Fogadjátok szeretettel Timi beszámolóját az első Finnországban töltött hónapjáról: Augusztus 11-én indultam neki a nagy világnak, 12-én érkeztem éjszaka Helsinkibe, s amikor leszálltam a gépről, úgy éreztem, mintha egy mesébe érkeztem volna. Ott várt engem és egy másik magyar önkéntes lányt a reptéren egy nagyon kedves hölgy, nála töltöttünk két éjszakát. Megismertük a fővárost, végigjártuk. A mesebeliséget már csak az tetőzte, hogy Helsinkinek azon a részén laktunk, ahol minden utcát mesehősökről neveztek el, pl. a miénk szó szerint lefordítva Hófehérkének az utcája volt, de a szomszéd utca Piroska utcája, stb. És tényleg úgy éreztem magam még mindig, mintha az én történetem is csak egy mesében játszódna. Utunk Antaverkkába folytatódott, ahová elmentünk 10 napra 26 másik önkéntessel szerte a világból (képviselteti magát németország, spanyolország, franciaország, japán, olaszország, törökország, taiwan, equador, bolivia, idnia, usa, kenya, uganda, oroszország, lengyelország és még sorolhatnám) akik ennél a koordináló szervezet által lehetnek most itt, Finnországban. Itt, természetesen az erdő mélyén, kaptunk 30 órás nyelvkurzust fantasztikus tanároktól, felkészítettek minket a munkánkra. Mindemellett a hatalmas tavon csónakázhattunk szabadidőnkben, kipróbáltuk az igazi finn szaunát (igazi szabadságérzés), megismertük egymás kultúráját, nagyon sok szép közös pillanatot éltünk meg együtt, s annyira megszerettük egymást, hogy nagyon hiányzik mindenki mindenkinek. : ) Augusztus 22-én érkeztem meg először arra a helyre, ahol egy évig fogok élni. Nagyon kíváncsi voltam már a helyre. Lahti városától 28 km-re van egy falu, Hämeenkoski, és az én otthonom ettől a falutól 10 km-re van az erdő kellős közepén, a semmi közepén, ahová csak kis erdei út vezet, semmi más. A postás hetente egyszer jár, buszjárat nincs, üzlet nincs, csak tiszta levegő és maga a puszta természet közelsége. Egy francia lánnyal érkeztem ide. Sajnos ő nagyon keveset beszél angolul és ráadásul nagyon félénk, így nehéz vele a kommunikáció. A mi kis közösségünkben 3 ház van, az egyikben lakik a közösség alapítója a férjével (idős házaspár), akik 2 fogyatékos emberrel törődnek. A francia lány házában 5 fogyatékos lakik és még 4 finn co-worker, akik együtt dolgoznak. Én a legnagyobb házba költöztem be, 7 fogyatékos ember lakik itt velem (21 és 52 éves kor közötti Down-kórosok, autisták és tanulásban akadályozottak). Az én házamban nincs internet. A mentorommal lakom egy házban, a hölgy columbiából van (pontosan 20 évvel ez előtt jött ide önkéntesként, úgy mint én most, s az idős néni fia, a közösség alapítója elvette őt feleségül), illetve az ő négy kisgyerekük lakik még itt. Nagyon jó, erős, összetartó közösség, szépen együtt dolgoznak. A mentálisan fogyatékos emberek munkáját segítem különböző workshopok alatt, mint szőnyegszövés, zeneórán a nemzeti hangszerükön -a kantele- való tanulás segítése, ének óra, festés/rajzolás, kötés, különböző kézműves foglalkozások. Biodinamikus kertészetünk is van, 25 hektáras a kicsike kertecském, rengeteg sárgarépát, céklát, tököt, hagymát,…különféle bogyókat termesztünk, ami nem csak saját fogyasztásra szolgál, de egy másik központot is ellátunk friss élelmiszerrel, ami 30 km-re van tőlünk. Ezen kívül 20 bikám van, 2 kismacskám és 2 kutyám. Reggel 8-kor kezdek dolgozni, este 6-kor fejezem be minden nap a munkát. A fogyatékos emberek nagyon kedvesek velem, illedelmesek, előzékenyek, szeretnek dolgozni, mindenkinek megvan a saját feladata, amit szeret rendesen elvégezni, és ha tudja, hogy képes rá, nem hagyja hogy más elvegye a munkáját. Nagyon sokat akarnak velem beszélgetni, annak ellenére, hogy tudják, hogy nem beszélem a nyelvüket, hiszen ők egyáltalán nem beszélnek angolul, csak finnül. Nagyon gyorsan beszélnek, sokszor szleng nyelvet használnak, ami nehézkessé teszi a kommunikációt, s bár Antaverkkában kaptunk alap nyelvoktatást, nagyon kevésnek bizonyul ilyen éles helyzetben az egész. Szeptember vége felé tudok majd járni újra a francia lánnyal finn nyelvórákra. Itt hetente kétszer van „szaunaidő”. Ezen kívül van egy külön „krumpli-lak” (peruna-koti, így hívják a házat, ahol a zöldségeket tároljuk), külön ház a szőnyegszövésnek, és most építhezünk még egy másik fajta workshop létrehozása érdekében, van egy ház külön a szelektív hulladékgyűjtő/tárolónak. Egyébként ugyanabban a faluban, ahol én vagyok, Hämeenkoskiban önkénteskedik az egyik equadori srác is (csak ő a falu másik végén 11 km-re tőlem, s ő egy gyermekotthonban dolgozik). Egy héten egyszer bemehetek a városba, Lahtiba. Először be kell mennem Hämeenkoskiba taxival, onnan busszal tovább. Egyébként nagyon drága a közlekedés. Az első hétvégém egyből a speciális hétvége volt, hiszen a közösségem lakói elmentek nyaralni (ki-ki haza az igazi családjához), tehát az egész én házam csak az enyém volt. A péntek délutánt és a szombatot Marionnal, a francia önkéntes lánnyal töltöttem (Marion házának lakói is elmentek). A vasárnapot pedig Cunoval, az equadori sráccal töltöttem a faluban, halas pizzát ettünk és Karhu sört ittunk, ez volt az előszülinapi ünnepségem. A faluba gyalog mentem be egyedül a kis erdei úton, másfél óra volt az út. Abban a hitben vágtam neki az utamnak, hogy majd az első autót lestoppolom. Persze 9 km-n keresztül hiába füleltem, hogy hallok-e a közelben egy járművet, a madarak ékes dalán kívül egy árva lélekkel sem találkoztam. Viszont kitűnő alkalom volt arra, hogy megtanuljam a hét napjait finnül, illetve még néhány új szót aznapra. Az erdőben 10-15 percnyi járásnyira láttam egy-egy koti-t (otthon). (A 10. km-mnél elhajtott mellettem egy terepjáró, de akkor már úgy voltam vele, hogy arra az utolsó km-re szükségem van). A kellemes nap után Cuno-tól búcsút véve hazafelé szerencsésebb voltam, miután elindultam, az első 5 percben észrevettem, hogy közeledik egy autó, habozás nélkül egyértelműsítettem, hogy stoppos vagyok. Amikor megállt mellettem az autó, természetesen csak az igazi finn metál zene hallatszott ki belőle. A jármű vezetője nem beszélt angolul, de az alap finn nyelvtudásommal megértettettem vele, hogy hová szeretnék eljutni az erdő közepén, s a végén már csak egy 10 percet kellett gyalogoljak. : ) Másnap volt az első munkanapom itt Myllylehdeben (persze már pénteken is dolgoztunk, de ez volt a hivatalos munkakezdés). Ezen a napon volt a szülinapom, s Mariont meghívták hozzánk az én házamba /„Saarni-koti”/, hogy ezt a neves napot együtt tölthessük. Reggeli után, ahogy mindig, megterveztük az egész heti programot, majd kiküldtek engem a kertbe, úgy, hogy még véletlenül se menjek be a házba délig. Ebéd után ugyanis megleptek a gyönyörű appelsini (narancsos) tortával, amit titokban sütöttek, illetve sok-sok ölelést kaptam. Még egyszer köszönöm mindenkinek a nagyon sok szép köszöntést, ami tele volt jókívánságokkal. Minden nap elmegyünk, az egész közösség, fél háromkor sétálni az erdőbe. Minden nap ugyanazon az úton, ugyanolyan tempóban, ugyanúgy. Annyira jó érzés. Az szerdán egy kisebb mélypontom volt. A körülöttem élő, csak finnül beszélő embereket nem értettem (csak ismételgetni tudtam magamban a kérdéseket: mi van? miről beszélsz? mit mondasz?), ráadásul az egyik fogyatékos lány kis is borult, s a nyelvi akadályok miatt a vártnál tovább tartott a megnyugtatása. Egyedül kezdtem érezni magam, mert Marion, a francia lány nagyon keveset beszél angolul, ráadásul még mindig nagyon félénk volt, s az activity-n kívül alig tudtam vele mit kezdeni. Ráadásul a munkahelyemen lakok, mindig ugyanazokkal az emberekkel körülvéve. De szerencsére épp ezen a napon volt a szauna-esténk. Így miután már a házam lakói a szokásos idejükben elmentek aludni, a parazsat felizzítottam a kályhában, rendesen megraktam fával, s átlag 95 fokra felfűtöttem a szaunát, ahol kb. 50 percet töltöttem kisebb hidegzuhanyos szünettel. Jó alkalom volt ez a testem és lelkem felfrissítésére, s legfőképp annak elhatározására, hogy másnap munka után elmenjek, tegyek egy sétát, s megismerkedjek a legközelebbi szomszédokkal. Csütörtökön az előző napi elhatározásomhoz híven vettem a kis tarisznyámat s útnak is indultam. 18 perc járásnyira találkoztam is emberekkel, akiknek ráadásul egy lovardájuk is van. Megkérdeztem, hogy esetleg lenne-e lehetőségem időnként a szabadidőmben elmenni lovagolni. Természetesen nagyon nyitottak voltak, és iszonyat kedvesek, a lovasoktató magánórát ígért nekem, a következő hétfőre meg is beszéltünk egy időpontot, s azt ígérték, az első órámat ingyen vehetem. Amikor ott jártam, épp ott volt az állatorvos is. Gyönyörű lovai vannak egyébként. És ráadásul versenylovak is. Dag, egy német önkéntes, aki jelenleg Lahti külvárosi részén lakik, meghívott magához hétvégére. Mivel az ének-zene tanárnőm Lahtiból van, megkértem őt, hogy pénteken a kantele óra után vigyen be a városba. (Persze idő közben sűrűsödtek a programlehetőségek. Dagot a „support-family-je meghívta magukhoz Hollolába. Mivel előzőleg Antaverkkában volt rá lehetőségem, hogy megismerkedjek velük én is, engem is szívesen láttak. Ezek után úgy gondoltam, ha már a zenetanárnő bevisz engem a városba, szedjük már föl Cunot is, az equadori srácot, s vigyük őt is magunkkal. Marion, a francia lány inkább pihenni szeretett volna, úgyhogy ő idehaza maradt.) Tehát, a tanárnő úton Lahti felé Cunot és engem kitett Hollolában Minnáéknál, s egy nagyon kellemes beszélgetős, kávézós, sütizős délutánt, estét töltöttünk el ennél a finn családnál. Majd este Minna bevitt Lahtiba Dag munkahelyére (a német fiú szintén ugyanúgy a munkahelyén lakik), Kaupunkikyllebe. Lepakoltuk Dag szobájába a hálózsákjainkat Cunoval, fogtuk a finom magyar Egri Bikavért és kimentünk az erdő közepére borozni. Kb. 7 perc alatt megittuk hárman az egész üveggel az ivótülkömből. Majd az egész éjszakát végigbeszélgettük. Hihetetlen jól esett. Mármint nem csak a bor, legfőképpen a beszélgetés. Másnap pedig Dag (aki egy hosszú hajú német metalhead srác) megkért, hogy vágjuk le a haját. A szituáció a következő: egy magyar lány, egy latin vérű equadori srác 3 órán keresztül magára csukva a fürdőszoba ajtaját bicskával vágja egy német metalhead srác haját. De hogy mi tartott három óráig? Még ma sem jöttünk rá… : ) mindenesetre ez egy felejthetetlen élmény volt. A nagy mesterművet befejezve megebédeltünk, majd felültünk az első buszra, ami bevitt minket a városba. Ott vettünk egy rekesz Karhut (sört), kimentünk a tóhoz, s ittunk, ittunk, ittunk míg el nem fogyott, tudta azt, hogy legközelebb csak egy hét múlva hétvégén látjuk egymást újra : ) Hétfőn reggel újra megterveztük az eheti programot, majd a mentorom szólt, hogy aznap délután megyünk Lahtiba, hiszek kezdődik a nyelvkurzus, amire beiratott minket. Hozzátette még azt, hogy sajnos nem volt szabad hely a kezdő kurzusra, így a már magasabb szintű csoportba fogunk járni, ahol már csak finnül történik a kommunikáció. Hetente egyszer mehetünk be a nyelvórára. 13-an vagyunk egy csoportban, egy határozott, karakteres nyelvtanárral. Izgultam egy kicsit a hétfő estével kapcsolatban, hogy időben visszaérjek a városból az erdő mélyére, hiszen aznapra beszéltem meg még az az előtti héten a lovas-magánórát a szomszédokkal, s nem szerettem volna elkésni. Vacsora után rögtön futottam is a lovardába. Nagy nagy szeretettel fogadtak. Feleleveníthettem lovas ismereteimet, a csutakolás után megmutatták hol vannak az eszközök, felszereltem a lovat, kivittem a pályára. Felültem a lóra, először ugye sétáltunk, majd ismerkedtünk, úgymint a megállj, indulj, fordulás jobbra-balra, majd ügettünk, a végére pedig hagytuk a galoppot. Annak ellenére, hogy egy évvel ez előtt ültem utoljára lovon, nagyon szépen ment, s büszke vagyok Terhire (a lóra), hogy milyen szépen dolgozott velem együtt. Illetve sokat köszönhetek a magántanáromnak is. : ) Ezek után szóba került, hogy mikor mehetnék esetleg legközelebb lovagolni a szabadidőmben. Annyira rendesek voltak velem a szomszédok, hogy megengedték, hogy időnként eljárjak térítésmentesen lovagolni, esetleg egy kis munkáért cserébe, úgymint vacsora idején etetés. Kiitos!!! : ) Másnap az egész munkaidőm alatt (9-12-ig, 15-17-ig) a green-house-ban szedtük Marionnal a pestónak valót, értsd bazsalikomot. Este vacsora után pedig fogtam a nyúlcipőmet, negyed óra kemény, megállás nélküli sprint után megérkeztem a lovakhoz újra. Három lovat lesuvickoltam (az egyik igen hatalmas volt, még lábujjhegyen sem értem el a hátát rendesen :p ), majd egy kis istálló/padlótakarítás és etetés után ismét lóra pattanhattam...a szőrén lovagolva nyereg nélkül...a kedvencem! Nagyon szép volt az este, az egyik lány hazakísért, beszélgettünk. Örült, hogy van kivel angolul csevegnie az erdő mélyén. Meghívott egy biciklitúrára, úgyhogy ha majd szerzek egy biciklit, akkor megmutatja a környéket. Azt hiszem, hogy sikerült barátságot kötnöm.
Posted on: Thu, 05 Sep 2013 22:06:58 +0000