Cságoly Péterfia Béla: Egy megtalált levél „Ha halálosan szerelmes lennék beléd, akkor sem hagynám itt a Hazámat, a Szüleimet, a testvéreimet. És a Dunát.” Családi hagyatékoknak, ajándékképpen kapott és saját beszerzéseimnek köszönhetően mára igen szép számú/több ezres/ könyvtárral rendelkezem, amely lassan, de biztosan túlbuzogja a rendelkezésemre álló helyet. Ennek dacára csak pénzszűke tud megállítani abban, hogy a lelkemnek épp hiányzó – új és használt – remekművekkel ne bővítsem újra meg újra gyűjteményem. Múltkorjában, ódon verseskötetek közt tallózva, nagy örömmel találtam rá Kosztolányi Dezső: Kínai és japán versek című kötetére, amelyet az 1943-ban adtak ki Budapesten a Révai testvérek. Hazatérve rögtön böngészni kezdtem az akkurátus módon celofánba csomagolt könyvecskét, amelyről látszott, hogy ismeretlen régi tulajdonosa sokat olvasgathatta. Ha használt könyvet veszek vagy kapok, mindig érdeklődéssel keresem, hogy van-e benne »Ex Libris«, hogy régebbi gazdája nem írt-e bele, hogy van-e benne megjegyzés, ajánlás, amely esetünkben »Sok szeretettel Tibor, 946. aug. 24.« volt. Ekkor vettem észre, hogy az utolsó oldalra egy összehajtogatott lap lett beleragasztva, rajta felirat, régies, szépen formált, kalligrafikusan írt betűkkel: Ennek a könyvnek a története! Így Kosztolányi Dezső kínai és japán verseinek magyarításai a Szózatban(1), no meg az alábbi pár sor, – amely visszavezet a II. világháború utáni Magyarországra – olthatatlan szenvedélyemnek, egy budapesti antikváriumban vásárolt könyvnek köszönhető. *** A levél : Örkényi Tibitől kaptam a 18. születésnapomra. Egy évvel a háború befejezése után a béka feneke alatt volt a családunk. Édesapám priusszal, állás nélkül, lakásunkból kiraktak. Surányi-telepen egy ismerős nyaralójában húztuk meg magunkat. Volt egy szandálom, nagymamától hajdan kapott arany gyűrűmért vettük. Egy fehér burett szoknyám és egy puplin blúzom, amit Édesapám ingéből varrt Édesanyám. Ez volt az egyetlen ünneplő ruhám. Nyomorogtunk. Tibi megjelent magabiztosan, elegánsan, egy doboz édességet és ezt a könyvet hozta és megkérte a kezemet a következőképpen: Mondd meg, hogy hozzám jössz-e feleségül, és megyek Amerikába és Anyuék akkor úgy intézik, hogy ketten megyünk. 120 ezer Ft 1 személynek. Akkor volt jó a forint, ez iszonyú pénz volt. 500-ból egy hónapig megélt egy család. Nekünk persze annyi nem volt. Én nevettem. „Ha halálosan szerelmes lennék beléd, akkor sem hagynám itt a Hazámat, a Szüleimet, a testvéreimet. És a Dunát.” Köszönés nélkül ment el, soha többet nem láttuk, pedig Laci bátyámnak jó barátja volt. Valóban kiment Dél-Amerikába, a bátyja ott kint élt. Egy sor életjelet sem adott soha többet magáról. Meg volt sértve. Azt hitte, a nagy nyomorunkban elájulok attól, hogy pénze van és a nyakába borulok. – Nagyon nehéz évek jöttek – de soha egy pillanatig nem bántam meg, hogy egy pillanat alatt és nevetve döntöttem el a sorsomat. Akármilyen szörnyetegek kerülnek hatalomra, jöhet átmenetileg bármi, ez a Hazám. 60 éves lettem, mire a diktatúra összeomlott, de mégis csak megértem, és nem vagyok hontalan. Juditék ha otthon vannak Amerikában, haza vágynak ide. Ha itthon vannak, haza vágynak oda. 1956 óta élnek kint. Én belehaltam volna a honvágyba… 1. Lásd Szózat, Kitekintő- 2012, június, július.
Posted on: Sat, 14 Sep 2013 10:25:36 +0000