FARSANG Elekes Józsefnek a bankszolga fölvitte a valutaosztályba a napi postáját, mely mindössze egy gyászjelentésből állott. Kinyitotta, és akkor úgy megdöbbent, hogy majdnem földre ejtette a gyászjelentést. A gyászkeret közepén vastag betűkkel legjobb cimborája nevét pillantotta meg: Patikárius János nevét. Jancsiról már hónapok óta nem hallott semmit. A bankból egy napon minden bejelentés és fölmondás nélkül eltűnt, törölték a hivatalnokok lajstromából, budai legénylakásán csak annyit tudtak, hogy elutazott valahová. Vizyék szerint Bécsben tartózkodott. De se nekik, se másoknak nem írt. A gyászjelentés így szólt: Patikárius Ferenc és felesége született Jámbor Terézia, a maguk és rokonaik nevében fájdalomtól megtört szívvel jelentik, hogy egyetlen fiuk PATIKÁRIUS JÁNOS 1920. február 16-án meghalt minden komoly élet számára s ezután csak a vidámságnak él. Miért is a vidám halott ezen a nem szokatlan úton hívja meg barátait a fönti napon este pont 24 órakor a Club des Parisiens-ben tartó kedélyes pezsgős ricsajra, hogy ott vele együtt minden gondot ünnepélyesen eltemessenek. A jókedv kötelező. Le a szomorúsággal. Béke hamvaira! Elekes elképedve állt egy pénzszekrényhez támaszkodva, ide-oda forgatta a gyászjelentést, sokallta a tréfát. Ijedelmén halvány vigyorgás villant át. Még egyszer elolvasta, most már gyönyörködve a szöveg egyre merészebb, elmésebb stílusfinomságaiban. Hát ezúttal csak¬ugyan becsapta a fickó. Jancsi aznap jött a bécsi gyorssal. A Nyugatitól egyenesen a Dunaparti Szállodába hajtatott, hol az első emeleten nyittatott magának szobát. Megfürdött, lement a szálloda éttermébe ebédelni. Ott egy asztalnál már várta a lakásügynök, akit sürgönyileg rendelt magához. Egykettő lebonyolították az üzletet. Jancsi aláírt valami nyilatkozatot, mely szerint Márvány utcai lakását minden ingóságával egyetemben örökre átengedi, ennek ellenében a pasi leszúrt egy csomó dollárt, melyet Jancsi könnyedén a mellényzsebébe gyűrt. Amerikai gyorsasággal történt. Shakehand-eztek. A nagy és tündöklő Bécs után ez a kis és szegényes Pest olyan meghittnek tetszett, hogy szinte elérzékenyült. Andalító délután volt, friss és idilli, olyan téli délután, mikor szinte szikrázik az életkedve. Ropogó hó takarta a várost. A lánchídi kőoroszlánok homlokán is hó volt, mintha valami fehér kendővel kötötték volna be a fejüket. Korcsolyák csilingeltek a jégpályára siető nők kezében, szánok csengettyűztek. A fagy, a kemény, egészséges fagy kicsípte az arcokat. Benn a Gerbeaud-ban égtek az üvegcsillárok, s a Váci utcán, a Koronaherceg utcán, a régies, múltszázadbeli, belvárosi utcákon egymás után gyulladoztak a fények a kirakatok tükör¬üveg¬jei mögött, melyekben most minden kívánatosabbnak, varázsosabbnak látszott, mint egyéb¬kor: a cipők is, a könyvek is, az ásványvizes palackok a mohos sziklán, egy reklámszökő¬kutacska mellett, aztán a birsalmasajt, a mogyoródombok, a dióhalmok, az ízes, még nyirkos berber datolyák kúpja is, akár távoli gyermekkori emlékek, a Mikulás ajándékai. Ebben a színpadi fényjátékban percről percre részt vett az ég. Most a Gellérthegy mögött derengett almazölden, most a királyi várpalotánál pirult ki rózsaszínre, most halványszürkére hamvadt, s ekkor gyorsan megjelentek az apró, erősen villogó, téli csillagok. Estefelé Vizyéknek egy hölgylátogatójuk érkezett. A cseléd bevezette a szalonba, s ott foglalt helyet, míg Vizyné más ruhát nem öltött, hogy illendően fogadja. Ez a hölgy vidrabundáját fázósan maga köré vonva várta a ház asszonyát. A beléptekor valami vékony madárhangon bemutatkozott neki, nyomban tegezni kezdte, mint a dzsentri asszonyok, Vizyről beszélt, akit ismer a minisztériumból, a Patikáriusokról, akikkel Egerben találkozott, általában folyton kotyogott, és a lorgnonján át erősen bámulta. Ő tartózkodóan viselkedett. Eleinte nem tudta kivenni szavaiból, hogy mit akar. Azt hitte, hogy azoknak a bizottságoknak a tagja, melyek ekkoriban mindenütt híveket toboroztak, pénzt gyűjtöttek társadalmi szervezkedésekre, különböző népjóléti célokra. Ez is mindig valami grófnét emlegetett. Hadarva, de halkan pörgette nyelvét, azzal a mindenen átsikló és elsuhanó felületességgel, mint az ilyen szélhámoskodó nők. Estélyre volt öltözve. Bundája alól kikandi¬kált zöld cipője, selyemharisnyája. Később letette tüllboáját, kinyitotta bundáját, s akkor föltetszett sovány, púderes keble és a báliruhája, egy kifogástalan selyemruha, arany¬gyöngyökkel dúsan hímezve. Vizyné épp felelt valamit, már gyanakodva, már meg akarta kérni, hogy valami igazoló iratot mutasson, de mást gondolt. Még egyszer rátekintett, hozzálépett, és a nő fejéről szó nélkül levette a kalapot. Fejét bozontos paróka borította, olyanféle színű, mint az ő haja, borostyán¬sárga. - Te szerencsétlen - mondta Vizyné -, mit csinálsz itt? - Álarcosbálba megyek, Angéla néni. Csókolom a kezed. - Honnan jössz? - Bécsből. Mondd - kérdezte nagynénjétől, míg végigsétált a szobában bundáját kissé fölkapva -, ugye csinos nő lennék? - Díszes figura vagy. Mondhatom. Szegény apád azt se tudja, hogy mi van veled. És mivel foglalkozol ott? - Üzleti ügyekkel. - Láncolsz. - A szénszakmában dolgozom. Kell nektek szén? Hány vagonnal küldjek? - Bolond. És meddig maradsz itt? - Csak egy napra jöttem. Holnap reggel már megyek is vissza. Különben hogy vagytok? Kornél bácsi? - Nem hallottad? Államtitkár lesz. - Gratulálok. Te, nem lehetne valamit csinálni az állammal? Ha Kornél bácsi Bécsbe jön, okvetlen keressen föl. Szép lakásom van, Rothenturm Strasse 1. No, szervusz, Angéla néni, várnak a barátaim, Elekes, az egész brancs, még egyszer viszontlátásra, csókollak, csókolom a kisztihandodat. - Csak nem mégysz így ki az utcára? - Autó vár lenn. - Vigyázz magadra, Jancsikám - intette Vizyné -, és írj annak a szegény apádnak. A Club des Parisiens-be egy mellékajtón ment be. Meglepődött, hogy ezek a hátsó helyiségek milyen kopárok. Pár bot, kabát lógott a fogasokon, a pincérek még ingujjban fésülködtek. Maga a tulajdonos fogadta. Ő már tudta, hogy egy bécsi szénszállítóval áll szemközt. Nagy hajlongások közepette tessékelte be a függönyös különszobába, ahol rendelkezése szerint tíz személyre terítettek. A tárgyalás németül folyt. Jancsi virágcsokrokat tétetett a terítékek mellé, kikötötte, hogy külön pincér szolgálja ki őket, átnézte a menüt. Mindent rendben talált. Csak még azt hagyta meg, hogy az urakat irányítsák ide, s ittlétét senkinek se árulják el. Felöltötte fekete selyemálarcát, és a táncterembe lépett. A lokál lángolt. Dolgozott a jazz, de még csak néhány pár táncolt. Most a személyzet harminc óriási léggömböt engedett szét, mely tétovázva imbolygott az opálos fényben, majd megállapodott a papírszalagokkal körülcsavart ívlámpák mellett, a mennyezet közelében, mintegy csodálkozva, hogy kerül ide a tavasz kék egéből. Lassanként megérkeztek a maszkok. Pierrot a Pierrette-jével, egy cigánylány egyedül, egy csizmás parasztlegény acélfokossal és árvalányhajjal, egy zöld hajú bolond meg egy piros hajú s a szokásos rezes orrok, kínai bajuszok és ősz szakállak, csörgősipkák és papírsüvegek. Legnagyobb feltűnést egy közismert, pocakos tőzsdebizományos keltette, aki vérvörös hóhér ruhában jelent meg, vérvörös csuklyában, vérvörös álarcban, hatalmas pallossal. Jancsi a sarokból, legyezője mögül szemlélte az embergomoly egyre növekvő kavargását. Cimboráit kereste, a kilenc meghívottat. Egyelőre csak Elekest fedezte föl, frakkban, jelmez nélkül, valami szőke macskával. A tánc ekkor már akadozott. Annyian voltak, hogy a párok csak függőleges irányban mozoghattak, egymásra dőlve. Ő is közéjük sodródott. Valami ismeretlen férfi fölkérte. Párját a zűrzavarban elvesztette valahol a zenekar körül. Elekes épp ott ácsorgott, átkarolta, és vitte tovább, erősen magához ölelve, nézte az álarc két résén ki¬villanó szemét, többször végigbukdácsolta vele a termet, s langyos, kellemes-nyirkos kezével szorongatta a kezét. Mindez oly furcsa volt, hogy Jancsi utána maga is fölkért többeket, váltakozva táncolt férfiakkal, nőkkel. De már alig várta a vacsorát, hogy fölolvadhasson baráti körében, melyet oly sokáig nélkülözött. Éjfélkor, mikor az álarcok lehullottak, szétnézett. A maszkok alól idegen fejek bukkantak ki. Ő is levette álarcát, parókáját, s kigombolva ruháját a különszoba felé tartott. Az urak, akiket a pincérek már elhelyeztek itten, a gyászjelentést lobogtatva nagy gaudiummal fogadták az ünnepeltet, aki komolyan, majdnem szigorúan meredt rájuk felemás öltözékében. Elekes összevissza csókolta őt, a többiek a szoknyáját emelgették, fogdosták a melleit. Mindössze négyen érkeztek. Elekesen kívül Töttösi Dani és Indali Pista, akikhez afféle fölületes zsúr-pajtásság fűzte, és Gallovich, egy roppant ökörfejjel a kezében, valami homályos ismerőse, akit meg sem akart hívni. Azokra, akikre föltétlenül számított, a bankosok nem jöttek el. Ez lehangolta. Sietve átöltözködött, mint házigazda tűnt föl, telefonáltatott hiányzó öt barátjáért, de azt a választ kapta, hogy az urak nincsenek otthon. Sokáig vártak rájuk, aztán mégiscsak meg kellett kezdeni a vacsorát. Nagy evészet és ivászat volt, erőleves findzsában, balatoni fogas remeke, pulykapecsenye kaliforniai szilvával, badacsonyi és rajnai. A maître d’hôtel hozta a vödröket, melyekben friss hóval cukrozva hűltek a francia pezsgők. Jancsi az asztalfőn ült, mellette baloldalt a szíve felől Elekes, a szépen elválasztott hajával, a kreol bőrével, a monoklis szemével, annak mesélt, fejét szinte a mellére hajtva. Mint aki régen nem beszélt az anyanyelvén, különösen fecsegő lett. Amit hónapokig tartogatott magában, egyszerre kitálalta, eléjük öntötte. Rengeteg pénze volt, nemcsak azok a dollárok, melyek a lakásügyből folytak be, hanem azonkívül még kétszáz dollár, osztrák bélyegzettek és bélye¬gezetlenek, magyar ficcsek is. Elmondta, hogy ötszobás lakásban lakik egy Daisy nevű lengyel táncosnővel, aki a szeretője, vele együtt csinálja az üzleteket is. Bizonyítékul elővette az orfeumnő dedikált arcképét s a hozzá intézett, német nyelvű leveleit. Ezeket kézről kézre adogatták. El kellett hinniök. Gallovich azonban, az undok Gallovich bosszantotta: - Kitartod őt, Jancsi? Micsoda? Az esőbe. Jancsi egy kis ideig tűrte, majd megvető pillantással ezt mormogta feléje: - Szeretem, ha a bolha köhög - és elfordította a fejét. Nem úgy folyt le ez a vacsora, ahogy képzelte. Még meg sem ették a farsangi fánkot, már idegenek jöttek. Gallovich bemutatta egyik barátját, az leült és velük ivott. A parfait-nál két nő szemtelenkedett be, konfettit dobott Jancsira. Ettől a szája olyan ízű lett, mint a fűrészpor. Asztalbontás után, amikor a főpincér végighordta a cigarettákat és szivarokat egy égő gyertyá¬val, hogy a vendégek a lángjánál gyújthassanak rá, Elekes félrevonta Jancsit, aki természete¬sen rendelkezésére állt, ötven dollár erejéig. Töttösi és Indali szintén kapott valamit. Erre elmentek táncolni. Elekesért is benézett a szőke macskája, egy kis pincevirág, kinek sárga púderes arcán átütköztek a szeplők. Gallovich töltötte a nőkbe a pezsgőt, s azzal szórakoztatta őket, hogy időnként fejére tette az ökörfejet. Hajnal felé ez a rohadt alak átvitte poharát egy másik asztalhoz, ott ivott a nőivel. Jancsi magára maradt. Táncolni nem volt kedve. Csupa új pofa lézengett itt, akit nem ismert, mert ennek a bárnak a közönsége hetente változott. Elekes átizzadt gallérban jött vissza a táncból. Jancsi megragadta kezét s nem engedte el. - Hiába - sóhajtozott -, hiába... - Kutya van a tojásba - folytatta Elekes. Jancsi hallgatott. Nem is tudott volna mit mondani. Már eldicsekedett mindennel, a dollá¬rokkal, az ötszobás lakással, Daisyvel, valami kielégületlenséget érzett. Ezeket a fickókat nem lehet meglepni semmivel. Száraz kezével dörzsölgette a homlokát. - Te, Elekes - szólt egyszerre -, volt aztán nekem még valakim. De te arról nem is tudtál. Akkor, mikor feljöttem Pestre. - Az a színésznő? - Nem. Akkor volt, de nem az. Tudod ki volt? Egy cseléd. - Ojjé. - Te, Elekes: egy cseléd, egy egész közönséges cseléd - és fölállt és kiabált, mert a szaxofon is rettenetesen lármázott. - Haj, de micsoda pötty volt az. Jó bőr. Szűz volt. - Na ne mondd. - Te, öregem: egy repedtsarkú szolgáló. Piszkos és ronda. De jó volt, tyhű de jó volt. Elekes a díványra könyökölve játszott az ezüst cigarettatárcájával, unta barátját, s örült, mikor a függönyön újra bekandikált a szőke macska, és táncolni hívta. - Elekes - ordított Jancsi torkaszakadtából. - Elekes - és karjait kitárta utána. De szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél. Egy darabig még állt, kitárt karokkal, aztán leroskadt székébe. Egész egyedül volt, egész üres volt, nem maradt semmije. Undorodott ettől a bandától. Föltápászkodott, a mosdóhoz ment, meglocsolta fejét, visszajövet pedig a folyosón a főpincértől a számlát kérte. A főpincér villámgyorsan számolt. Akkora összeg jött ki, hogy Jancsi nyomban kijózanodott. Figyel¬meztette a főpincért, hogy ő nem részeg. Vita támadt, hogy mennyi pezsgő fogyott. A tulaj¬donos odahozatta az összes üres palackokat, magyarázta, hogy az urak különasztaloknál is mulattak a hölgyekkel. A dollár-átszámításnál is volt némi nézeteltérés, mire a Pester Lloyd esti lapjából az utolsó zürichi árfolyamokat szegezték ellenébe. Jancsi odadobta a pénzt. Egynegyed hatkor ért a szállodába. Miután itt is fizetett, alig maradt pénze. Meghagyta a portásnak, hogy csomagját küldje ki a vonathoz, a nyolcórás bécsihez. Nem feküdt már le, a Duna-parton szellőztette fejét. Végigsétált az elhagyott Rákóczi úton. Egy lélek se járt itt. Mennyivel sötétebb volt Pest, mint Bécs. Megint csak elunta magát, valami kávéházat keresett. De a kávéházak még nem nyitottak. Lecsapott a Józsefvárosba, azokba a görbe, párhuzamos utcákba, melyeket mindig szeretett elnézegetni. Itt is döglődött már a forgalom, nem szólt a zene, a sarki kávémérésekben söpörtek, az utcai nők, akik átfáztak az éjszakai munkától, állva itták tejeskávéjukat. Künn csak a legelszántabbak, a legszorgalmasabbak kóvályogtak. Jancsi lefelé bandukolt egy ilyen utcán, mindig lejjebb és lejjebb, s fütyörészett, arcát az égre fordítva belefütyült az égbe. Az ég, mely délután oly csodás színekben játszott, elfeketedett, hófelhők takarták, lassan hullongott a dér télikabátja prémjére. Valahol, az utca közepe táján, ahol egy üres telek van évek óta beépítetlenül, azzal szemben, egy vityilló előtt még álldogált egy nő, már nem fiatal, túl a negyvenen, odatámaszkodva a kapufélfához, vastag, szalonnás arcán valami állati unalommal. Kezei, melyek valaha uborkát savanyítottak, lógtak. Csakhogy ez a nő - egészen meglepően - kötényt viselt és tarka parasztkendőt a haján. Azok közül való volt, akik itt ezzel a népies viselettel a nyugalmas otthonról, a boldogságról meg a jó kis takaros gazdasszonykáról való be nem teljesült álmokat akarják fölgyújtani hajnalban, a gyárba iparkodó, faluról származó munkásoknak és szombaton este a mulatozó mester¬legényeknek kibőjtölt képzeletében. Nem is merte volna megszólítani az elegáns fiatalurat, hisz az ő törzsközönsége nem ilyenekből telt ki. - Hű - gondolta Jancsi, mikor már pár lépéssel elhaladt előtte -, de furcsa lenne, hű - gondolta még egyszer -, de szörnyű lenne. Sem gyorsabban, sem lassabban nem ment ekkor, de a nő, aki a kapuban strázsált, kitalálta, hogy milyen gondolat futott át most az agyán, és már egész bátran a háta mögé lopódzott s valami megmagyarázhatatlan hangon így szólt: - Tessék bejönni, nem bánja meg. Ezt pedig oly borzasztóan mondta - hangsúlyában valami pajkossággal és visszataszító bizalmassággal -, hogy a fiú megállt. Oda se pillantott még, háttal volt neki, de hallotta, hogy a nő beosont előre a vityilló kapujába, mely már nyitva volt. Jancsi követte. Az udvar legmélyén valami félszer vagy fáskamra mellett lakott, a szobája ajtaja kifelé nyílt az udvarra s csikorgott a fagytól. Egy lámpa virrasztott az asztal közepén, bordó bársony takarón. Amikor a nő fölcsavarta a lámpát, Jancsi egy díványt látott, egy törülközőt, egy párnát s a falon Vilmos császár arcképét, az összes érdemrendjeivel. Később, hogy virradt, és az ablakon bekomorlott a szürke februári reggel, ide-oda járkált, cigarettára gyújtott, s a nőnek is dobott egy osztrák dritte Sorte-t. Az utánahajolt, mert a cigaretta lepottyant a földre, megtörölte ingével, eltette. Sohasem cigarettázott. Jancsi kutakodott a holmijában, turkált itt és ott, kíváncsian. Az asztalon fölfedezett egy kopott, zöld bársonyba kötött, sárgaréz-cifrás könyvet, melynek lapjai, mihelyt kinyitotta, széthullottak. A nő emlékkönyve volt. Olvasgatta. Már telis-tele írták jókívánatokkal, a klasszi¬kusokból merített, közkeletűvé vált életbölcsességekkel, olyan aranymondásokkal, melyek többnyire hasonlatokat idéznek, vagy jelképeket, az élet hajnalát és a reménység horgonyát. Úgyszólván az egész emlékkönyvet végigböngészte. Azt a kis időt a vonatindulásig itt kellett agyonütni valahogy. - Ki írta ezt? - mutatott egy oldalra. - Egy barátné. - Mikor? - Már régen. - Hát ezt? - Egy ismerős Gyöngyösről. De vendég is be szok néha írni. Írj be te is. - Mit. - Találj ki valamit. Tintát hozott egy butykosban, tollat, valami rozsdás tollat. Jancsi ezt félrelökte, s kicsavarta új Waterman-jét. Valamin tényleg törte a fejét. - Hogy hívnak? - Piskeliné - felelte a nő, mint egy rendőrségi kihallgatáson a detektívnek. - Özvegyasszony vagy? - Nem - erősködött -, Piskeliné, a Piskeli Józsiné. - Hát él még az urad? - Erdélyben, kárpitos. Nem akar elválni. - Mindegy. Nem ezt kérdeztem. Mi a keresztneved? - Ilona. Jancsi erősen ráncolta a homlokát, még mindig gondolkozott, kezében a fölemelt, írásra kész aranytollal, aztán írt, gömbölyű, rajzos betűkkel, oly gondosan, mint egy szépírási irkába: Ezt írta: Zöld erdőben járkáltam, Kis ibolyát találtam, Kis ibolya azt mondta, Legyen boldog, Iluska! Nevét is odaírta alája, a teljes nevét, s azt is - nem tudni miért - egy fölkiáltójellel, mint a verset, aláhúzva, így: Patikárius János! Megszárította a nedves írást a lámpa üveghengere fölött, az emlékkönyvet átnyújtotta a nőnek, aki megköszönte. - De gyönyörűen írsz - mondta. - Te biztosan valami hivatalnok lehetsz, vagy jogász. Jancsi épp elérte a vonatját. A RÉMÜLET Vizy Kornél államtitkárságáról egyre határozottabb formában beszéltek. A jelölt a kormány teljes bizalmát bírta. Sokszor már úgy volt, hogy a kinevezés másnap megtörténik, de az ügy megakadt, elaludt valahol. Erre piszkálgatni kezdték, és újra föllobbant. Elsősorban Tatár Gábor meg a barátjai szorgoskodtak. A parlamenti folyosóról, a pártkörökből azt a választ kapták, hogy minden rendben van. Közben kitavaszodott. A krisztinai gesztenyefákon ismét megjelentek a fehér virággyertyák, az alagút tojásdad biedermeier kerete zöld lombokat mutatott az április aranyporában, s a vargák ismét kiálltak a műhelyeik elé régies, céhszerű bőrkötényeikben. Vizyné nagyszombat délutánján a föltámadási körmenetre ment. Az Attila utcából nézte az ősi templomot, melyben hajdan Széchenyi István örök hűséget esküdött Seilern Crescentiának. Már lassan megindultak a zászlók, a tömeg fölött sétálva, mintegy maguktól járva, mikor odalépett hozzá Tatár Gábor, s gratulált neki mint államtitkárnénak. Másnap az újságok közölték a kinevezést. Vizy legnagyobb álma beteljesedett: államtitkár lett, nem igazi államtitkár, ahogy remélte, csak helyettes, de olyan széles ügykörrel, hogy becsvágya kielégült. A húsvéti ünnepeken egymásnak adták a kilincset a gratulálók. Ezeket méltó módon fogadhatták. Lakásukat a várakozás hosszú hónapjai alatt kicsinosították. Egy kristálycsillár lógott a mennyezetről, s a falikarok, melyeknek villanygömbjeit piros selyemsipkák borítot¬ták, színpadi fényt szórtak az új tapétákra. Állandóan az asztalon álltak a konyakos palackok, szivarok, cigaretták. Vizy már állami autón robogott a háza elé. Most nem lehetett tovább halogatni az estélyt sem. Össze kellett hívniok barátjaikat, akiknek annyira le voltak kötelezve. A háború óta egyetlenegy nagyobb estélyt sem adtak. Mikor lajstromot készítettek azokról, akiket okvetlenül meg kell hívni, kiderült, hogy legalább huszonöt-harminc vendégre számíthatnak. Vizy „súlyt helyezett” rá, hogy az estély méltó legyen az alkalomhoz. Az asszony arra is gondolt, hogy még egy cselédet fogad a régi mellé. De egyelőre nem volt cselédszobája, a konyhában pedig ketten nem alhattak. Május végén, egy lanyha, derült napon tartották meg az estélyt. Ekkor már az egész ház vendéglővé és cukrászdává alakult. Etel a száraz süteményeket vállalta, Stefi a tortákat. Délután befejeződött a napokig tartó hajsza, megkezdődött egy másik sürgés-forgás. A vendégek elhelyezését úgy oldották meg, hogy a dolgozót, ebédlőt, szalont csaknem teljesen kirakták, ebben a három szobában terítettek föl. Moviszterék és Drumáék kölcsönadták az ezüstjeiket, a székeiket. Vizy Kornél háza ragyogott. Amikor este Ficsor az ünnepi egyenruhájában kinyitotta a kaput, és beengedte a vendégeket, látni lehetett a lépcsőházat, mely a tetővilágításával egyetlen kis zárt palotává varázsolta a házat. A lépcsőkön piros gyökérszőnyeg futott az első emeletig. Itt a legmagasabb lépcső¬fokon állt a házigazda szalonkabátban és nagyon szeretetreméltóan, integetve az érkezők felé, szinte fiatalabbá válva, megszépülve a tudattól, hogy mindent elért, amit életében elérhetett. Minisztériumi barátjai jöttek, az ismerősei, akikkel üzleti ügyek kötötték össze, néhány katonatiszt és pap, Tatár Gáborék, a két lányukkal, Jancsi frakkban érkezett. Nagy virág¬kosa¬rat hozott Angéla néninek. Pont kilenckor haladt föl a lépcsőn a miniszter, az ő reszort¬minisztere, a feleségével. Vizy pár lépcsőfokkal eléjük sietett, kezet csókolt a kegyelmes asszonynak, valamit mondott a miniszternek, ezen mind a ketten hahotáztak, aztán bekísérte őket. A többi vendégeket már, mint pót-házigazda, csak Druma fogadta. Etel és Stefi szolgált ki, úriszobalánynak öltözve, fehér kötényben, fejükön bóbitával. Anna a konyhában maradt. Ő a rántott csirkét sütötte, zsírral locsolgatta a fiatal libákat, hogy szépen piruljanak. Ezek a lányok, akik ki-bejöttek a tálcákkal, időnként hírül hozták, hogy mi van benn. A méltóságos asszony a miniszter mellett ül, lila bársonyruhájában, fülében azokkal a nagy, gyöngyös aranykarikákkal, a méltóságos úr a miniszternének udvarol, Jancsi kérem a doktornénak. Most a miniszter szónokolt, aztán Tatár méltóságos úr, aztán Druma, végül Vizy. A taps, az éljenzés meg-megújult. Miután Etel bevitte a májusi bort is, és kihozta a tálakat, ezt újságolta Stefinek: - A nagyságák már bementek a szalonba. - Mit csinálnak? - Beszélgetnek. - Miről? - Hát miről? A cselédekről. - Másról se tudnak azok beszélni - szólt Stefi, elbiggyesztve száját. - Együnk - indítványozta Etel. Ölébe vett egy pecsenyéstálat, kézbefogta a liba püspökfalatját, és harapdálni kezdte. Stefi késsel, villával evett, finoman. - Maga miért nem eszik? - kérdezte Etel Annát. - Majd eszek. - Mit spórol nekik? - biztatgatta Etel. - Ne sajnálja őket. - Most van maguknak - szólt Stefi is. - Az - gyökintett Etel. - Maguknál is nagyban megy a rongyszedés. Tarkát nem is szednek. Nemsokára majd inast meg szakácsot tartanak. - Komornyikot - tette hozzá Stefi gúnyosan mosolyogva -, úgy, mint nálunk volt, a gróféknál. Etel csemcsegett. Stefi a tűzbe bámult. - Nálunk a komornyiknak télen még az újságokat is meg kellett melegíteni. - Mért? - Mert kívülről hozták, és hidegek voltak. Az öreg gróf egyszer visszaküldte a komornyikkal, hogy melegítse meg. Aztán mindig meg kellett melegíteni. És tudja, Etel, hogy mivel tüzelt a szakács a háborúban, mikor nagy láng kellett neki? Zsírral. Merőkanálszámra dobta a tűzre. Úgy ám. - Mit fáj az magának? - kérdezte tőle Etel, tele szájjal. Rágta a csirkék nyakát, feltörte koponyájukat, hörpintgette belőle a velőt. Kenyérbeleket mártott a lébe. - Jól tették - helyeselt. - Ha tehették. Legalább magának is jutott. Az a fő, hogy legyen mit enni. Az embernek úgy sincs egyebe, csak amit megeszik. Etel még mindig nem fejezte be vacsoráját. A tányérokról kivett egy-egy csontot is, leszopogatta. Nem utálta ő az urak száját. Összeöntögetett magának egy kis bort a különböző poharakból, és ivott. Benn megzendült a zongoraszó. Etel kitárta a konyhaajtót, hogy jobban hallja. Bólintgatott a muzsika ütemére, a fehér bóbitájával, mint egy kövér, öreg angyal. Már táncoltak. Etel meg Stefi félrehúzta az asztalokat. A párok nem fértek el, sokan az elő¬szobába szorultak. Jancsi is kilebegett Moviszternével. Csupa tréfából áttáncolt a hálón át a lakásba, körbe-körbe. Egyszer, mikor a fürdőszobába értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott búgva. Anna, aki az előszobában ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Oda¬tekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak. Különben a mulatság sokáig tartott. Csak Moviszter szökött meg mindjárt vacsora után, a többiek maradtak. Még a miniszter se mozdult. Kitűnően érezte magát. Mindenki kitűnően érezte magát. Talán azért, mert a miniszter is kitűnően érezte magát. Derűs, könnyed lárma zizegett. Nem vitatkoztak, hanem fölolvadtak, elterpeszkedtek egy diadalmas jóérzésben. Kis pletykák sisteregtek, hogy ki vált el, ki halt meg, ki kövéredett és ki soványodott meg, s az emberek, akik egy-egy bizonytalan ismerősüket összetévesztették egy másikkal, miután értesültek, hogy az, akire gondoltak, nem az, hanem egy másik, s aki elvált, már másodszor nősült, s az, akit élőnek képzeltek, már régen halott, és a sovány tulajdon¬képpen kövér, és a kövér tulajdonképpen sovány, elhelyezvén az illetőket agyuk megfelelő rekeszeibe, megnyugodtak. Vizynét egyre jobban izgatta vendégeinek vidámsága. Ideges ásításokat nyelt le torkába. Kimerült a többnapi háziasszonyi teendőktől, de főként az üres gratulációktól, melyekre éppoly üres szavakkal kellett válaszolnia. Figyelte az urát a füstön át, ki messze tőle a harmadik szobában a miniszter körül buzgólkodott, s bókolt a hölgyeknek azzal a hazug kedvességgel, melyből annál több marad, minél inkább pazarolják. Valahol az ablakmélyedésben rábukkant egy csinos, szőke bécsi asszonykára, akivel ma este még nem beszélt. Ez valami nagyvállalkozó felesége volt. Minthogy nem tudott magyarul, nem vehetett részt az általános társalgásban, s így épp úgy el volt szigetelve, mint ő. Vizyné leült melléje. Nagyon részletesen elmesélte neki - németül - a kisleánya halálát. De ezt már annyiszor elmesélte, hogy most csak kopogó, gépies szavait hallotta, még a fájdalom vigasztalását sem érezte. Az ingaórát nézegette, alig várta, hogy menjenek. Háromkor a miniszter fölkelt. Vastag füst volt. A kék göngyölegek egészen eltakarták a csillárt, nem is világított jobban, mint novemberi éjszakákon a ködben egy utcai gázlámpa. Vizy az asztal szélén bóbiskolt, lógó fejjel. Hallgatta, hogy kordul a miniszter autója, hogy pihen el lassanként a távozók lármája. Minden jó volt, gondolta, minden szép volt, csakhogy ez is megvolt. De már csuklott. Szódabikarbónát vett be és lefeküdt. Az asszony ott maradt az asztalnál. Szemlélte ezt a pusztítást. Szeszélyes, futurista színfoltokban rémlett eléje egy üvegtányérkán a baracklekvár sárga maszatja és egy késpalló, káposztásrétes és sajtharang, fogpiszkáló és mayonnaise, bagólé és májusi bor, a szagos mügével. Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek. Bejött a három cseléd, kiszellőztetett velük, Stefit és Etelt fölküldte. Anna ott motozott az asztalon, az orra előtt. Fölemelt egy kancsót, aztán megint visszatette. - Hagyja - lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. - Úgy unom már, látni se szeretem. Az Isten áldja meg, ne zörögjön. Csukja be az ablakokat, és menjen maga is aludni. Majd holnap leszed. Ne zavarjon. Reggel pedig föl se keltsen. Aludni akarok sokáig. Az ura az égő villanynál horkolt. Ó kikapcsolta ruháját, odadobta valahová, szinte beleugrott az ágyba. Alig öt percre rá - nem, még annyira sem - az ebédlő ajtaja kinyílt, s belépett Anna. Anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, ismét babrált az asztalon, talán mégis le akarta szedni, hogy reggel ne legyen annyi dolga. A sok kacaj, terefere után nagy csönd volt itt, benn az úr fűrészelő horkolása csak még nagyobbá tette. Egyszerre oly zaj dördült végig a földúlt szobákon, mintha pisztollyal lőtték volna. Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfaszéket, Moviszterék egy székét, az teljes hosszában elvágódott a padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély álmukat aludták, nem ébredtek föl. A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor utcában a Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt. Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba. Vizyné arra ébredt, hogy az ágya szélén valaki ül. Kicsit fölemelkedett a párnáról, kinyitotta álomittas, nehéz pilláit, s bámulta ezt az alakot. A kétes holdfényben olyan volt ez, mint valami szellem, ezüst párával körülvéve. Nem rettent meg tőle. Az illető a bal kezével megfogta az ő kezét. Tágra nyílt szemeik egész közelről egymásra meredtek. - Mit akar? - suttogta Vizyné. - Anna? Maga az? Menjen aludni. A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott, s pusztán ettől a furcsa lassúságtól borzadt meg, mert oly lassan mozgott, oly lassan, hogy azt nem lehetett kivárni. Vizyné a még szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már. - Kornél - sikoltott egyszerre. - Kornél. Ki ez itt? Kornél, segíts. Segítség, segítség. Akkor már egy ütést érzett a mellén, egy hatalmas ütést, amilyent még nem érzett. - Őrült - mondta aléltan, és visszaesett párnájára. Vizy, akinek a feje elnehezedett a bortól és álomtól, motyogott valamit, de már kiugrott az ágyból, ott állt a szoba közepén, hosszú, térdén alul érő hálóingben. - Mi az? - ordított. - Ki az? Segítség. Gyilkos, gyilkos. A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány. De hogy ki van itt, mit művelt, hogy férfi-e vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette magát, és dulakodva visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt, s éppúgy félt, mint a gazdája. A testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte. Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál elvesztette egyensúlyát, a díványra bukott, innen le a földre. A leány vad dühvel mellére térdelt, és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította. Nem törődött semmivel. Áttántorgott a szalonba. Megmosta a kezét a vízvezetéknél, szappannal, majd visszajött a szalonba. Valami csöpögött a másik szobában is, csipp-csöpp, mint a vízvezeték, amikor nincs elzárva a csap, és szivárog, csipp-csöpp, csipp-csöpp. A vér csurgott. Horkolt az úr, mozgolódott, egyre halkabban morgott. Anna ledőlt a hencserre, s elaludt. Reggel hatkor a kapujuk előtt csöngetett a szemetes. Indult, hogy kiadja a szemetet, s utána majd takarítson. Fényes hajnal volt. Szemeit dörzsölgetve nézte a lakoma dús roncsait, ezt a cirkuszi összevisszaságot, még mindig nem tudva, hol van, hogy került ide. Most megállt, és már nem ment tovább. A hálószoba két ajtószárnya be volt hajtva, csak egy ujjnyi rés maradt. Úgy látszik, ő vonta be maga után, amikor kitámolygott onnan. Nem mert benézni. Hallgatózott. Semmit se hallott, csak a csöndet, a mélységes csöndet. Ekkor két tenyerét arcára tapasztva, eliszonyodott magától. Úgy félt, hogy szíve jéggé dermedt. Kapkodva szedte rongyait, összekötötte a batyut. Ki innen, menekülni hamar, el innen. A ház a muri után még aludt. A padlásra is futhatott volna, vagy talán a pincébe, elbújni a mángorló mögé. De attól tartott, hogy a lépcsőházban valaki leselkedik rá. Batyuját ledobta. Kinyitotta az Attila utcára néző összes ablakokat, hogy ne legyen olyan egyedül. Már énekeltek a rigók, füttyel köszöntötték ezt a gyönyörű nyári reggelt. Csilingeltek a villamosok is, a sváb asszonyok a szomszédos házakba vitték a tejet. Tizenegyig senki se zavarta. Gubbaszkodott a hencseren, térdére könyökölve. Tizenegy után valaki csöngetett a külső ajtón, sokáig csöngetett, mindenáron be akart jönni. - Alszanak - kiabált föl ennek a valakinek Ficsor. - Mit csönget annyit? Hozza le, majd én átveszem. Viatorisz kis fűszeres inasa volt, aki ilyenkor szokta föladni a fűszert. A házmester még ezt mondta neki: - Nagy mulatság volt itt az éjjel. Moviszterné a zongorához ült, amint szokott ilyenkor, és játszott, énekelt a feje fölött. Csengett a telefon. Anna fölemelte a kagylót, de visszatette. A telefon csengője aztán folytonosan berregett. Úgy délután kettő felé zörögtek az ajtón. - Nyissák ki. Nem hallják? Nyissák már ki. Még alszanak? Az nem lehet. Meg kell nézni az utcáról. Az Attila utcából is fölszóltak: - Hé, valaki. Ki van ott? Ott van valaki. Biztosan van ott valaki. Az ablakokat már kinyitották. És egyre több hangot lehetett hallani, itt meg ott, mindenütt. - De ha mondom, hogy nem mentek el, nagyságos úr. Azt nekünk látnunk kellett volna. Anna, Anna. Alszol? Föl kell kelteni. Csak dörömböljenek. Dörömböljenek jobban. Törjék be az ablakot. Az ajtót törjék be, az ajtót. Feszítsék föl. - Azt nem szabad - mondta Druma hangja. - Tüstént szaladjon rendőrért. A biztos úr megérkezett. Hallotta, milyen cécó volt itt az éjszaka. Előbb ő is csöngetett, kulccsal kopogtatta a kilincset, de gyanúsnak találván az esetet, lakatosért küldött. Az feltörte a zárat. Két tanút kért maga mellé, Druma nagyságos urat meg a lakatosmestert, azokkal meg Ficsorral lépett be az előszobába. - Mondtam, hogy itt van valaki - bizonykodott a házmester, s megpillantotta Annát, aki már állt a hencser mellett. - Hát te itt vagy? Mért nem nyitsz ajtót? Süket vagy? A rendőr ügyet se vetett rá, ment dobogva a hatalmas lépéseivel a hálószoba felé. Belökte a két ajtószárnyat, s ott egy városligeti borzalomkamra minden iszonyata tárult a szeme elé. Ő maga is visszahőkölt. Most először fedezett föl ilyen gyilkosságot. Futólépésben rohant a lány felé, megragadta a vállát, s magáról megfeledkezve teljes erejéből rázta: - Te voltál? Anna lesütötte szemét, mint aki vall. - Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum. Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia. Az előszobában egy csomó ember verődött össze a háziakból, idegenekből. Ezek bekukucs¬káltak az ebédlőbe. A rendőr erélyesen kiutasította őket: - Oszoljanak - mondta. - Gyilkosság. Mindenki hagyja el a lakást. A törvény nevében. Házfelügyelőné, zárja be a kaput. Senki se mozdulhat a házból. Maga felelős érte. Antal bácsi, Szűcs Antal bácsi, a sarki őrszem, akit Anna is ismert, intézkedett. Megnyugodva nézték mindnyájan. Jólesett látni az élet roppant tébolya és érthetetlensége mellett, a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint ennyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a nagydarab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt, kövér rendőr, a társadalmi rend pillére. - Hol a telefon? - kérdezte Annát. Az a fejével arrafelé biccentett, ahol volt. - Halló - szólt a rendőr. - Egykerületi kapitányság...? Halló... halló... Szűcs Antal, 1327-es rendőrőrmester, alázattal jelentem a fogalmazó úrnak... Gyilkosság történt... kettős gyil¬kosság... Attila utca 238, első emelet... Vizy... Mi a másik neve...? Gornél... Igenis... Kornél... Mind a kettő meghalt... A tettest elfogtam... A helyszínt fönntartom... Igenis - fogadta a fogal¬mazó rendelkezéseit -, igen... igen... igen... igen... igen... igen... igen... A lányt a szalon kályhája mellé kísérte, odaállította a fal felé, hogy meg ne ugorhassék, s ettől kezdve egyik szeme a gyilkoson volt, másik az ajtón. Levette a sapkáját, megtörölte homlokát, nagyot fújt az izgalom után. Ficsor megsemmisülten, magába rogyva a padlót nézte. Druma és a lakatos suttogott. Máris végigsivalkodott az Attila utcán a rendőrautók tülke. Két kocsi jött. Az elsőben az ügyeletes tiszt kíséretében egy tanácsos a főkapitányságtól, a vizsgálóbíró és a rendőrorvos, a második telis-teli detektívvel. - Jelentem alássan a nagyságos tanácsos úrnak - tisztelgett Szűcs Antal, vigyázzállásban, összeverve bokáit. - Én, mint az őrszemes rendőr... Ma délután két órakor... - Ez a gyilkos? - kérdezte a tanácsos, megszakítva a szavait. - Igenis - mutatott rá a csendőr -, a cselédjük. Csodálkozva nézték az urak. Hosszú gyakorlatukban még nem fordult elő, hogy a gyilkos a tett színhelyéről ne menekült volna, vagy legalább meg ne kísérelte volna a menekülést. Furcsa volt. Gyorsan körülfogták, mintha attól félnének, hogy elszökik, mintha most ők akarnák meggyilkolni őt. - Jó - mondta a tanácsos. Indítványozta a vizsgálóbírónak, hogy tartsák meg a helyszíni szemlét. A daktiloszkópus fölfedezett két ép és használható ujjnyomot, mindjárt magával vitte a paplant, a párnahuzatot, hogy megrögzítse. A fényképészek fotografáltak. Druma bemutatkozott a tanácsosnak, az elbocsátotta őt és a másik tanút. Ebben a szalonban, ahol tegnap még kopogtak, mielőtt beléptek volna, a rendőrség emberei fesztelenül dolgoztak, pedig túl, a másik szobában a ház néhai urai még ott voltak. A rendőrorvos a tanácsossal, a vizsgálóbíróval, a fogalmazóval bevonult a hálóba. Vizyné az ágyban feküdt hanyatt, egyetlen vérfolt nélkül. Úgy tetszett, hogy csak alszik. Szája csukva volt, s körötte kis, hideg mosoly lebegett. A kés egyenesen szíve közepébe hatolt, csak egyetlen, nagy sebe volt, nyilván azonnal meghalt, belső elvérzés következtében, szenvedés nélkül. Arca valami átszellemült nyugalmat sugárzott. Vizy a dívány előtt hevert, a földön, egy már megalvadt, fekete vértócsában, kilenc sebbel. Nyakán egy köröm nyoma volt, szeme alatt egy hosszú karcolás. Látszott, hogy utolsó leheletéig viaskodott. Nehezen halt meg, és - amint az orvos megállapította - jóval később, mint a felesége, hosszú haláltusa után. Állkapcáit összeharapta, sasorra szigorúan, haragosan emelkedett ki viaszhalvány arcából, mind a két keze ökölbe szorult. Majdnem hősi volt ebben a halálon túli erejében: valami szép és régies, ami nincs többé. Az áldozatokon már mutatkoztak a hullafoltok. Akik annyi szörnyűséget láttak életükben, a bűnügyi bizottság tagjai maguk is elborzadtak, milyen vadállati kegyetlenséggel végzett velük a gyilkos. Amikor egyikük-másikuk átment a szalonba, arcán behozta oda a rémület visszfényét, mint egy tükörben. Minden arcon a rémület volt, mert nem értették, hogy mért történt, s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja. A sarokban megtalálták a kést, félretették, mint bűnjelet. Leltárat készítettek a bútorokról, centiméterrel mérték a szobát, széltében-hosszában, fölvették a tervrajzát, beléje rajzolták a két holttestet. A doktor diktálta a jegyzőkönyvet. Ekkor kijött a tanácsos, utasítást adott a detektíveknek. - Kutassák át a szobákat. Csak erre vártak. Mint a kopók, melyek egy füttyjelre kirohannak a vadászterületre, mind a különböző szobákba rontottak, nyomoztak, csapkodták az ajtókat. Az egyik azonnal letépte a hencserről a terítőt, alája bújt, mintha keresne ott valakit. Kinyitották a zongorafödelet. Még a vendégséges asztal ételei között is kotorásztak, a habostortában, egy üvegkanállal. Nyilván a rabolt pénzt, az ékszereket kutatták. De sehol se volt semmi. A cselédszobában fölhányták, szétszedték Anna tábori ágyát. Egyik széken meglelték összekötött batyuját. A detektív behozta és kibontotta. Ott volt benne minden, amivel valaha átlépte ennek a háznak a küszöbét, az a pár rongyos zsebkendő, az a néhány fejrevaló kendő, a kézitükör, a vasfésű, a gyermektrombita meg egy papírzacskó megszenesedett maróni is, csak a kék kartonruha meg a fűzős férficipő hiányzott belőle, azt már régen elnyűtte. A detektív jelentette a tanácsosnak: - Az ágya se volt megvetve. - Ez fontos - mondta a tanácsos. - Jegyzőkönyvbe kell venni. Le se akart feküdni. Előre készült rá. Most a kályha mellől maga elé vezettette, szembeállíttatta az ablakokból beáramló fénynek, a nagy, májusi fénynek s ezt kérdezte: - Maga tette? - Én... - Miért? - Én... én... - Mi az, hogy én? - mormogott a tanácsos bosszúsan. - Ezt már hallottuk. Azt kérdezem, hogy miért tette? Miért? - Én... - Haragudott rájuk? Bosszút akart állni? Vagy bántották? Valamiért csak tette. Anna ráncolta fiatal, de korán-redős paraszthomlokát. És tördelte a kezét. Sóhajtozott. - Jaj - mondta - jaj - kétszer, s végigsimította haját azzal a modoros-eszelős mozdulattal, melyet még az asszonyától tanult. A rendőrorvos tárgyalt valamit a tanácsossal. Annát az orvos még közelebb állította az ablakhoz. Becsukott tenyerét a lány szeméhez tartotta, s elkapta onnan gyorsan, sokszor egymás után, mintha játszanék. Odanyúlt a füle kagylója mögé, erősen nyomogatta. Kérdezősködött erről-arról. Leültette egy székre, veregette a térdét. Akkor vette észre a tanácsos, hogy a lány ingén még két vérfolt vöröslik, akkora, mint két pipacs. - A baja van - magyarázta az orvos. Erre ez a sok férfi, aki ott volt, mind Annára tekintett, aztán félrepillantott, férfias szemé¬remmel. - Különben alig véres - mondta a tanácsos, amíg tovább vizsgálgatta, és emelgette a karját. - Csak itt. Meg itt, ni. Mosakodott? - kérdezte tőle. - Hol mosakodott? Benn majd úgyis levetkőztetik - mondta a többieknek. Az urak megint beszéltek egymás közt, az urak megint írtak. Mindig beszéltek, mindig írtak. - Hol volt a kommünben? - faggatta a tanácsos. - Hol szolgált? Kiknél? Mi annak a foglal¬kozása? Nem volt valami kommunista szeretője, valami terrorista, aki olyan írásokat adott magának, olyan vörös írásokat? Mégiscsak rablógyilkosságot kellett föltételezni, noha ez sem valószínű, mert a pénzt, az összes értéktárgyakat rendben találták. - Mit vitt el? - vallatta a tanácsos. - Na, mondja meg szépen. Hová dugta? Jobban teszi, fiam, ha bevallja. Mi úgyis rájövünk mindenre. Kiadta a rendeletet. - Motozzák meg. - Föl a kezet - vezényelt a rendőr. Anna ügyetlenül nyújtotta föl a két karját, a könyökben kissé behajlítva. - Egyenesen - igazította a rendőr. Most már egyenesebben tartotta a két karját, s a gyilkos lány a legszörnyűbb bűnnel tetézve az ottlévőknek egy pillanatig valami régi, félszeg oszlopszentet idézett az emlékezetükbe, aki égnek tárt karokkal áll. A detektívek hozzáláttak a motozáshoz. Kést, lőfegyvereket kerestek nála. Végigtapogatták keblét, szoknyáját. Elöl, hátul. - Semmi - mondták -, semmi. Be is fejezték már a helyszíni szemlét. Jöhettek a hullaszállítók. A rendőrorvos meg a tanácsos aktákat írt alá az asztalon. Most a tanácsos odafordult a két detektívhez: - Kísérjék be. Anna még mindig fölfelé tartotta a két karját, már merőben céltalanul, mert közben meg¬feledkeztek róla. A detektívek intettek neki, hogy most már leengedheti. És ezt mondták. - Menjünk. A lány nem mozdult. Erre közrefogták, az egyik detektív a karjához ért. Ő azonban egész könnyedén eltolta magától. A tanácsos, aki le-fölsétált a szalonban, megállt. Odaszólt a detektívnek: - Bilincselje meg. A detektív a lány csuklóit egymásra tette, körültekerte a lánccal, mely halkan csattant. Anna ezt már engedte. Kíváncsian nézte megbilincselt két kezét. A bilincs egészen új volt, még fényes is, vékonykahitvány lánc, de azért erős, nem lehetett szétszakítani. Vastagabbnak gondolta, meg rozsdásnak, valami ormótlan golyóbissal a végén. Mégis, úgy tetszett, hogy ismerte valahonnan, régi időktől fogva, talán a népmesékből, amelyek¬ben a királyi palota mellett mindig ott a börtön. Már nem is csodálkozott rajta. Közönyösen szemlélte, s úgy állt ott, mint aki már régtől fogva viseli, és már régtől fogva megszokta. A detektív föltette fekete keménykalapját, s útnak indította. Künn a folyosón suttogtak körü¬lötte: „gyilkos... itt a gyilkos...” Stefi és Etel sápadtan hajolt előre a második emeleti folyosó korlátján, csapkodta a kezét. Az egész ház reszketett. Később ugyanezen a lépcsőn két fekete fakoporsót hoztak föl, abba beleemelték az áldo¬zatokat, a törvényszéki bonctani intézetbe szállították, a fagyasztóba. De alig múlt el az egyik meglepetés, jött a másik. A detektívek egy félóra múlva vissza¬robogtak, Ficsort és Ficsornét is bevitték magukkal a bűnrészesség gyanúja alatt, a nyomozás során gyanú támadt tudniillik, hogy egyetértésben vannak a gyilkossal, s a rokonok összejátszottak. A fölfordult házban Etel házmesterkedett, és Druma vette át a parancsnokságot. Két, válaszos sürgönyt küldetett a postára Stefivel: az egyiket a megboldogult asszony testvérbátyjához Egerbe, a másikat Jancsihoz, aki már visszautazott Bécsbe. Állandó összeköttetésben volt a rendőrséggel, ő fogadta a riportereket is, akik a gyilkosság hírére egymás után jelentkeztek, interjúkat kértek tőle, a cselédektől is, a megírandó „színes” riportok számára. Egyébként mindenki elvesztette a fejét. Moviszter csak ímmel-ámmal tartotta meg rendelő¬óráját, aztán átment Drumáékhoz. A ház lakói a tegnapi mulatság csömörétől álmatlanul, fázékonyan bújtak össze. Drumáné tejeskávét, kalácsot adott a látogatóknak, akik természe¬tesen folyton ezen a rémségen töprengtek. - Nem értem - sopánkodott Moviszterné -, nem értem, akármit csinálok, nem megy a fejembe. Egy ilyen lány, egy ilyen becsületes lány... - Nekem már régóta nem tetszett - szólt Drumáné. - A szemében volt valami gonosz. Alattomos pofája volt. - De majdnem egy évet szolgált már náluk. És ismertük mindnyájan. Olyan megbízhatónak látszott. - Te - mondta Drumáné a homlokára csapva -, most jut eszembe. Nekem volt egy kisollóm. Tudod, olyan kicsit görbe körömolló. Nagyon szerettem. Ez a kisolló karácsony után eltűnt. Hetekig kerestük a Stefivel, még szóltam is neked, hogy sehol se találjuk. Fogalmunk se volt, hogy ki lopta el. Végre itt senki se jár. A Stefi nem lop és a te Eteled se. Hát kérlek: ez vitte el. - Azt gondolod? - Azt, édesem. Meg vagyok győződve. Aki gyilkol, attól minden kitelik. Nem azért mondom. Hiszen ismersz bennünket. Nálunk az ilyesmi - hála Istennek - nem játszik szerepet. De a fejem teszem rá: ez vitte el. - Érthetetlen - dünnyögte Moviszterné. - Az ember félni kezd, nem tudja, kikkel él együtt. Szörnyűség. Komor, ideges hangulat borult a szobára. Drumáné az ölébe vette kisfiát, megcsókolta, bor¬zongva tekintett körül a fényes, polgári kényelemmel berendezett ebédlőben. Az ura fölkelt. Ő a délutáni élményétől, a rettenetes képtől, melyet tulajdon szemével látott, még mindig nem tudott szabadulni, s így szónokolt: - Megmérgezték az egészséges magyar nép lelkét. Azok a bitangok, azok a zsiványok. Azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Egy ilyen iszonyúság. De a sok kommunista propagandának, az agitátor-iskoláknak itt az eredménye. Ez a bolsevizmus utolsó kilengése. - Meg a háborúé - tette hozzá Moviszter. - Azt hiszem - mondta Moviszterné -, mégiscsak őrült volt. Mert aki épeszű, az nem csinál ilyesmit. Végre semmi oka se volt. Nem beszámítható. - Nem beszámítható - vitatkozott vele Druma -, ugyan kérem, nagyságos asszonyom. Ezt a legkönnyebb mondani. És a két emberélet? Föl kell kötni. Vagy te azt hiszed, Miklós, hogy ez csakugyan nem beszámítható? - Amikor elkövette, akkor semmi esetre sem. De különben... - Hallja? A férje se hiszi, pedig ő orvos. Hogyne, majd legyilkoltatjuk magunkat. Kötelet a nyakára. Ha beteg, akkor is pusztuljon. Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt. Együtt dolgoztak, mind: Ficsor, az a vörös gazember, a felesége, az egész banda. Ezt nem lehet elintézni egy orvosi izével, hogy terhelt, hogy gyönge az idegrendszere, ehhez jogászi belátás kell. Mert mi lesz különben a társadalommal? Igenis, ki kell égetni a kígyófészket, ki kell irtani mind. Aki a társadalom rendjét megbontja, az vesszen. Irgalmatlanul. Akasztani, akasztani... A kis Druma az anyja ölében nyafogni kezdett. Anyuskája fölkapta, vitte-vitte, úgy csitítgatta. Druma is nyugtalankodott, hol marad oly sokáig az a Stefi, hisz csak a Fő utcára szaladt, a postára. Most a homályos lépcsőházba belopózkodott egy lány. Nesztelenül surrant föl, mint az árnyék, az első emeletre, a falak mentén, nem vette észre senki. Megállt Vizyék rendőrileg lepecsételt lakása előtt, csöngetett, többször egymás után. Percekig várt, majd hogy senki sem jött, leült az ajtó elé, és elkezdett keservesen sírni. Etel beszaladt Drumáékhoz: - Tessék jönni - újságolta lélekszakadva -, itt a Katica. - A Katica? - kérdezték megriadva, mert ezen a baljós napon minden ijesztőnek tetszett, egy új szerencsétlenség előjelének. - Ki az a Katica? : - Aki a Vizyéknél szolgált azelőtt. - Mit akar itt? - idegeskedett Druma. - Mért nem csukta be a kaput? Ki engedte be? Mindnyájan a folyosóra tódultak. Onnan megindultan és döbbenten szemlélték ezt: a cseléd, a régi cseléd fehér szoknyájában, rózsaszín ingblúzában, lakkcipőjében ült halott gazdáinak portája előtt, mint a hűség eleven szobra, mint egy visszajáró kísértet. Hangosan jajveszékelt. - Siratja őket - susogta Etel, s ő is könnyet törölt ki szeméből. Mindez valóban oly ríkató volt, oly érdekes és nagyon gyönyörű, akár egy ponyvaregény utolsó fejezete. Az a gyülevész népség is megcsodálta, mely betódult az utcáról a lépcsőházba. Druma leküldte Etelt, hogy az idegeneket távolítsa el, kulccsal zárja be a kaput, a lányt meg vezesse föl hozzájuk. Katicába nem lehetett lelket verni. Az csak itta a forró könnyeit, sehogy se akarta abbahagyni. Etel veregette a hátát. Valósággal támogatnia kellett, mikor a lépcsőn fölkalauzolta Drumáék konyhájába. Itt leültették a háziak. De alig nyitotta ki a száját, megint elbőgte magát. Azt is csak nagy nehezen bírta kinyögni, hogy került ide. Elmondta, hogy az imént olvasta az esti újságban, erre legott felöltözködött, sietett, hogy láthassa azt az áldott méltóságos asszonyt, és a méltóságos urat, akinél nem volt jobb ember a földön. - De én tudtam - fuldokolt levegőért kapkodva -, én éreztem ezt, én megálmodtam. - Mit álmodott, Katicám, aranyom? - szólt Etel. - Menyasszony volt - zihálta. - A méltóságos asszony? - Olyan szép, halvány menyasszony. Fehér fátyollal. Koszorúval a fején. - Az rosszat jelent. A lakodalom mindig rosszat jelent. - És sütöttünk-főztünk, annyi baromfit öltünk, csak úgy csöpögött a zsír. - Pláne a vendégség. - El is akartam jönni, hogy figyelmeztessem. Jaj, ha én eljöttem volna. Jaj, ha én itt maradtam volna. Mert több ilyen hely nem volt Budapesten. Katica facsarta az orrát, a zsebkendője már olyan vizes és piszkos lett, mint egy mosogató¬rongy. Drumáné, hogy eltérítse bánatától, ezt kérdezte tőle: - Hol szolgál most, Katica? - Itt egy gázgyári mérnöknél - és bömbölt újra. - Na jól van, ne sírjon már. Nézze, itt a Stefi is. Egy findzsába tejeskávét öntött, megtetejezte vastag, zsíros föllel, eléje tette: - Igya meg, Katicám. Ott mellette két darab jó friss kalács is. Stefikém, lelkem, maga is kávéz¬zék, ma még nem is ozsonnázott. Hozzon ki egy kis gyümölcsöt, benn van a pohárszéken. Etel, nem akar egy csésze kávét? Egyenek. Mit csinálhatunk? Sajnos, mi már nem változ¬tathatunk rajta. Magukra hagyták a cselédeket. Ez a három lány kisírt szemmel hallgatott, mint három gyászoló családtag. Katica a fájdalomtól részeg volt. Arcán az átázott rizspor megtúrósodott. De amikor a másik két cseléd bizonyos szószátyár tárgyilagossággal elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, oly szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor vetett meg neki. Benn Katicáról tárgyaltak. - Látod - mondta Druma -, ez is bizonyítja, hogy milyen emberek voltak. Akiket így sajnálnak a volt cselédjeik, azok nem lehettek rossz emberek. Milyen lány volt különben ez a Katica? - Jóérzésű lány - felelte Drumáné -, szorgalmas és úgy tudom, erkölcsös. A legjobb cselédjük volt. Nem is értem, mért engedték el. Ha ő itt marad, akkor bizonyára nem történik meg ez. Nem gondolja, doktor úr? - Lehet - szólt Moviszter, mélyen eltűnődve -, lehet.
Posted on: Fri, 02 Aug 2013 15:04:17 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015