Sokan érdeklődtek, hogy a pszichoszomatikus hipnoterápia mint képzés, miben jobb mint a többi, miben ad többet, mint az eddig elérhető tanfolyamok? Nos, a pszichoszomatikus hipnoterápia nem jobb és nem ad többet. Egyszerűen csak „más”. Tehát a helyes kérdés inkább ez: vajon készen állsz-e már arra, hogy belevágj valami újba, készen állsz-e már arra, hogy találkozz valami „mással”? Ahhoz, hogy egy kis betekintést nyerhess az ott folyó „munkába”, megosztok veled néhány gondolatot. Minden ember egyénként gondol saját magára, önálló személyiségként tekint önmagára, vagyis azt hisszük, hogy az „egész” egy része vagyunk. Ha én, mint „személyiség” az egész részeként tekintek önmagamra, kikerülhetetlenül megjelenik bennem a kiteljesedésre való törekvés gondolata, vagyis az, hogy több legyek, mint ami vagyok, mert tudom hogy ami vagyok, az csak egy része valaminek. Másként fogalmazva, folyamatosan jelen lesz életemben a beteljesedés vágya, mint eszménykép. Ha szétnézünk az emberi kapcsolatok hálózatában, mindez világosan nyomon követhető, azaz pontosan megfigyelhetjük, ahogy minden egyes ember valamilyen formában mindig ki akar teljesedni. Miután mindenütt jelen van a „megvalósítom önmagam” eszményképe, természetesnek és nyilvánvalónak könyveljük el magunkban azt, hogy az élet csakis erről szólhat. Az, hogy ki miként éri el ezt, abban értelemszerűen eltérünk egymástól. Vannak, akik a munkájukon keresztül szeretnék valóra váltani önmagukat, vannak, akik egyéb „pótcselekvésekhez” nyúlnak, ám mindez lényegtelen, hisz ami minden emberben közös, az a „beteljesedés vágyának kielégítése”. Próbáljuk meg megérteni, hogy pontosan miről is van szó, mert ha ezt a folyamatot tisztán látjuk, talán eljuthatunk oda, hogy megértjük feszültségeinket, fájdalmainkat, szomorúságainkat és értelmetlennek tűnő szenvedéseinket. Ha azt gondolom, hogy „én” a nagy egész, azaz a teljesség egy része illetve szelete vagyok, óhatatlan a beteljesedés folyamatának elindulása, hisz mint „rész”, a „teljesség” után vágyom. Annak érdekében, hogy mindezt meg tudjam valósítani, erőfeszítésre van szükségem. Az erőfeszítéseimet aztán elnevezem akaratnak, amiről azt gondolom, hogy csuda jó dolog, hisz segítségével elérhetem a kiteljesedést, mint célt. E folyamat gyümölcseként megjelenik a „valakikké válni akarunk” téveszméje, ami újabb lökést ad annak érdekében, hogy még több energiát fektessünk elképzeléseink, ideáink megvalósításáért. Ennek eredményeként életünk nem áll másból, mint állandó viaskodásból, versengésből és küzdelemből. Az állandó viaskodás és küzdelem két fronton zajlik. Egyrészt a külső környezet felé, másrészt önmagunkkal szemben. E folyamat további lépéseként megjelenik az aggodalom, a feszültség, a félelem, a szenvedés, és még sorolhatnánk. Mindezek együttese életenergiánkat felemészti, elfáradunk, összeomlunk, majd segítőt keresünk annak reményében, hogy megoldással tud szolgálni. Pszichológushoz fordulunk, és bűnbakokat találunk apánk, anyánk, és a környezetünk személyében, akikre aztán ráfoghatjuk, hogy életünk tönkremeneteléért ők a felelősek. Ha ez nem nyugtat meg minket, családot állítunk, vagy elvándorlunk előző életekbe, és ott kutatunk tovább, majd a legvégén, amikor már minden lehetőségünk elfogy, az egészet a tudatalattinkra fogjuk, miszerint „ő” szerencsétlenségeink előidézője. Ám mindezek a felesleges körök csak egy dolgot eredményeznek, hogy minél távolabb kerüljünk annak megértésétől, hogy addig, amíg „részként” azaz a teljesség egy szeleteként gondolunk önmagunkra, elkerülhetetlen a beteljesedés vágyának megjelenése. Azonban ha egyszer megértjük, felismerjük ezt az egész folyamatot, rájövünk, hogy e játék létrehozója az elménk. Ezzel kezdetét veheti valami más, valami új, valami, ami eltér a megszokott gondolkodássémáktól. Csakhogy ez nem veszélytelen. Ugyanis addig, amíg az „egész részeként” szemlélem magam, és állandó jelleggel azon munkálkodom, hogy része lehessek valami nagynak, valami teljesnek, azt gondolom, hogy e vágyamat a társadalomhoz való igazodás tudja leginkább kielégíteni. Így jön létre az, hogy a társadalom uralkodhat az egyénen, azaz az egyén lesz a társadalomért, és nem a társadalom az egyénért. A „tömeg” határozza meg, milyennek kell lenned, te pedig behódolsz csak azért, mert azt gondolod, hogy „az egész része vagy”, és problémáidra csak így találhatsz megoldásokat. Létrejön a megalkuvás, elvtelenség, és eltűnik az önmagunkért való kiállás. Eladjuk magunkat annak tudatában, hogy ez így van jól, miközben szabadságról, szeretetről és békéről prédikálunk. Ám az „igazság” valami teljesen más. Nem a része vagy „valaminek” amit el kell érned, hanem te magad vagy az „egész”. Benned él és lüktet a menny és a pokol, az üdvösség és a gyehenna, az örökkévalóság és a halál. Te vagy a világmindenség gyújtópontja, és ha megérted a létezés célját, mindennapjaid erőfeszítése eltűnik. A létezés célja nem más, mint a beteljesedésed oly módon, hogy önmagadban valósítsa meg az „egészet”. Ha ezt megérted, mindennapi tapasztalataid, gondolataid és érzelmeid folyamatos energiával látnak majd el annak érdekében, hogy önmagadon keresztül fedezhesd fel az élet pillanatról pillanatra való kiteljesedésének boldogságát. Mivel benned és ezáltal mindenkiben megtalálható minden tapasztalat, élmény, érzés és gondolat teljessége, az élet felfedezése csak attól függ, hogy milyen mélyen vagy képes önmagadba hatolni. Ha terapeutaként illetve segítőként dolgozol és a hozzád forduló emberre úgy tekintesz, hogy Ő önmagában az egész, akkor nem kell mást tennetek, csupán közösen meg kell találnotok azokat az illúziókat, önámításokat, melyekkel az egyén elzárta (elbarikádozta) önmagát önmaga teljességétől. Ez pedig csak az „oknélküli” csendben történhet meg. Minden „csend” ami mesterséges (hipnózis, KIP, vezetett meditáció, stb…) csak egy torzított képet fog adni azokról a belső vágyakról, melyek felszínre kerülése újabb és újabb port kavar az életében. Tehát nem kell senkit a mélybe taszítani, vagy a csillagos égig emelni, nem kell a múltjába vagy épp előző életébe rohangászni, nem kell analizálni és megfejteni, csak úgy kell rátekinteni, mint aki önmagában maga a mélység és a csillagos ég is. Ezért aztán nincs hova zuhannia és nincs hova emelkednie. Bárkit, akit valahova vinni akarok, vagy akivel valamit tenni akarok, erőszakoskodom vele. Vagyis nem kell más, csak megteremteni a lehetőségét annak, hogy a „felébredés” megtörténhessen, akár egy pillanatra is. A felébredés, hogy senki nem az egész része, hanem mindenki önmagában a teljesség. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha te is mindezt megérted és megéled. Minden ”terápia” egy „találkozás”, és minden „találkozás” egy közös önmagunkra való ébredés….
Posted on: Tue, 08 Oct 2013 12:12:48 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015