Holnap halottainkra emlékezünk. Ez mindenkinek mást jelent. Mint ahogy a halállal való találkozás élménye is. És ki-ki másképp tud továbblépni is. Sajnos nagyon keveset beszélünk ezekről a dolgokról, a halállal való találkozás élményét talán még nagyobb hallgatás és elhallgatás övezi, mint a szexualitásét. Ma már legbizalmasabb köreinkben meg tudjuk osztani egymással és meg tudjuk beszélni, ha intim együttléteink során problémák, kérdések merülnek fel bennünk, de arról, hogy valójában mit érzünk szeretteink eltávozásakor, azt hiszem nagyon kevesen és nagyon óvatosan merünk csak beszélni. Aki benne van, az átélő nem akarja terhelni a környezetét, a környezet pedig nem mer kérdezni, mert attól tart, hogy sebeket szaggat fel. És főleg mert nem tudja, hogy hogyan nyújthat vigaszt, mit mondjon. És a legtöbb esetben ilyenkor elkezdődik egy bújocskázás. Pedig azt valamennyien tudjuk, hogy egy testi sebet nem jó azonnal elfödni, hogy kell hogy szellőztessük, kitisztítsuk, mert egyébként elgennyesedik. Miért lenne ez másképp a lelki sebeinkkel? De a lelki sebeink csak akkor tudnak begyógyulni, ha merünk legalább önmagunkhoz maximálisan őszinték lenni. Amikor elveszítünk valakit, különösen, ha hirtelen és fiatalon, akkor a társadalom azt várja el tőlünk, hogy összetörjünk, hogy szenvedjünk. Szinte lesik a fájdalmadat. A temetésen különösen. Pedig a temetésen azt hiszem kivétel nélkül minden hozzátartozó még sokkos állapotban van, szinte fel sem lehet fogni (talán szerencsére), hogy mi történt. Viszonylag fiatalon, 28 éves születésnapom másnapján veszítettem el édesanyámat, akivel lelkileg mélyen azonosultam és a példaképem volt. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő. Melegszívű, kedves, segítőkész, intelligens asszony volt, akinek mindenkihez volt egy jó szava. Úgy tudott szeretni, hogy el is tudott engedni. Az ő hirtelen és tragikus halálát a Teremtő két álommal is jelezte, az egyik a halála pillanatában érkezett hozzám. Arról szólt, hogy egyedül maradtam a világban. És valóban ezt jelentette számomra a halála. Az egyedüllét megtapasztalását, azt hogy a halála pillanatától már semmi sem egyértelmű, már semmi sincs ingyen. Csak a Jóisten kegyelme. Mert ezt is akkor ismertem meg a legteljesebben. Mert az ő halála vízválasztó volt. Már nem lehetett többé úgy élni, mint azelőtt, már nem lehetett a puha, felfogó, meleg tenyerébe bújni, ha fájt valami. És akkor döntenem kellett, hogy hogyan tovább. Élni akarok-e a teherrel, a kereszttel tovább, vagy lassan felemésztem magam. Az életet választottam, mert tudtam, hogy ezzel tartozom neki és a nővéremnek. Nem magamért, akkor még nem tartottam ott, hogy felismerjem az élet apró szépségeit és magamért, az életért éljek. Ezen a téren még ma is akad tennivalóm, de akkor elkezdődött valami. Elkezdtem keresni, hogy miért érdemes élni, hogy hogyan figyelhetek jobban a társaimra, hogyan tehetem jobbá, teljesebbé a magam és mások életét, stb. Hogy mi a fontos. És mindenekelőtt keresni kezdtem az Istent, azt, hogy mi van a fizikai halál után. Édesanyám a fizikai léten túl is fogta a kezem és vezetett. Egy olyan útra, amelyen járva jobb ember lettem. Az útnak nincs vége, még sok a tanulnivalóm. De nem hiszem, hogy e nélkül a veszteség nélkül el tudtam volna indulni. A Teremtőnk kegyelme folytán megtanultam, hogy amikor már azt hiszed nincs tovább, akkor mindig kinyílik egy kapu. Egy tenyér mindig alád simul és felemel. Az élet iskolájában bukdácsolva járok, makacs természetem nehézkes felfogással párosul, különösen az elméleti kérdések gyakorlatba ültetése terén, ezért a Jóisten többszöri ismétlést szavazott meg nekem. Édesanyám halála után még két olyan veszteség ért, ami megpróbálta a hitemet és az életkedvemet. De mindig ott volt mellettem az Isten és felemelt. És most, tizenhárom év elteltével elmondhatom, hogy szeretteim elvesztése még most is fáj, az űr, amit maguk után hagytak nem betölthető. Mégsem szomorúság, hanem öröm és hála van bennem. Hála és öröm az időért, amit együtt tölthettünk, hála és öröm a felismerésekért, amellyel haláluk által ajándékoztak meg. És hát végül is az élet rendje ez. Egyszer mind elmegyünk, de valaki mindig marad utánunk, aki az életet tovább viszi.
Posted on: Thu, 31 Oct 2013 11:01:38 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015