Velence lagúnáin lágyan ringatózik gondolám, Egy gondolat bánt engem: miért bántam veled gorombán? Gombóc van torkombam, mit tövisek karistolnak, De én voltam a bolond, hogy bedőltem egy hamis csóknak. Így a csónakom kettétörik, a farepeszek szerte szállnak, Szitkot szórsz rám, bár édes érzést adtam szende szádnak, Az útunk lám ketté vált, és én egy tölgyfa zongorán Játszom el szimfóniám, mi átalakul destruktív szoborrá. Az elefántcsont billenytűk cseppfolyós anyaggá lesznek, Álmomban ólom vagyok, de e sorok arannyá tesznek. Szárnyalok az éterben, és feledem a múltamat, Ködös emlék maradsz, s a lábam fáradtan húz haza. Felébredek verejtékben, na de végre haza értem, De nem lettem boldog, a polcomom hever sok poros érem. Ami a szerelmünk szimbolúma, ha úgy tetszik záloga, Fájdítod lelkem, de az mégis a tiédhez száll oda. Forognak a vaskerekek, a lámpás kanóca begyulladt, Egy gúnyt ad mosolyod, de én azt magamnak lenyúltam. Átkarollak vágyakozva, és búcsúzóul a füledbe suttogok, Majd behorpadt szívvel csak az éjszakában kullogok... by Still /Pedro Sierra/
Posted on: Mon, 21 Oct 2013 14:50:54 +0000