MAGYARORSZÁG ROMLÁSA, avagy arról, hogy mi változott? (21. rész) Végre megszületik a béke Magyarországon; a két király 1538. február 24-én Váradon kibékül egymással. A megállapodás azonban a gyakorlatban nem sok változást hoz: a nemesség tovább folytatja az egymás elleni háborúskodást. Török Bálint – a korszak leggazdagabb főura – adót szedet a Nyugat-Dunántúlon és egyik uralkodó sem képes ellene tenni semmit. Habsburg Ferdinánd gondol egy nagyot és beárulja János királyt a Portánál: olyan megállapodás született Váradon, amely szerint Szapolyai halála esetén Ferdinánd örökölné ellenfelének címét is. Természetesen a szultán sem marad sokáig adós a válasszal… Amikor még folytak a béketárgyalások Váradon, Fráter György – akit a források György Barátként, Utyeszenics Györgyként, sőt különös logikával anyai nevét említve, Martinuzzi Györgyként is emlegetnek – maga hangoztatta: a kötendő megállapodás csak akkor ér valamit, ha azt a föltétlen barátság és a testvéri érzés táplálja. Erre azonban tizenkét esztendei háborúskodás után alig-alig lehetett számítani; ugyan miképpen foghattak volna kezet azok, akik esztendők óta egymás vagyonára áhítoztak vagy éppen annak elvesztése miatt a bosszúvágy fűtötte őket?! Azzal is tisztában volt mindenki, hogy sem Habsburg Ferdinánd, sem pedig Szapolyai János a maga hatalmából nem képes megvédelmezni a békemegállapodást. Az igaz, hogy az V. Károly császár képviseletében a tárgyalásokon részt vevő Wese lundi püspök eget-földet ígért, hogy ura mekkora áldozatot hoz majd a magyar föld felszabadítása érdekében – sőt annak is híre ment, hogy I. Ferenc francia király is támogatja a két magyar király megbékélését –, azt egyetlen felelős politikus sem hihette, hogy minderről a török vezetés soha nem szerez tudomást. De hogy a váradi békét – és benne a titkos megállapodást, miszerint János fiúutód nélküli elhunyta után Ferdinánd örököl mindent – éppen az egyik érdekelt uralkodó árulja be a Portán, arra talán egyetlen épeszű ember sem gondolt. Pedig ez történt. Az sem menti Ferdinándot, hogy teljesen magára hagyták; felséges bátyja, V. Károly császár ugyanis 1539. május elsején elveszítette hitvesét, Portugáliai Izabellát és emiatt az uralkodói posztról való lemondás és a kolostorba vonulás gondolatával foglalkozott. (Noha ez 1556-ban mégis megtörtént és az is igaz, hogy a haláleset után a császár egész életében feketében járt, azért nem kell annyira komolyan venni ezeket a fogadkozásokat, hiszen Károlynak felesége életében is számos szeretője volt, akik közül négyen gyermeket is szültek neki…) Tovább keserítette a spanyol uralkodó életét, hogy Németalföldön (a mai Hollandia és Belgium) lázadás tört ki ellene, amelynek egyik mozgatórugója a protestantizmus volt, a másik pedig a spanyol gyarmati elnyomás. A protestantizmus egyébként éppen ezekben az években (1539–1540) hódította meg véglegesen az észak-német területeket is. Mindennek tetejébe Velence 1539-ben újra kereskedelmi megállapodást kötött a törökkel és kiújultak a spanyol–francia ellentétek is; pedig III. Pál pápának mennyi energiájába került a két fél – legalább ideiglenes – összebékítése! Ilyen körülmények között V. Károly nem is gondolhatott arra, hogy – újabb terhet a nyakába véve – hozzálát Magyarország felszabadításához, azaz egy törökellenes háborúhoz. (Pedig a szándék kétségtelenül megvolt benne: fel is szólította öccsét, hogy kezdjen hozzá a csapatok toborzásához. De aztán jöttek a már említett bonyodalmak, emellett a pápa is inkább egy angol-, illetve protestantizmus-ellenes háborút támogatott volna.) Mind Habsburg Ferdinándnak, mind pedig Szapolyai Jánosnak elemi érdeke volt, hogy ne bőszítse fel a szultánt, és amennyire csak lehetséges, tartsa titokban a váradi békemegállapodást. (János egyébként is csak azzal a kikötéssel írta alá a dokumentumot, hogy az mindaddig titokban marad, amíg a keresztény államok közössége ki nem állít egy akkora haderőt, amely eséllyel veheti fel a versenyt a törökkel.) Amikor tehát – a velencei Andrea Mocenigo 1538. október 31-én kelt jelentése szerint – János király azt kérte V. Károlytól, hogy jöjjön Magyarországra és innen irányítsa a harcokat a török ellen, joggal döbbent meg a válaszon: a török ellen Ferdinánd is elegendő lesz… Hiszen az elmúlt 12 esztendő eléggé bizonyította, hogy nem elegendő; egyedül mind János király, mind pedig Ferdinánd kevés a török hatalmas ereje ellen. A császár tehát nyugodt lélekkel kiszolgáltatta volna Szapolyait engesztelhetetlen ellenségének, Ferdinándnak, akivel már hosszú évek óta egyik háborút a másik után vívta! Ez hallatlan cinizmusra vallott. De vajon mit mondjon a ma embere arra a tettre, amit Ferdinánd árulkodása jelentett? Abban a gyermeteg reményben ugyanis, hogy a szultán majd „megharagszik” Szapolyaira és őt, Ferdinándot ismeri el egyedüli magyar királyként, követe, Laszky Jeromos útján tudatta Szulejmánnal, hogy a két magyar király titokban békét kötött egymással. Nem volt ez egyedi „húzás” a Habsburg uralkodó részéről; éppen ebben az időben árulta be Giovanni Statileo gyulafehérvári püspököt is a pápánál; azzal vádolta meg, hogy vén kéjenc és liliomtipró… Miközben tehát János király Kolozsváron, Ferdinánd pedig Sellyén tartott országgyűlést (utóbbi megint nem vett részt személyesen az eseményen, hanem Sigismund Herberstein bárót küldte maga helyett; ezen a mellőztetésen aztán Thurzó Elek országbíró úgy megsértődött, hogy ő sem utazott el…), az egyszerű országlakosok számára sem maradhatott titok a váradi megállapodás. Miképpen maradhatott volna hát titokban a szultán előtt, amikor mindkét király hívei között számosan akadtak, akik – egy-két forintnyi haszon reményében – mindenre kaphatók voltak?! Ezért már 1538 elejétől egyre erősödtek a félelmek, hogy a török jön és bosszút áll. Hogy már fegyverbe is állított 200 000 tatárt... Hogy ki akarja irtani a magyarságot, amelyet megbízhatatlan lázadónak tekint... Hogy Ferdinánd és János helyébe Perényi Pétert nevezi ki királlyá... Úgy látszik, e félelmek hatására Ferdinánd is észbe kapott – pedig 1539 második felében még azt követelte Jánostól, hogy értesítsék a törököt a váradi békéről! – és csapatokat ajánlott fel Erdély védelmére: 1000 spanyol és 1000 német gyalogost – százezernyi török ellen… (János király rendelkezésére ekkor mintegy 30 000 katona állott; a Kárpátok védelmére elegendő erő, támadó hadműveletekre azonban kevés.) Szerencsére azonban a szultáni had felvonulása ismét késlekedett s végül Moldva vajdáját, Petru Rareşt támadta meg és űzte el. Ezzel János király lélegzetvételnyi szünethez jutott és ismét előtérbe kerülhettek házassági tervei. Mivel korábbi lengyelországi kísérletei azon buktak el, hogy sokan nem tekintették legitim királynak és a lengyel udvar ahhoz kötötte a leánykérést, hogy Bécs is ismerje el Jánost uralkodónak, ebben a váradi béke sokat segített. (Abban ugyanis Ferdinánd és János garanciát vállalt, hogy a másik felet is királynak tekinti.) Így tehát János legújabb próbálkozása, amely az ekkoriban éppen hogy 20 esztendős Izabellát, sógorának, I. Zsigmondnak Bona Sforza hercegnőtől született leányát kívánta magyar királynénak, sikerrel járt. (Zsigmond király első felesége Szapolyai János húga, Borbála volt.) 1539. január 29-én Krakkóban (Kraków) megtörtént a leánykérés, február közepén Székesfehérvárott királynévá koronázták Izabellát, március másodikán pedig lezajlott az esküvő is. Másnap Budán mulattak az urak és hölgyek; mit sem sejtettek arról, hogy alig két és fél esztendő múlva már török katonák strázsálnak a várkapuknál… Buda várát egyébként éppen ezekben a hónapokban építtette át – olasz hadmérnökök tervei alapján – modern erődítménnyé az egyre állhatatosabban a török ellen készülődő János király, aki talán sejtette, talán nem, hogy „kollégája”, Habsburg Ferdinánd már besúgta őt a Portánál. Azt mindenesetre tudhatta, hogy a török előbb-utóbb jönni fog; ezt jelezte egyébként a Moldva elleni 1538-as török hadjárat is. Terveibe azonban váratlanul beleszólt a Sors: még 1539 tavaszán súlyosan megbetegedett. A kór eredete ma már alig tisztázható; mindenesetre tény, hogy lázas betegként az ágyat nyomta, balsejtelmek gyötörték s rettegett mindentől és mindenkitől. (Talán e hol felbukkanó, hol eltűnő, titokzatos betegségből fakadtak azok a szadisztikus rohamok is, amelyek például Dózsa György horrorisztikus kivégeztetésében vagy a Fekete Ember [Cserni Jován, Jovan Nenad] levágott, rothadó fejével való, fehér asztal melletti, nem kevésbé morbid „társalgásban” bukkantak elő.) Ennek a betegségnek tulajdonítható az is, hogy a „kormánypálca” Fráter György kezébe tevődött át, akik 1539 nyara óta kormányoz szinte teljhatalommal. (Utálja is mindenki; Rorario nuncius például azt írja róla, hogy „tutti costoro portano odio un all’altro […] e poi tutti insieme a fra Giorgio” [mindenki gyűlöli a másikat és mindenki együtt Fráter Györgyöt]). Amíg tehát Ferdinánd király a Portán besúgja ellenfelét – aki ugyan a váradi béke óta papíron a szövetségese ‒, János király nagybeteg és rémálmok gyötrik, az ország vezetése egy olyan ember kezébe csúszott át, aki legalábbis „megosztó személyiség” és akiről a kortársak – legalábbis ekkoriban még – sok jót nem tudnak mondani. S mindennek tetejébe Erdélyben Maylád (Mayláth) István vezetésével „párt” szerveződött, amelynek a célja a hatalom átvétele volt… (Folytatjuk)
Posted on: Wed, 17 Jul 2013 10:19:49 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015