FALUNK TÖRTÉNETI LEÍRÁSA !! A falu neve Sedtheu, mely nevét a településen átfolyó (ma Bikoli) patakról kapta. (Értelmezése: séd – siet, a magyar nyelvben kis patak, ér; theu – tő, torkolat). A község területe már ősidők óta lakott, hisz fekvése, a Duna közelsége lehetővé tette a megélhetést. Régészeti kutatások bizonyítják, hogy az emberi történelem kezdeti szakaszától, a réz- és a bronzkortól kezdve, a keltákon át, lakott volt. A római korból fennmaradt mérföldkövek tanúsága szerint, Lepavista (Süttő) XV. mille passus (mérföld) távolságra van Brigetiótól. A népvándorlás korából avar tumulusokat (sírokat) találtak a Sánctetőn. Az első írásos emlék 1295-ből maradt fenn, először a Szák- majd a Csák nemzetségbeliek birtokolják. Zsigmond király 1388-ban Süttőt, koronázási ajándékként az esztergomi érseknek ajándékozza. Ez a bírtok 1945-ig az érsekség tulajdona volt. 1487-től hallhatunk először a süttői márványbányákról, ahol a kitermelés és a feldolgozás is folyt, egészen a török hódoltságig. Ettől az időtől kezdve Süttő község életében, 110 éven keresztül csak pusztaságról beszélhetünk. A török uralom felszámolását követően, 1696-ban megkezdődik a német és szlovák katolikusok betelepítése Esztergom vármegye falvaiba. Az első betelepítések azonban megszakadnak, sőt újra pusztasággá válik a falu a Rákóczi-szabadságharc alatt. 1712-től azonban újra indul a betelepítés az elnéptelenedett falvakba. 1716-ban megalapítják az önálló süttői plébániát, amelynek korabeli anyakönyvéből kiderül, hogy jelentős számú német telepes került ekkor Süttőre. 1750-es évektől kezdődően újra indul az értékes kő kibányászása és feldolgozása. A zömében német lakosság ekkor még ehhez nem értett, így szükséges volt újabb betelepítésekre, elsősorban Itáliai területekről. A betelepülő olaszok többsége először az 1770-es évekbe jelenik meg a faluban. Ekkor jönnek az Adami, Aprili, Emma és Travioli nevű, majd később a Baracca, Screlli, Solari és az Utto nevű kőfaragó legények, majd a második hullámban, 1850-es években érkeznek a Giacinto, Michelutti, Todero és Palluselli nevűek, akik Süttőn véglegesen megtelepszenek. A harmadik hullám a millenniumi években érkezett Magyarországra, közülük 103 egyedülálló és családos kőfaragó és kőfejtő neve ismeretes. A Süttőn élő német származásúak közül az 1860-as 1870-es években még nagyon kevesen foglalkoztak a kő fejtésével és faragásával. Azonban a kő szállításában már a bányák 1730-as újra megnyitásától kezdve részt vesznek. A kőszállítás, valamint a kő megmunkálása az 1880-as évekre igen jövedelmező foglalkozássá vált. A kő közelsége rávezeti a német származású Süttőieket is, hogy elsajátítsák a kőfaragás tudományát. Az olaszokban jó tanítómesterekre találtak. Egyre többen tanulják el a szakma rejtelmeit, és mivel nem voltak rossz tanulók, egyre többen válnak a szakma mestereivé. Olyan családok tagjai lesznek kőfaragók, akiknek őseik csak a mezőgazdaságból éltek. Ekkor már tősgyökeres Süttőieknek számítók közül, kőfaragóként látjuk viszont a Rábl, Czechner, Tick, Holdampf, Szakmáry, Wagner, Lohbauer, Hamberger, Jánoska, Eipl, Steltz, Hohl, Polacsek, Auer, Staudinger, Sterczer, Polhammer, Müller, Born, Cziegler, Primusz, Lohner, Schnabl, Schenkengel, Koch, Wendl, Hollinger, Wittmann, Mann, Guttmann családok tagjait. Az 1880-as években már a süttőiek szinte kizárólag csak a kőfaragást végezték, míg a kőfejtést Tardos község szlovák származású férfilakossága végzi. Ebben az időben sok süttői kőfaragó telepedik le a szomszédos falvakban, így Piszkén, Nyergesújfaluban, sőt egyesek Esztergomba és Budapestre is eljutnak, és ott folytatják iparukat. A prímási bányákat bérlő olaszok mellett feltűnnek a süttői kőbányabérlők is. Elősegítette ezt az 1853-ban kiadott úrbéri pátens is. Az egykori gazdák és zsellérek a most már saját irtványföldjeiken kisebb bányákat is nyitnak. 1872-ben törvényileg kimondták az idejétmúlt céhrendszer megszüntetését, és elrendelték a helyébe lépő, korszerűbb szervezeti szabályzattal rendelkező ipartársulatok létrehozását. A világot járó süttői kőfaragók nyugati példára 1884. január 1-vel megalakítják érdekvédelmi szervezetüket, „A süttői kőfaragósegédek betegsegélyező egylet”-ét. Ezzel messze megelőzik az állami vagy más formájú társadalmi biztosítást, és így egyedülálló Magyarországon. Az 1896-os millenniumi időkben a kőfaragó-kőfejtő ipar fénykorát éli. Süttőn több száz segéd dolgozott, több bánya adta a nyerskövet, több száz napszámos kapott állandó foglalkozást. Ennek a korszaknak lettek a nagyiparosai a Holdampf, Áprily, Pachl, Wilsch, Müller, Eichele és az Udvari család. Ezek mellett jól működtek, és bőven kaptak munkát a néhány fővel dolgozó kőfaragómesterek, akik főleg sírkőkészítéssel foglalkoztak. Ezek között található Barakka Lipót, Czechner Lipót, id. Cziegler Ferenc, id. Polhammer Ferenc, ifj. Polhammer Ferenc, Primusz János, id. Szakmáry János, ifj. Szakmáry János. A millenniumi idők utáni építkezés üteme lelassult, bekövetkezik a gazdasági válság időszaka, amely Süttőn is éreztette hatását. A munkaalkalom csökkenésével egy időben nagyon sokan váltak munkanélkülivé. Az 1870-es években betelepült olasz családok nagy része visszaköltözik hazájába. A munkanélküliség azonban nem kíméli a süttői lakosokat sem, megindul a kőfaragók kivándorlása. A tömeges kivándorlás fekete napja 1905 farsang hétfője. A falu lakói a farsangi mulatságra szerződtetett katonazenekar kísérete mellett sírva búcsúztatták a vasútállomáson az Amerikába készülő családtagjaikat, barátaikat. Ekkor 36 kőfaragó részben családostól hagyta el szülőfaluját Süttőt. A kitelepült családok nagy része végleg kinn maradt Amerikában. Kisebb részük tőkét szerezve hazatért, és Süttőn házat, szőlőt vásárolt vagy éppen műhelyt nyitott. 1908-tól Magyarországon ismét egy gazdasági fellendülési időszak kezdődik. Újra indulnak az építkezések, ismét szükség van a süttői kőre. Valamennyi kőféleség közül a legkeresettebb építőanyag, de mint belső díszítőanyag is kelendő. A vörös követ már külföldre is szállítják, elsősorban Németországba, de eljut Oroszországba is. Az évi átlagos kőkitermelés 102 ezer köbmétert tett ki. Ebben az időben működő bányák voltak: a Diósvölgyi-, a Haraszti-, a Nyúlkerti-, a Kessel-, a Dörfl dűlői-, Steinplatten dűlői-, valamint az Alsó- és Felsőbánya. Az 1900-as évek nagyiparosai között találjuk a Holdampf Sándor Utódai cég tulajdonosait az Áprily testvéreket, valamint Pachl és Wilsch kőfaragómestereket. Süttő másik nagyiparosa Müller Ernő, kinek tulajdonában a Dörfl dűlői nagy bányák, valamint egy kőfűrész telep volt. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint Süttőnek ekkor 2231 fő lakósa volt, akik közül 1600-an német 597-en magyar anyanyelvűek, Süttőn 349 ház található, határa 5997 kat. hold. Az első világháborút követő infláció a kőfaragóipart teljesen megbénította. A nyomor elől további tömeges kivándorlás indult meg Amerikán kívül Európa más államaiba is. Az 1924-től kezdődő gazdasági fellendülés, kezdte éreztetni hatását. Az állami építkezések beindulásával, lehetőséget adott újabb munkahelyek létesítésére. Újra szükség volt a süttői kőre. Az állami megrendelések igényelték a kőbányák építőköveit, de szükség volt a faragott kövekre is. Ebben az időszakban készül el a királyi vár, a miniszterelnöki hivatal, több fővárosi templom és magánpalota. De vidéken is építkeznek. A legismertebb a szegedi egyetem és a fogadalmi templom építkezése, amelynek építési pályázatát a Süttőről elszármazott, budapesti Auer Sándor vállalkozó nyerte el. A Süttőn kőbányával rendelkező kőfaragómester a munkához elsősorban süttői kőfaragókat szerződtetett. A munkák 1924-től 1928-ig tartottak. A második világháborút követően, egy évig a bányákban és a kőfaragó üzemekben szünetelt a termelés. 1946. március 18-án megalakul Budapesten a Kőfaragó és Kőfejtő Szövetkezet. Először a budapesti déli összekötő vasúti híd építése, majd később a háborúban megrongálódott középületek és a többi híd helyreállítását végezték, egyelőre a süttői kőbánya tulajdonosoktól vásárolt anyagból. Ezekben a munkálatokban vettek részt a süttőiek, valamint mindazok a kőfaragók, akik internálva lettek. 1948 júniusában államosítják először a Müller-féle kőfaragó üzemet és a bányát. Majd a Holdampf Sándor Utódai, Áprily Testvérek vállalat „ajánlotta fel” az ő tulajdonukat képező telepet és bányákat. 1949-ben az államosítás tovább folyt, mely kiterjedt a Fellegi telepre Piszkén és az „elhagyott javaknak” minősülő dunaalmási és süttői Czechner Antal és Fiai telepre, továbbá az Auer Sándor-féle bányára is. Ezek után megalakult a Kőfaragó Nemzeti Vállalat. 1950 márciusában az Építésügyi Minisztérium végrehajtja a kőfaragás és a kőfejtés szétválasztását. Létrehozza az É. M. Kőfaragó és Épületszobrászati Vállalatot és az É. M. 1. sz. Építőkőfejtő Vállalatot. Ez a rendszer maradt fenn 1990-ig, amikor is megtörtént a demokratikus átalakulás. Süttő természeti kincse a rómaiak óta bányászott és a ma is kedvelt fehér- és vörösmárvány (igazából kemény mészkő). Budapest és számos vidéki város jelentős épületeinek köveit Süttő adta, például az Országház, a Királyi vár, a Halászbástya, a Millenniumi emlékmű és a Tőzsdepalota is süttői köböl épült. Figyelemre méltó műemléke az 1772-ben épült plébánia, az 1778-ban emelt római katolikus templom. Igen szép az első és a második világháborús emlékműveknek helyet adó park és az itt található, több mint négyszáz esztendős, nyolc méternél is nagyobb törzskerületű kislevelű hárs. Süttő kirándulóhelyei: az érdekes látványt nyújtó „márványbányák”, a kézi kőfejtők, a kis-gerecsei, valamint a vöröshidi rekultivált kőfejtő, amely ma geológiai tanbánya. A természetkedvelőket a Duna madárvilága, a horgászokat a közeli tó, a vadászokat a vadban gazdag gerecsei erdő hívja e vendégszerető településre.
Posted on: Thu, 03 Oct 2013 17:02:35 +0000