Piran. Tolószékéből pillant ki rám a szláv kalóz vénasszony, csikkem majdhogy a nyelvemre ég; ő bottal veri le a villanyt. Sziklán fent ül a kétmás vénség, szőlőfény, a hátukban torony, térdét terpesztvén a szélsőbbik szaval s szőke cigarettát szí. Szívét tépi a bronz kalózfi. Nézzem a tengert most elölről... Márványom szürkül, kifehérül, macska szaggatja papírjaim. Visszatérni sikátoromba, honnét az oposszum kinézett, sarkall a szemérem... Goromba torokkal rímelem a mézet. Sarki bérfestő, sebhegedős; fénykép után tusol a mester - semmibe fog, mi csak egyidős e ténnyel (sic! Vörösmarti tér). A sótól majd megkönnyebbülök, nyakamon már ha szárad kötél; lányom kagylót gyűjt, szárba szökdel... Sebhelyre nyílnak a csík felhők. S rákban a tenger zsalugáter... Vagy mint az erdő, mely tengerre néz... Mindegy is, hol heverünk le, hol kapni szállást, vers-nugátért. Idézem. A macska elszökött. Szegycsontomra azért ne kössek fogadást. Lányom ma kész felnőtt - az éjjel villámló halkések. Pálcát a Vihar mellett török. Süllyedt kalóz a város patkány szívében... Vakon lépek puhán a gerincen, vendég bennszülött. Ám fájdalom mégsem a sebből támad, mely most szivárvány mészkő színpad, szótlan ég ha reánk dől, s forralja mérgét az emésztő (furioso!) - héjában a Dél fülem közt ilyféle dalbeszéd marad; csak hogy közel a veszély, s a fájdalom erre haladék. Tartini. Papíros márványtér szövi át a fenntartott nevét, partot egyben ki képmásán ér... De megingat itt a torony-kép, lányom trillázik, eső után... Szűk az utca, ódon kanapé, árnyéktűz cikáz a huzatán - ellökni magunkat is késő, kopasz fürt hullám, kecskeszőlő - s mire esnék, már csak a Napé. Marno János: Kalóz kanapé
Posted on: Sat, 29 Jun 2013 09:59:51 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015