Félünk szeretni, de szeretve akarunk lenni. Félünk az egyenes választól, de szeretünk kérdéseket feltenni. Félünk az őszinteségtől, de mindig elvárjuk, hogy mások azok legyenek hozzánk. Félünk megtenni az első lépést, de várjuk, hogy mások megtegyék azt felénk. Félünk a nyitottságtól, de minket nem gátol meg semmi abban, hogy másokat megbántsunk. Félünk bízni, de megsértődünk, ha más nem hisz nekünk. Félünk feleslegesnek lenni, de elhanyagoljuk a szeretteinket. Félünk döntés hozni, ezért mindent a sorsra hagyunk. Félünk a felelősségtől, ezért másokat vádolunk a mi hibáinkért. Félünk a nyilvánosság véleményétől, de másokat könnyen elítélünk. Gúnyolódunk a halállal, de félünk repülni. Azt akarjuk, hogy hagyjanak minket békén, miközben folyamatosan nézzük a nem fogadott hívásokat, és sms-eket. Azt állítjuk, hogy az élet szép, de tönkre tesszük saját magunkat, és mindent, ami körülöttünk van. Nem iszunk vizet a csapból, mert káros, de az alkoholt, cigarettát, és gyors ételeket gond nélkül fogyasztjuk. Utáljuk a durvaságot, de mi magunk könnyen dühbe gurulunk, és haragszunk a világra és másokra. Boldogságról beszélünk, közben a saját mosolyunkat zárt ajtók mögött tartjuk. Idegesítenek mások hibái, de a sajátjainkat „egyediségnek” hívjuk. Nem veszünk tudomást a közvéleményről, de folyton azt kérdezzük „mit mondanak az emberek?”, „mit gondolnak mások?” Idegesít mások gazdagsága, de nincs kifogásunk az ellen, hogy mi azok legyünk. Három zárra csukjuk az ajtót, de a csodát várjuk. Tudjuk, hogy hogyan változtassuk meg a világot, de nem akarjuk magunkat megváltoztatni. Idegesítenek mások erényei, mert kényelmetlenül érezzük magunkat tőle. Szükségünk van a stabilitásra, mégis a legkisebb széllökés is képes meglóbálni a hajókat. Kedvesek vagyunk idegenek társaságában, de ridegek a hozzánk közelállókhoz. Másokban saját tükörképünket látjuk, és ez idegesít bennünket. Vágyunk megérteni, de soha nem nem gondolunk a másik motivációjára. Megsértődünk, amikor mások megbántanak minket, de van, hogy egy egyszerű köszönésről is elfeledkezünk. Vannak, akik tartoznak nekünk, de a saját adósságainkat elfelejtjük. Nem szeretjük a pletykákat, de kérdés nélkül ítélkezünk mások élete fölött. Elmegyünk azért, hogy valaki visszahozzon minket. Előadást tartunk a türelemről, de nem vagyunk képesek hallgatni megszakítás nélkül. Vastag köteteket tárolunk mások bűneiről, de soha nem nézünk bele a „jó cselekedetek” noteszbe. Pánikszerűen félünk a haláltól, mégis úgy élünk, mintha halhatatlanok volnánk. Egyszerűen… gyerekek vagyunk, akik nem nőttek fel…
Posted on: Tue, 13 Aug 2013 07:06:23 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015