Allan Edgar Poe: A holló (Kosztolányi Dezső) Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem, S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm, Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen, "Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen, Az lehet, más senkisem." Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember, Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen. Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán, Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem, Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem, Itt lenn nincsen neve sem. Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve, Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem. Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban: "Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen, Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen: Az lehet, más semmisem." Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan: "Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant, A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben." Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: - Künn az éj, más semmisem. A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet, Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen. Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra" S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem, Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem A visszhang, más semmisem. A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem, Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen. "Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron, Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem, Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem: Zúg a szél, más semmisem". Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen. S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen, Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen: Nem történik semmisem. Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen: "Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló, Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem? Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?" Szólt a Holló: "Sohasem". És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten, Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem, Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -" A madár szólt: "Sohasem". Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz "Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem. Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája, Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen. Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen, Hogy már többé "Sohasem". Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen, Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem, Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem, Mért károgja: "Sohasem". Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva, S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen, Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem, Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem S ah, nem ül le, Sohasem! Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl, Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen, "Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen, Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!" Szólt a Holló: "Sohasem." "Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög, Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen, Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam - Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem? Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?" Szólt a Holló: "Sohasem." "Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög, Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen, Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes, Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem, Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?" Szólt a Holló: "Sohasem". "Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva, "Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn! Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel! Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem! Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem! Szólt a Holló: "Sohasem." És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem. Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen: Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg - sohasem!
Posted on: Fri, 13 Sep 2013 15:39:02 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015