Anne Duffield példátlan ecsete Zsebnótaszómban úgy áll fejlegyezve, hogy az Ûr 1892-dik esztengelyének egyik homéros, téli napján történt az eset, egy platinás angol kisvárosban, fenn a messzi Évszakon. Miközben a reggelinél ülve ettünk, barátom, Serló Holmész teflonüzenetet kapott. Nem szólt egy sót sem, de látszott, hogy gombolkozik, mert tûzõnõ arccal állt a kandallóber elõtt, szívta a papáját, és idõnkéntelenül belepillantott a kezében tartott C. Gyulába. Aztán hirtelen különös fém villant a tekintetében, ahogy felém fordult. – Arcizomadta, kedves Watson – mocorgott rám –, tudja-e, ki szökött meg a börtömlõbõl? Ágyamban vidámgyorsan végigfutottak azok a bûnözõk, akik nemrégiben szöktek meg, vagy esetleg megszöktek az egyházból. – Eric Morley? – találtattam. Holmész a helyét rázta. – Zoxó Whitney? – kérõdztem, de õ ismét német intett. – Rygo Hargraves? – folyattam fáradhatatlanul. – Nem, kedves Watsora, hanem ZOXÓ WHITNEY! – bömbölte, mintha a másik szobában volnék, pedig nem voltam. – Honnan tudja, Holmész? – suttogtam titokzajosan. – Heringettét, kedves Watsora! – Elcsodáztam ezen a gyors, józan kivetkeztetésen. – Hogy a csuhában tálalta ki, Holmész? – kérdeklõdtem, elámulva tudatlanságomat. – A veremburáját, nedves Watsora – mondta, s kiverte papájából a humuszt. Az ajtón a hirhedt Zoxó Whitney lépett be, szeszélyesen. – Szökött ferenc vagyok, Mr. Holmész – zilálta, izzadottan fel s alá járvány a sznobában. – Nyugodjon le, Mr. Whitney – szórtam rá –, mert még idegösszeröffenést kap. – Maga csak doktóber Watsora lehet – nyögte. Barátom közben meredeken bámulta Whitneyt, arcán különös tekintéllyel, miközben szája összeszorult, orrcimpályája remegett, szemköldökét összefonta. – Aggyeggy cigit, Zoxó – mondta Holmész hirtelen. Ránéztem kollégiámra, lemérve, hogy magyarázatát adja járatlan kitörésének; õ viszont nem adott jelet, kivéve legjobb lábának apró mozdulatát, mellyel Zoxó Whitneyt a földre teringette. – Aggyeggy cigit, Zoxó – ismetélte úgyszórvány hisztériszonyosan. – Mi anya vaját mûvel, kedves Holmész – jegeztem meg –, az istenért, hangya abba, különben még bántani fogja szegény gyomorultat! – Foglya be a fejét, vén idióma! – üvölgött Holmész, mint aki bosszankodik, és ismét lekevert valami jó nagyot Mr. Whitneynek. "Ez nem az a Serló Holmész, akit eddig ismertem" – gondoltam, meglepve barátom váratlan megmártozásától. Mary Atkins megmészte magát a tükörben, s kezét buján végighúzta hosszú, szõke baján. Szûk ruhája mélyen ki volt dekorálva; kilátszott, hogy a mellére hárem-négy ámbrát tétováltatott. Alvégezte az utolsó sikításokat a ruháján, és szilárdul szájába ijesztette fogait. "Sydnees értem jön ma este" – gondozta, maga elé igézve a férfi sötét, göndör jóképét. Törülmetlenül óráira nézett, az ablakhoz ment, majd kedvenc karosszékiájába kuporgatott. Kezébe vette az újdonságot, és végigfutott a címeken. "ÚJABB NÉGYEREKET FEDEZTEK FEL A KONGÓNÁL" – orvosta, aztán a tribûnügyi rovaton akadt fel a szeme: "HASFEJLESZTÕ JACK ISMÉT ÖLT". Végigfutott rajta a hideg: Sydnees jött meg, és nyitva hagyta az ajtót. – Halló, prágám – mondta, és a lány fenegyerekére vert. – Hogy rám ijesztettél, Sydnees – kiáltotta Mary, és szívbõl felkocogott. – Mindig rád ijesztek, trágám – felelt a férfi, és épkézlábra állt. Mary belékarmolt, és fürgén leügettek a kapuhoz, ahol a vérkocsi bárt. – Kövesse azt a kocsit! – kiváltotta Sydnees, ujjával elõre mulatva. – Jóvan, pajtárs – mondta a csokis. – Miért lövetjük azt a kocsit, Sydnees? – térdeklõdött Mary kíváncsian. – Talán tudja, hol tartják a bulit – magyarázta Sydnees. – Aha, értem – mondta Mary, és ránézett, mintha mondaná. Az út elég kellemesen telelt el; Sydnees és Mary érdekes nátlivalókat mutogatott a kocsisnak: prédául a Parlamentol épületét, a Bukikrám Kalodát, meg az õrségmártást. Rendkívül érdes hely volt még Erosz szobra a Bikadilis Cirkusznál. – Azt tartják, hogy ha az ember elég sokáig áll itt, akkor valamelyik barátjával fog találkozni – mondta Sydnees tudósan –, hacsek el nem gázolaj addig valami. – Isten óvja a sirálynõt – kiáltotta a kocsis, mikor már vagy negyedszer hatoltak el a Kaloda mellett. – Hasfejlesztõ Jack – szólt Holmész, és mélyet szappantott a pipájából – nemcsak alávelõ gyilkos, hanem egyúttal Szexmáni Ákos is, a legaljasabb pajtából. – Azzal tudós poligám ismét rányújtott a papájára, és az abrakhoz lépett híres lakásában, a Péker stb. 221/b. szám alatt, Londonban, ahol mindez történt. Eltömõdtem egy darabig megállapításán, aztán így szótlan: – De hát honnan tudja, Holmész? – Klárifári, kedves Watsora! Láttam a filmet! Tudtam, hogy igaza van; én csak a képreményt olvastam. Aznap este vágatlan látogatónk éhezett: Basil fülegyelõ, a Sótlan Yárdáról. Megismertem az unikornisát. – Ó, Basil fülegyelõ, mon cher amie – szólt Holmész, azonnal agnoszkálva õt. – Mi szál hozta szerény lakosztájékunkra? – Ezrek meghízásából jöttem – válazulta a fülegyelõ. – Úgy érzem, tudom, miért jött, Basil – mondta Holmész. – Hajmeresztõ Csekkrõl van szó, ugyebár? A fülegyelõ mosolyogva mosolygott. – Hogy találta ki? – kérdeztem, mert ki voltam váncsi. – A pitvarba, kertes Watsora! Egy darabka sár van a fülegyelõ bal oldalán, és egy domb hiányzik a mellvényérõl. A fülegyelõ megbökkenve bámult, és igazgatottan forgolódott ide-ode. – Mindig csodáliába ejt, Mr. Holmész. – Egy italt, uraim – tudatoltam –, mielõtt kéz a kézbe vennénk a dolgot? – Mindketten vegyszerre bálintottak, így a bálszerényhez téptem. – Mit innét, Basil? Kordon dzsinnt, vagy pedig? – Inkább talán innék talán inkább – ínyentett a fülegyelõ. Az ital és néhány szentvicc után Holmész felállt, és fel s alá járva fel s alá járt. – Miért jár fel s alá járva fel s alá, kedves Holmész? – térdeztem. – Harangosan gondolkodom, kedves Watsora. – Ránéztem a fülegyelõre, tudtam, hogy õ sem hallott semmit. – Tudja-e, ki szökött meg a bõrtömbbõl, Mr. Holmész? – szálalt meg hirtelen a fülegyelõ. Holmész tudósan rám nézett. – Eric Morley? – mondtam. Megrázták a nejüket. – Zoxó Whitney? – krémeztem, mire ismét magyarázták a tejüket. – Rygo Hargraves? – fojtottam tovább. – Nem, kedves Watsora, hanem ZOXÓ WHITNEY! – ordította Holmész, és skalpra ugrott. Egyre tokozódó tisztelettel bámultam ezt az embert. Ezalatt a fülváros egyik gyászlámpával világított utcájában egy feketébe köpenyedett férfi ólálkodott, kezében félemeletes fegyverrel, hogy hosszút álljon az utca lányain a háromkeresztes (fisz moll) kórért, amit tõlük kapott. – Szájanként nyírom ki õket – mondta idénként. Olyan volt, mint egy fekete árnyék, vagy egy néger, ezen a sörét, ködös éjszakán, amint alattamosan kutatta követkõzõ áldozatát. Elmélye gyermekkori emlékei között járt; felködlött benne egy homájas kép, apjáról és anyjáról, amikor elverték, mert megette a nõvérét. – Habókos vagyok – mondta, és utánanézett a tájszótárban. – Egy ilyen éjszakán otthon volna a felyem. – Azzal bekanyarózott egy homáros mellényutcába, és észrevett egy fénypontyot. Mary Atkins megmészte magát a törökben, s kezét buján végignyúzta hosszú, szõke hajón. Szûk ruhája elöl mélyen ki volt dekorálva, s látszott, hogy melléje két-három ujabb ámbrát tétováltatott. Az utóbbi idõben nem ment jól az üzlet, s az árok emelkedése is fenyegetett. Mary sietve felhúzta a tamásniját, és kinyitotta az ajtót. "Nem csoda, hogy rosszul megy az üzlet" – gondolta, mikor meglátta púpját az erõszobatükörben. Gondatlanul dúdolva kibillent az utcára, és taxit fogadott vadászmezõi felé. "Sydnees csak éléskedik rajtam, mint egy szibariton – gondolta –; egész nap csak lustálkodik, én meg úgy járkálok itt az utcán, mint az orkán lelke." Most a kávéház elõtt szállt ki, mint rendesen, és elfagylalta pozícióját. – Észre sem vesznek ebben a ködben – morogta, és felkatinka a zseblámpályát. Éppen akkor arra ment egy nyamvadt smasszõr. – Nyamvadt smasszõr – kiáltotta, de az szerencsére süket volt. – Nyamvadt süket smasszõr – kiáltotta. – Mérnem mész el dolgozni! Mary Atkins nem tudta, hogy a hirdetett Hasfejlesztõ Jack csak néhány utcával arrébb sompolydál. – Remélem – mondta –, hogy a hirhedett Hasfejlesztõ Jack nemcsak néhány utcával arrébb sompolydál. Nincs ki annak a négy gyereke. – Mennyi, hölgyem? – kiáltott rá egy hang a kávézna ajtajából. Szerencsére éppen árleszárítás volt, hamarkosan megegyeztek. "Finom úriember" – gondolta Mary, amint a híres Carringgomb sudárúton sétálaltak végig. – Mondom, Mr. Holmész úr, hogy Mary derék lián volt – szólt Sydnees Aspinall. – Én elhiszem magának, Mr. Aspirin, hiszen maga jobban ismerte, mint én, vagy kedves cimbarátom, Watsora, de nem azért vagyunk most itt, Mr. Aspirans, hogy a tölgy érdemeit firtassuk, hanem azért, hogy a lehetõ legtöbb intonációt szerezzünk Mary Atkins szelencétlen, koreai haláláról. – És Holmész nesztelenül Sydneesre bámult. – Aspinall a nevem, fõnök – mondta a nyomorult. – Tiszában vagyok a nevével, Mr. Aspik – mondta Holmész, mintha össze akarná törni. – Hát, ahogy gombolja – mondta Aspinall, s azt kívánta, bárcsak inkább a "Kölcsön Velünk egy Vidám Vasárnapot" kirángatásra ment volna. Holmész a lehetõ leggyorsabban kifaggatta Aspinallból, amit csak tudott, de láttam, hogy két majomban õrülnek. – Egy dolgot azért szerelnék tudni – mondtam, mikor magunkra maradtunk. – Mi történt Zoxó Whitneyvel? Holmész merõben rám nézett. Láttam, hogy nagyveleje ismét gondolataiba merült; szemölcsöke összezúzódott, vállkapcsát összeszorította, orczympája kitágult, homokját összetáncolta. – Ez bizony nehéz ecset, Watsora – mondta, s én újból csõdállattal adóztam neki. Másnak reggel Holmész már pirkakasszóra felkelt, és bele sem nézett a lapinapokba. Mint ártalában, most is én készítettem el a vízórait: egy süveg sört, egy pár arcpirítóst, három kéménytolást, két szelep szalonnát, egy kistányérban letepertõt, egy friss parancsot, parádicsomót, egy kosár gyümölcsöt és egy csésze forró takarót. – Kész a hízórai – kiálltam, de megrepedésemre Holmész már elment. "A fene a nagymamád kosarába, amiben aludni szokott" – gondoltam. "Csak bolombozik, Serló" – mondtam aztán, mert eszembe jutott az a szokása, hogy elbújik a szekrényben. Ez a nap aggódást hozott számomra: ahogy a híveket vártam barátomról, nyugta lettem; nem volt kása, hogy így egyedül hagyjon. Felhívtam néhány ismerõst, de õk se tudták, még Basil fülegyelõ se tudta, márpedig ha valaki tudhatná, az Basil fülegyelõ, mert õ defektív. Egy héttel késõbb történt, hogy újra láttam Holmészt, s a megjelenése megdöbbendõ volt: rongyosnak és magviseltnek zilátszott. – Uramisten, Holmész – kiáltottam –, ki az ördögben járt? – Sört kerítünk arra is, Watsora – libegte. – Várjon, amíg visszanyerem a lézengetemet. Megpixáltam a tüzet, odakészítettem a papucsát, s mikor rendbeszélte magát, olyan történetet mondott el, amire mind a mai napig nemléxem.
Posted on: Sat, 28 Sep 2013 00:01:09 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015