KOLLÁR LAJOS: NEM BIZTOS, HOGY PÉTER VISSZAFORDULT Erről a Gombaszögi Nyári Táborban beszélt Kollár Lajos, ahol Jaroslav Dutka is megszólalt. A beszélgetést 2013.07.28-án tette közzé a Magyar Interaktív Televízió, melyhez Mester Zsolt készített összefoglalót tolmács segítségével. „A legvalószínűbb forgatókönyv lehet, hogy nem ez” – válaszolja Kollár Lajos, a 2013-as Kancsendzönga-expedíció vezetője a Kiss Péter visszafordulását firtató kérdésre, miszerint "... ezután következhetett-e be az, amit a legvalószínűbb forgatókönyvnek tarthatunk, hogy Péter visszafordult Zsoltért?" (II. videó 08:13) Az expedícióvezető ismerteti a hegyen bekövetkezett tragédia eseményeit, de Kiss Péter visszafordulásának korábban részletesen taglalt története ezúttal nem szerepel az elbeszélésben. A rendezvény vendége volt a Kancsendzöngán velük járt szlovák hegymászó, Jaroslav Dutka is, akinek szavai azonban csak saját anyanyelvén hangzottak el, így az általa elmondottakat az alábbiakban összefoglalóan közöljük. A beszélgetés nem azonos a korábban a 4bakancs és a Himalája-expedíció blogok által közzétett, ugyanott készített interjúval. Jaroslav Dutka mintegy négy évtizede mászik, és több alkalommal is expedíciózott már a Himalájában, nyolcezer méter fölé is eljutott, de ilyen csúcson még nem állt. Erőss Zsolttal és Kollár Lajossal 2005-ben már járt a K2-n, és azóta is jó kapcsolatban voltak, ezért hívták meg a Kancsendzöngára. Kérdésre válaszolva kifejtette: egyetlen nyolcezrest sem lehet könnyűnek nevezni, sőt, az ötezer méter fölötti alaptáborban két hónapot eltölteni sem ugyanaz, mint egy ötezres csúcson pár percet tartózkodni. Ebben a magasságban is már minden tevékenység jelentősen megterhelő. A Kancsendzöngát a második legnehezebb hegynek tartja a K2 után, aminek egyik oka az, hogy rendkívül széles kiterjedésű masszívum, ahol nagy távolságokat kell leküzdeni a táborok között, és ez igen megerőltető. Már az alaptáborig is 10-12 napi gyaloglással lehet eljutni az utolsó falutól, hasonlóan hosszú út a nyolcezresek közül csak a Makaluhoz vezet. A kimerítő gyaloglás során ugyanakkor már elkezdődik a szervezet akklimatizációja, ennek is köszönhető, hogy a csapat megfelelően alkalmazkodott a magassághoz, ami ma már nemcsak az általános jó közérzetből állapítható meg, hanem műszerekkel is mérhető. Jaroslav Dutka a hallgatóság számára részletesen ismertette a hegyen végzett akklimatizációs előkészületeket, a táborlánc kiépítésének folyamatát is. Az expedícióvezető feladatáról szólva kiemelte: rendkívül fontos annak megszervezése, hogy a csapat minden tagjának lehetősége legyen megkísérelni a csúcsra való följutást, hiszen aki 7-8 ezer eurót befizet az útra, annak joga van ehhez. Ő maga is megkísérelte a csúcsmászást, azonban egy, már az indulás előtt is jelentkező enyhébb betegség visszavonulásra késztette, mivel a nagy magasságban ez is fokozott kockázatot jelent. A tragédia egyik legfőbb okának nevezte, hogy a csúcsmenet a tervezett 10-12 óra helyett 24 órás lett. A lelassulás magyarázata, hogy a hegyen aznap igen sokan igyekeztek fölfelé, s ilyenkor a mászók akaratlanul is hátráltatják egymást, hiszen bárki megáll pihenni vagy más okból, a mögötte haladók sem tudnak továbbmenni. Ezenkívül a kötélrögzítő serpák tevékenysége is lassította a sort. Tudni kell, hogy ebben a magasságban, ha az ember ilyen nehéz tevékenységet végez 24 órán keresztül, akkor elképzelhetetlenül extrém mértékben túlterheli a szervezetét és kimerül – jelentette ki. Ebben a magasságban a mentés is extrém nehézségű, mivel a terhelés következtében az ember szinte csak önmaga működésére képes figyelni; 2-3 lépésenként pihenni kell. Jaroslav Dutka arról is beszélt, hogy próbáltak mentést szervezni, de a csúcson járt mászók és serpák mind rendkívül kimerültek voltak. Hatalmas összeggel próbáltak rávenni embereket arra, hogy a magyar mászók segítségére siessenek, de senki nem vállalta, és ez nem is várható el, mivel a visszamászás emberfeletti teljesítmény volna, amivel önmagukat is veszélybe sodorják. Ügynökségen keresztül próbálkoztak avval, hogy pihent serpákat szállíttassanak a helyszínre, de a helikopter a ritka levegő miatt csak az alaptáborig tudott volna fölrepülni, onnan pedig gyalog 2-3 napig tart az út a hegyre. A megtapasztalt tehetetlenségérzet ugyanakkor rettenetes; mindenkinek, aki ott volt, az egész életét végigkíséri majd az óriási trauma, hogy nem tudták megmenteni a barátaikat, miközben azok még éltek. „Öt barátunk maradt a hegyen” – mutatott rá. A szlovák hegymászó elmondta azt is, hogy 2007-ben már elveszítette egy társát a Himalájában, és utána három évig nem volt képes mászni a mentális teher miatt. Éppen ezért fogadta megdöbbenéssel az expedícióval kapcsolatos büntetőföljelentés hírét is. Elmondta: nem tudja megérteni, hogy valaki, aki nem volt ott, nem élte át a mentőakciót, és nem is járt a Himalájában, számítógép mellől konstruálja meg, hogy mit kellett volna tenni, vájkál a rettenetes tragédiában, miközben a családnak és a barátoknak nyugalomra volna szüksége, nem pedig arra, hogy a médiákban és a bíróságon folytatódjon az ügy. (Az összefoglalót – tolmács segítségével – Mester Zsolt készítette) televizio.sk/2013/07/magyarok-a-vilag-nyolcezresein/
Posted on: Sat, 14 Sep 2013 20:08:33 +0000