"Az első házasságom három és fél év után megszűnt. Aztán én nagyon reménykedtem, és megint megnősültem, és három és fél év múlva vége volt a második házasságomnak is. És én úgy véltem, hogy ezt a nők csinálják velem. És ez a terapeuta volt az első, aki azt állította, hogy erre nagyon büszke lehetek, mert ezt én értem el. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor én azt hittem, hogy ő hülye, mert magamtól erre sohasem jöttem volna rá, de ő azt mondta, hogy nézzük meg a tényeket. Amikor három és fél éves voltam, akkor (1940-ben születtem) anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatba, nagyanyámat a gettóba, és egy fiatal, húszéves katolikus nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatta, és elrejtett. Különben megöltek volna. Három és fél éves koromtól ötéves koromig - pontosan nem emlékszem de valószínűleg - az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott. Tehát mindazoktól el kellett válnom, akiket három és fél éves koromig ismertem. Elvesztettem az apámat, az anyámat, a nagyanyámat, és egy ismeretlennel éltem. Ebben jó is volt, meg rossz is volt. A terapeuta szerint a legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mikor egyedül találtam magam, az nem az én ötletem volt. Hogy ez történt velem. Ezt szenvedtem. Bosszúból, hogy "mestere legyek" a helyzetnek, húsz éves korom után elintéztem, hogy három és fél év után a kapcsolataimnak vége legyen. És az újabb kapcsolatnak is három és fél év után vége volt. Tehát ura voltam a helyzetnek, és ő szerinte ez olyan boldoggá tett belülről - bár a tudatom alatt -, hogy megérte a szenvedést, amit a tudatomban átéltem. O azt mondta, hogy a tudatomban nagyon büszke voltam arra, hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez nagyon elgondolkodtatott akkor, és ez volt az első ötlet, ami annyira érdekes volt, mert a saját életemben éreztem, hogy van bennem valami, amiről nem tudok, és meg is ijesztett, de nagyon érdekes is volt. S akkor kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagammal. Mert nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg*, akkor az a részem, amiről nem tudok az fogja vezérelni az életemet. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad akaratom, a sorsom diktálja, hogy mi történik, nagyon könnyen azt gondolhattam volna, ha nem megyek el terápiára, hogy nekem ez a sorsom. Három és fél év után mindenkit elveszítek... Gyerekkoromban is, felnőttkoromban is ez a sorsom. Itt jön be a hipnózis. Ez maga a hipnózis. Amikor a fogorvos azt mondja, hogy most nem kell lidocaint beadni. Ehelyett hipnózison keresztül érzéketlenné teszi - mondjuk - az ujjamnak a hegyét, tűvel szúrja, meg nem érzem, tűzbe tartja, nem érzem egyáltalán. Ha az ujjam érzéketlen, azt érintsem hozzá az ínyemhez, és akkor az is érzéketlen lesz. És akkor a fogorvos tud dolgozni. Az, az igazság, hogy a hipnózis segítségével lehasítom azt a részemet, ami érzi a fájdalmat. Tehát valahol itt van a másik énem, aki ordít a fájdalomtól, de ennek a részemnek halvány gőze sincs, hogy itt mi történik. Ebből a példából az is nyilvánvaló, hogy minél jobban fáj valami, az ember annál inkább megtalálja azt az utat, hogyan lehet lehasítani, leszakítani az embert attól a részétől, ami fáj. Valószínűleg sok fájdalmat okozott az elszeparálás, a szüleim elvesztése, de az is, hogy az, aki menedéket adott nekem, nem akarta, hogy állandóan sírjak, így aztán lehasítottam a fájdalmat, nem csak magam miatt, hanem udvariasságból is, hogy ne sírjak állandóan. Itt az, az idegen nő, aki meghívott a családjába, akkor a legkevesebb, amit tehetek, hogy ne sírjak állandóan. Nagyon gyakran mélyen motiválva vagyunk, hogy elválasszuk önmagunkat azoktól a részektől, amik rettenetesen fájnak. Ha az életben soha nem találom az összeköttetést azzal a részemmel, ami egykor fájt, akkor az a részem, amitől elválasztottam magam, vezérli az életemet. És akkor csak csodálkozom, hogy nahát, mi történik velem. Freud ezt a "megismétlés kényszerének" nevezi. Hogy lehet újra megölelni azt a részemet, amitől elválasztottam magam? Ez azon múlik, hogy olyan helyzetben vagyok-e már, hogy a túlélési problémáim meg vannak oldva. Mert addig, amíg azzal küszködöm, hogy életben maradjak, addig nagyon is jó, hogy leválasztom azt a részem, amelyik fáj. Mert ha elvesztem magam a fájdalmamban, akkor nem tudok túlélni. Az ember csak akkor tudja megölelni azt a részét, amit lecsatolt, ha már tud élni, ha úgy érzi, elmúlt a veszély." (Feldmár András)
Posted on: Sat, 14 Sep 2013 13:41:57 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015