Mandulaműtét Egészségügyi szaktanácsadóim szerint kész őrültség az én koromban ilyesmibe belevágni. Arra a kis időre, ami még hátra van, aggályoskodott Gizike, aki kisebb kísértéseknek is rendre ellenáll, nem érdemes megbolygatni az embernek a torkát. Olyan az, kedveském, mondta bátorítóan, mintha egy rendszerből kiveszik a szűrőt. Ajtó, ablak nyitva, tárva! S különben is, tette hozzá Józsi bácsi, aki többszörösen operált ember, s egy ízben már a klinikai halálból hozták vissza, se szeri, se száma az ilyen kis műtétek után bekövetkező tragédiáknak. Alszik az a szegény, immár mandulátlan beteg, bevérzik, megfullad… Legfeljebb majd nem alszom. Világéletemben tekintélytisztelő voltam, s ha félve is, de engedelmeskedtem. Ki kell venni és kész. Hónapokig tartott a huzavona, egyik gégész azt mondta, hogy azonnal, a másik meg: a világért sem. Közben felfaltam egy mázsa szemicilint, hogy a torkomban esetlegesen betokozódott góc ne szórja be amúgy sem acélos szervezetemet. Ennek ellenére elkezdtem beszórni, legalábbis erre utaló tüneteim lettek. 1. Rekordidő alatt elkészült valamennyi leletem, s már be is vonulhatok az egykor jobb napokat látott közkórház gégészeti osztályára. Megy minden, mint a karikacsapás. Csütörtökön délelőtt tizenegykor foglalom el az immár kilencágyasra fejlesztett kórterem közvetlenül ajtó melletti fekvőhelyét, mindenre elszántan. Némi gondot okoz, hogy nyolcunknak – a kilencedik, rácsos kiságy ezúttal ez úttal üresen marad – mindössze három öltözőszekrény jut. Több nem fér a kórterembe, csak ha egy ágyat kivisznek. Arra gondolok, áthidaló megoldásként úgy kellene eljárni, mint az atlétikai versenyeken, ahol, mikor levetkőznek a sprinterek, néhány csinos lány elviszi a felsőruházatukat. Műtét előtti napon azonban az ember ne a fekvőbeteg-ellátás megreformálásán törje a fejét, hanem elégedjen meg azzal, ami a mai nehéz időkben van. Különben is az egészségügy részesedése mindenki előtt ismert a nemzeti jövedelemből, s akkor még különböző kiemelt disciplinák vannak, a vezető halálokok szerint. Hál’istennek a fül-orr-gégészet nem tartozik ezek közé, ezért akik ilyen osztályokra utaltatnak be, érjék be a szerényebb komfortfokozattal. Így aztán hárman-hárman, illetve ketten kapunk egy-egy rekeszt, amely körülbelül negyven centi széles, s még egy fogas is van benne. Szerencse, hogy augusztus végén szűnni nem akar a nyár, s viszonylag kevés göncöt hoztunk. De azért megkérdezem a bátorítást osztó nővért: télen, telt háznál mi a helyzet? Ugyanez. Azzal a különbséggel, hogy pulóvert, jégeralsót, télikabátot, sálat, sapkát is a szekrénybe kell gyömöszölni. Ha aztán valaki kinyitja az ajtót, könnyen minden kizúdulhat. Vizavím, fiatal hídmérnök nem különösebben problémázó alkat. Sporttáskáját egyszerűen az éjjeliszekrénye mellé rakja. Kacérkodom és is a gondolattal, de arra a következtetésre jutok, hogy a takarításnál majd mindig rakosgatni kell, ha meg elfeledkezem róla, vizes lesz. Már most elárulom, hogy aggályoskodásom teljesen hiábavalónak bizonyult, miután bentlétünk öt napja alatt takarítónő nem tette be a lábát a kórterembe. 2. Mandulások és orrosok: a társaság összetétele. Folyik az egymásra licitálás, kinek lesz rosszabb a sora. Nekünk a műtét kellemesebb, viszont utána kutyábbul érezzük magunkat, végül ebben maradunk. Van köztünk nyugdíj előtt álló drehás, tizenhét éven volt művezető; maszek taxis, műbútorasztalos, filosz. Mundiál, pénzcsinálás, egészségügy a téma. Mindenki igyekszik a legelőnyösebb oldaláról megnyilatkozni, általában teljes a nézetazonosság. Ha nagyon elfajul a dolog, az orrsövénye kiegyenesítésére készülő, rengeteg olvasnivalóval, szótárral ellátott filoszfiú, aki az egyik kiadóvállalatnál dolgozik, megvédi a kortárs művészeteket. Jancsót, a Győri Balettet, Ajtmatovot. Egyedül neki nincs videója, felesége, autója. Gyönyörűen idealista fiú, erős szemüveggel. Véget nem érő levelezést folytat a kórházból is egy német lánnyal, természetesen a nyelvet gyakorlandó. Mentes minden modernkedéstől, izmusoktól, s el sem tudja képzelni, hogyan lehet beletuszkolni egy munkáját tisztességgel ellátó ember zsebébe néhány ötszázassal kibélelt borítékot. Ebéd valamilyen leves, utána tökfőzelék, ismeretlen eredetű feltéttel. Bátorítást osztó nővértől, aki a későbbiekben, állapotunk rosszabbra fordulása idején is rendre ránk nyitja az ajtót, kapok kanalat, azzal, hogy használat után őrizzem meg az éjjeliszekrényem fiókjában. Még nagyobb kaland vacsoránál, pontosabban az utolsó vacsoránál a kés – ami nincs. Bátorítást osztó főnővér, mert hogy főnővér, negyedszázados gyakorlattal, ötezer forint fixszel, nem ismer lehetetlent. Mintha csak az utolsó kívánságunkat teljesítené, beállít egy már-már dísznóvágó méretű haleffel, ügyes fiúk vagyunk, boldogulunk vele. Mondták ugyan egészségügyi szakértőim, hogy hozzak magammal eszcájgot, de nem akartam kilógni a sorból. Gondoltam, ha másnak jó a kincstári, minek hivalkodjam a családi ezüsttel. Tovább folyik a marháskodás, rekordidő alatt barátságokat kötünk, lám, mit tesz a közös sors. Alig szürkül, és már elhatározzuk, hogy nekünk meg se kottyan az ilyen-olyan műtét csak az öreg drehás jegyzi meg betamponozott orral, hogy holnap bezzeg síri csend lesz a kórteremben. Bevesszük az ilyenkor kötelező andaxint, s a nem túl kényelmes ágyakon ki-ki kedve szerint álmodozhat. Reggeli még egy szem andaxin. Benéz a főorvos, kedvesen „áldozatainak” titulálja azokat, akiket ő operál. Mintha kevesebbet mosolyognánk, kezdetét veszi a befeléfordulás. Felkeressük az ilyenkor elkerülhetetlen helyeket. Önkéntelenül adatokat gyűjtök, természetesen a bátorítást nyújtó főnővértől, aki két nagyfiút nevel: az egyik most törte össze magát motorral, a másik katona. Szóval: vegyes osztály, hét kórterem, egy-egy (szintén vészesen takarítatlan) WC a nő-, illetve a férfibetegeknek, egy zuhanyozó, amely ajtaján tábla jelzi, hogy éppen foglalt-e vagy szabad. A folyósón székek, kimustrált televíziós készülék, csak az egyes program fogható rajta, aggasztó minőségben. Nővér kevés van, aki bírja – hosszúzik. Megesik, hogy hirtelen megbetegedik a gyerek, s a délutánosnak bent kell maradni éjszakára. Zokszó nélkül, mindenesként. 3. A műtét alulmúlja a várakozást, olyannyira, hogy ezt még eltúlozni sem lehet Szép is lenne, ha valaki a szervátültetések korában a mandula-, vagy az orrsövény operációját ragozná. Talán csak annyit említenék meg, hogy a háborítatlanul kedélyes, talán ha negyedórát igénylő aktus alatt végig szólt a zene. A rám gyakorolt hatását nem tudnám megmondani, rossz semmi esetre nem volt, az viszont valószínű, hogy az operáló orvost és asszisztenciáját valamelyest felszabadítja a monotonitás alól. Ami ezután következik, az néhány perc diadalút – amíg az ember prezentálja, hogy meg tud szólalni, köszöni szépen, de segítség nélkül is visszatalál a kórterembe, s ott bent még felfogja, hogy ő valójában milyen fitt fiú – aztán szüntelen nyavalygás. Nem dramatizálom túl, hisz láttam már omlás alól több nap után kiszabadított bányászokat intenzív osztályon, megégetteket, bőrük jelentős hányadát elvesztve, s megannyi életesélyt alig adó szörnyűséget. Elég legyen annyi, hogy fáj a nyílt seb, mivel gyógyul, ráadásul nyelni kell két órával a műtét után rendületlenül, és inni, inni, inni, hogy a velem egyidős, vagyis majdnem ötvenéves, e térségben lévő izmok ne renyhüljenek el. Péntek, szombat, vasárnap telik el így, enyhülésre várva. Istápolónk szinte a bátorítást osztó főnővér, aki csak éppen hazaugrik, hogy süssön-főzzön, s már velünk van újra, frissen vasalt, vakító fehér köpenyben, derűsen, hol tegezve, hol urazva a meglehetősen elcsendesült kompániát. Egyszer látjuk dühösnek, mimkor vasárnap a tálaláshoz nem kap segítséget. Telefonál valahová a valószínűtlenül nagy kórházban, hogy ha nem küldenek valakit, aki elmosogat, s a véres vattákkal teli szemetesvödröket kiüríti, ő is itt hagyja az egész kócerájt. Hisznek neki, alighanem, mert jön egy asszony feldúltan, kezdődhet a tálalás, méghozzá svédasztal formájában. Kibattyogunk a folyosóra, ahol a tálalókocsiról kiválasztjuk a gusztusunknak megfelelő félkemény zsömlét, s a hozzá járó sajtot vagy vajat. Kés minek, kézzel kivájható a zsömle, csak bele kell rakni a vajat, s jól összenyomni. Hétfőn reggel keserves az ébredés. Főleg a tisztátalanság nyomasztó, szerencse, hogy kikapjuk az obsitot, valamennyien szépen gyógyulunk, mondta előző nap a főorvos, aki direkt beugrott pár percre, hogy megnézze az „áldozatait”. S különben is turnusváltás van, gyerekek jönnek a kettes kórterembe. 4. Bejön a gyönyörű, hibátlanul kozmetikázott éjszakás nővér kipihenten – előző este bejelentette, hogy csak akkor zavarjuk, ha nagyon komoly probléma van, s arra gondoltam, vajon mi számíthat annak –, sorra leszedi a lázlapokat. Sanyi, a taxisofőr megjegyzi: most már rendszámtáblánk sincs. Öltözhetünk. Hozzák a zárójelentést Valamennyi egyforma: kórisme, műtét időpontja, epikrízis. Utóbbi bélyegzővel: Tonsilectomia történt, Zavartalan sebgyógyulás. Utasításokkal távozik. Ellenőrzésre berendelve. A főorvos még egyszer a torkunkba néz, s már csak az van hátra, hogy lehúzzuk az ágyneműt. Az újat két asszony húzza fel – a szomszédos kórteremből. Van idejük, s különben is most már egy kicsit erőre kaptak. (Magyar Nemzet, 1986. szeptember 17.)
Posted on: Thu, 04 Jul 2013 14:28:26 +0000