogy meleg vagy? Alec feje felemelkedett. Úgy tűnt, mintha kicsit nehezen lélegezne, mintha épp futott volna. De mit tehetne? Tagadja? Amikor pont azért jött ide, hogy ennek az ellenkezőjét tegye? – Clary – mondta rekedten. – Ami… ami véletlen volt. És Izzy, de ő soha nem mondana semmit. - A szüleid nem? Sem Jace? Alec arra gondolt, mi lenne ha Jace tudná, de rögtön ellökte a gondolatot, keményen és gyorsan. – Nem. Nem, és nem akarom, hogy tudják, különösen Jace. - Úgy gondolom, Jace-nek elmondhatnád. – Magnus megvakarta Miau Ce-Tung-t az álla alatt. – Darabokra hullott, mint egy puzzle, amikor azt gondolta, meg fogsz halni. Érdekelné – - Inkább nem. – Alec még mindig hevesen lélegzett. A farmerja térdét dörzsölgette az ökleivel. – Még soha nem randiztam – mondta halkan. – Senkit sem csókoltam meg. Egyszer sem. Izzy azt mondta, tetszem neked, és azt hittem – - Hogy nem vagyok antipatikus. De én tetszem neked? Mert ez a melegnek lenni dolog nem azt jelenti, hogy csak úgy ráveted magad bármelyik pasira, és jó lesz, mert nem lány. Még mindig vannak emberek, akik tetszenek, és emberek, akik nem. Alec visszagondolt a szobájára az Intézetben, amikor kábult volt a fájdalomtól és a méregtől, amikor Magnus megjött. Alig ismerte meg. Elég biztos volt benne, hogy a szüleiért ordított, Jace-ért, Izzy-ért, de a hangja csak suttogás volt. Emlékezett Magnus kezeire magán, az ujjai hidegek voltak és gyengédek. Emlékezett hogyan szorította Magnus csuklóját, órákig, még akkor is, amikor a fájdalom elmúlt, és tudta, hogy rendben lesz. Emlékezett, ahogy Magnus arcát nézte a felkelő nap fényében, a napfény aranyára, ami kihozta az arany szikrázást a szemeiből, és a gondolatra, hogy milyen furcsán gyönyörű volt, a macska pillantásával és a bájával. - Igen – mondta Alec. – Tetszel. Nyíltan Magnus szemébe nézett. A boszorkánymester a kíváncsiság, a vonzalom és a zavar furcsa keverékével nézett rá. – Olyan különös – mondta Magnus. – Genetika. A szemed, az a szín… - Megállt, és megrázta a fejét. - A Lightwoodoknak, akiket ismertél, nem kék szemük volt? - Zöldszemű szörnyetegek – felelte Magnus, és vigyorgott. Letette Miau Ce-Tungot a földre, és a macska Alec felé indult, és a lábának dörgölőzött. – Miau kedvel téged. - Az jó? - Soha nem randizok olyannal, akit a macskám nem szeret – felelte Magnus könnyedén, és felállt. – Mondjuk péntek este? A megkönnyebbülés óriás hulláma csapott át Alec-en. – Tényleg? Randizni akarsz velem? Magnus megrázta a fejét. – Abba kell hagynod, hogy a nehezen megszerezhetőt játszod, Alexander. Ez nehezíti a dolgokat. – Vigyorgott. Olyan vigyora volt, mint Jace-nek – nem mintha hasonlítottak volna egymásra, de ugyanolyan vigyor volt, amitől az egész arcuk ragyogott. – Gyere, kikísérlek. Alec követte Magnust a bejárati ajtóig, úgy érezve magát, mintha valami nagy súlyt vettek volna le a vállairól, egy súlyt, amit nem is tudta, hogy cipel. Természetesen elő kell állnia valami magyarázattal, hogy hova megy péntek este, valamit, amiben Jace nem akar részt venni, valamit, amit egyedül kell csinálnia. Vagy úgy tehetne, mintha beteg lenne, és kisurranhatna. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy majdnem nekiment az ajtónak, aminek Magnus támaszkodott, és szemeit összevonva bámult rá. - Mi az? – kérdezte Alec. - Soha nem csókoltál meg senkit? – kérdezte Magnus. – Egyáltalán senkit? - Nem – felelte Alec, remélve, hogy ez nem zárja ki őt a randizandók köréből. – Nem igazi csókkal – - Gyere ide. – Magnus megragadta őt a könyökénél, és közel húzta. Egy pillanatra Alec teljesen összezavarodott az érzéstől, hogy ilyen közel van valaki máshoz, valaki olyanhoz, akihez olyan régóta közel akart lenni. Magnus magas volt és vékony, de nem csontos; a teste kemény volt, a karjai enyhén izmosak, de erősek; pár centivel magasabb volt Alec-nél, ami szinte soha nem fordult elő, és tökéletesen összepasszoltak. Magnus ujjai már az álla alatt voltak, felbillentve az arcát, és aztán csókolóztak. Alec akadozó zihálást hallott, ami a saját torkából tört elő, és aztán a szájuk irányított sürgetéssel préselődött össze. Magnus, gondolta Alec kábultan, tényleg tudta, mit csinál. Az ajkai puhák voltak, és szakszerűen irányította Alecet, felrobbantva a száját: az ajkak, fogak, nyelvek szimfóniája, minden mozdulat felkeltve egy idegvégződést, amiről Alec nem is tudta, hogy létezik. Megtalálta Magnus derekát az ujjaival, megérintette meztelen bőrét, aminek a bámulását előbb próbálta elkerülni, és felcsúsztatta a kezeit Magnus pólója alá. Magnus összerándult a meglepetéstől, aztán ellazult, a kezeit végigfuttatta Alec karjain, mellkasán, a derekán, míg rá nem lelt Alec farmerjának övtartójára, amit arra használt, hogy még közelebb húzza magához. A szája elhagyta Alec-ét, és Alec Magnus ajkainak forró nyomását érezte a torkán, ahol a bőr olyan érzékeny volt, hogy úgy tűnt, közvetlen összeköttetésben vannak a lába csontjaival, amik épp készültek feladni. Épp mielőtt a padlóra csúszott volna, Magnus elengedte. A szemei csillogtak, és a szája is. - Most mát csókolóztál – mondta, és kinyúlt mögé, hogy kinyissa az ajtót. – Akkor pénteken? Alec megköszörülte a torkát. Szédült, de közben nagyon is elevennek érezte magát – a vér úgy áramlott az ereiben, mint a forgalom a legnagyobb sebességnél, minden majdnem túl fényesnek tűnt. Ahogy kilépett az ajtón, megfordult és Magnusra nézett, aki bódultan nézte őt. Alec kinyúlt, megragadta Magnus pólójának elejét, és magához rántotta a boszorkánymestert. Magnus odabotladozott, Alec megcsókolta, keményen, gyorsan, mocskosan és gyakorlatlanul, de mindenével, amije volt. Magához húzta Magnust, a keze kettejük között volt, és érezte Magnus szívét dobogni a mellkasán. Megtörte a csókot, és visszahúzódott. - Péntek – mondta, és hagyta Magnust ellépni. Hátrafordult, elindult lefelé, Magnus pedig csak bámult utána. A boszorkánymester keresztbe tette a karjait a pólóján, ami gyűrött volt, ahol Alec megragadta, és megrázta a fejét, vigyorogva. - Lightwoodok – mondta Magnus. – Mindig az övéké kell hogy legyen az utolsó szó. Becsukta maga mögött az ajtót, Alec pedig átszelte a lépcsőfokokat, kettőt lépve egyszerre, a vére még mindig úgy énekelt a füleiben, mint valamilyen csodálatos muzsika. *Amy
Posted on: Sat, 21 Sep 2013 16:58:32 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015