Gondolatok a 2013-as szezonról Véget ért a 2013-as MLB szezon és nagyon vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyfelől természetesen a hányinger és a sírógörcs egyszerre kerülget, mert Murphy (na nem J.R. Murphy) törvénye erre a szezonunkra száz százalékban igaz volt: ami elromolhatott, az el is romlott. Másfelől viszont büszke vagyok a csapatra, mert sérülésektől megritkítva, utolsó pillanatban odahozott és átutazó játékosokkal teletűzdelve és - a szokásoshoz képest - nulla elvárásokkal nekiindulva is 85 győzelmet hozott össze, sok szép emlékkel gyarapítva a már így is meglévőket. Ráadásul az utolsó hétig versenyben voltunk a rájátszásért, ami elég nagy fegyvertény. Az év eleje nem hozta a várt bevásárlást, Kevin Youkilis volt a legnagyobb név, aki a csapathoz került. Úgy tűnt a csapatvezetés végképp szakítani akar az előző nagyfőnök, George Steinbrenner mentalitásával és kevesebb pénzből próbál építkezni. Hogy a tavalyi szomorú búcsút (négymeccses söprés az ALCS-ben a Tigers által, fűszerezve Jeter bokatörésével), mennyire lehet képes elfeledtetni a csapat, afelől voltak kétségek, de az én bizalmam rendületlen maradt. Ellenben a tavaszi edzőtábor kezdetével jött a sérüléshullám is, ami aztán kitartóan rajtunk ragadt az egész szezon során. Jeter és A-Rod még nem épültek fel, Grandersont az első edzőmeccsén úgy karon dobták, hogy eltört az alkarja, Mark Teixeira pedig a World Baseball Classic-ra való felkészülés közben érzett fájdalmat a csuklójában. Mindezek mellett pedig ott volt ugye Mariano Rivera, aki a tavalyi évet majdnem teljes egészében kénytelen volt kihagyni sérülés miatt és nem tudhattuk, hogy hogy fog szólni a valaha volt legjobb záródobó hattyúdala. Április és május azonban óriási pozitív meglepetés volt. A csapatnak jól ment, meg tudtuk nyerni a kulcsmeccseket és vezettük a csoportot is. Az olyan kiegészítő emberek, mint Hafner, Wells és a három nappal az szezonnyitó meccs előtt New Yorkba hozott Overbay túlteljesítettek, a dobók pedig erőn felül teljesítve adták meg az esélyt a győzelemre meccsről meccsre. Sőt, védelemben még egy nagyon durva triplajátékot is összehoztunk az Orioles ellen. Május végén azonban eltört valami. Jött egy könnyűnek ígérkező négymeccses széria a városi rivális Mets ellen - két-két meccs a Bronxban és Queensben -, aminek a végén négy iszonyúan kellemetlen vereséggel lettünk gazdagabbak. Ettől a szériától kezdve pedig úgy tűnt, hogy semmi sem jön össze. A június teljes mértékben felejthetőre sikeredett, az ütőink kihűltek, a dobóink pedig hiába próbálták a csapatot a víz felett tartani. Ráadásul olyan nem várt negatívumok is előjöttek, mint CC Sabathia teljes formavesztése, ami további aggodalomra adott okot. Az egyetlen értékelhető dolog a hónapban Andy Pettitte 250. győzelme volt. Július elején a csapat összeszorgoskodta a szezon leghosszabb győzelmi sorozatát, ami hat meccset tett ki. Ezután viszont ismét középszerűségbe süllyedt a csapat. A hónap végén búcsút vettünk az elmúlt évtized egyik legszeretettebb és legjobb Yankee ütőjátékosától, Hideki Matsui-tól. Újabb jubileumként pedig CC Sabathia megszerezte karrierje 200. győzelmét, AP46 pedig átvette a Yankees öröklistáján a strike out-ok számában a vezetést. Mindeközben pedig gőzerővel robogott Mariano Rivera utolsó éve is, a ligában minden csapat, akik ellen utoljára lépett pályára megajándékozta őt valamivel. A nyár utolsó hónapjának elejétől eltekintve - hat meccsből öt vereség a Padres és a ChiSox ellen - ismét jól szerepelt a csapat és végre visszataláltak a nyertes útra. Ichiro pedig szépen csendben (élete leggyengébb szezonja során) megszerezte a 4.000. találatát a japán és az amerikai bajnokságokban összesítve. Végül az ősz elég semmilyenre sikerült, és bár a legvégéig versenyben voltunk, sajnos nem lehetett érezni a csapatban a tüzet, ami kellet volna a rájátszásba jutáshoz. Az egész évben emberfelettit teljesítő Hiroki Kuroda meg-megingott, Phil Hughes pedig továbbra is rettenetes formában dobott. Iván Nova és a visszatérő Alfonso Soriano jó formája azért kicsit kompenzáltak, de a csapat nem kerülhette el a végzetét. A Yankees rekordmennyiségű játékost használt a szezon során, köszönhetően a sok sérültnek és a be nem vált embereknek. Mert mindkettőből akadt bőven. A szezon végére még kiteljesedett az Alex Rodriguezt körülvevő újabb doppingbotrány is. Ráadásul ennek folyamodványaként az egyetlen épkézlábnak tűnő elkapónkat, Francisco Cervellit is eltiltották a szezon hátralévő részére - persze az erős kezdést követően ő is sérült listára került. Az utolsó hazai meccsünkön a Rays ellen bár már kiestünk és a vendégek már a seprűket rázták, mégsem a negatívumok miatt lett könnyes a szemünk. Mariano Rivera búcsúja a Yankee Stadium-tól és a közönségtől nagyon emocionálisra sikerült: két régi bajtársa, Derek Jeter és a szintén visszavonuló Andy Pettitte jöttek érte, hogy lecseréljék a kilencedik alján, két kiesőnél. Theres no crying in baseball/A baseballban nincs sírás tartja a mondás. De van... Két meccsel később pedig Andy Pettitte búcsúzott a dobódombtól, második otthona az Astros pályáján. És ennél stílusosabban nem is tehette volna: a teljes meccset végigdobva vezette győzelemre a Yankees-t. Hozzátenném Andy utolsó hazai startján is fantasztikus volt, de a ramaty ütősor nem adott neki semmi támogatást sem. A New York Yankees a csapat történetének egyik legrosszabb teljesítményét nyújtotta a 2013-as szezonban. A 90-es évek eleje óta nem láthattunk ilyen rossz ütőstatisztikákat a csapatnál. Jóformán Robinson Canón kívül senki sem alkotott értékelhetőt hosszútávon. A sérülések egész szezonban ritkították sorainkat, sokszor a helyettesítők cseréit kellett bevetni több poszton is. A csapat 1995 óta másodszor nem jutott be a rájátszásba (2008) és ami az utolsó szög volt az idei szezon koporsójába: a legnagyobb riválisunk a tavalyi utolsó helyről főnixmadárként feltámadva megnyerte az egész Show-t idén. Ha három szóban kéne összefoglalnom az idei szezont, akkor kicsit közönségesre váltanék és az év során már párszor elővett Káosz, halál, pusztulás szófordulattal élnék. Mindezek ellenére továbbra is hangsúlyozom, hogy büszke vagyok a csapatra. Idén aztán csőstül jött a baj a nyakunkba és ezen amennyire lehet felül tudtak kerekedni a srácok. 85 győzelem ilyen körülmények között fantasztikus teljesítmény. Ráadásul ez az év is sok szép emléket adott, kezdve a már fent említett triplajátékkal. Jeter visszatérése után első ütéshez állásából hazafutást ütött, Mariano fantasztikus utolsó évet hozott össze, Fonzi újra régi fényében tündökölt a Yankees-ben, és így tovább. Joe Girardi minimum megérdemli az év edzője díjat, mert egy nagyon szépen helytálló csapatot kotyvasztott össze a nem túl nyerőnek tűnő alapanyagokból és az alacsony elvárásokat azért túlszárnyalta a csapat - kivéve a legvérmesebb Yankees drukkerek World Series győzelem, vagy semmi elvárásait persze. A jövő év egyelőre egy nagy - vagy sok kicsi, kinek hogy tetszik - kérdőjel és még azt is ködös homály fedi. Hogyan pótoljuk a visszavonuló és távozó játékosokat? Sikerül-e megegyezni Robinson Canóval és/vagy Curtis Grandersonnal? Nagyobb hangsúlyt kapnak-e a fiatal tehetségeink a kisebb ligákból, vagy továbbra is veteránoknak adunk egyéves szerződéseket? Jeter lába vajon bírja-e majd a strapát? És ha igen, akkor milyen teljesítményre számíthatunk a Kapitánytól? Mi lesz az Alex Rodriguez mizéria vége? Sikerül-e Hal Steinbrenner-nek végigvinnie a tervét és a 189 millió dolláros költségvetés alá kerülni? Mindezekre - és még sok másik kérdésre is - a jövő év fog választ adni. Mi nem tudunk mást tenni, csak türelmesen ülni és várni. Nektek köszönjük az egészéves figyelmet, már 100 fölött van az oldalt kedvelők száma, aminek nagyon örülünk. Köszönjük a like-okat, a hozzászólásokat, megosztásokat, üzeneteket és azt, hogy olvastok minket. Értetek csináljuk az oldalt, minden visszajelzés jól esik. Hajrá Yankees! DS!
Posted on: Wed, 06 Nov 2013 19:21:37 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015